Kicsi, nagy, közepes | László Ferenc: Honi bestiárium

Posted on 2022. augusztus 20. szombat Szerző:

0


D. Magyari Imre |

Mindig is érdekelt és sosem tudtam válaszolni rá, miért s főleg hogyan lesz egy könyv népszerű, ismert, sikeres, nagyon sikeres vagy egyenesen bestseller, s vajon miért kanyarog a könyvhéten dedikálásra várva az egyik író asztalánál kilométeres sor, a másikénál miért állnak csak a kiadó munkatársai, kiknek csalódottságánál és dühénél („Ezt miért jelentettük meg?”) csak az íróé nagyobb (Nem igaz, hogy nem térül meg, ha reklámozzák! Nem igaz, hogy nem érdekel senkit, csak nem tudnak róla! Nem igaz, hogy nem vagyok zseni!).

Persze, az oktatás, a kötelező olvasmányok… Persze, az esztétikai érték… Ami maga is bizonytalan, nem olyan, mint mondjuk a méter, bár 1793 óta azért annak is változott a meghatározása, de a Párizson átvezető délkör negyvenmilliomod része és az az út, amit a fény 1/299 792 458 másodperc alatt megtesz, még mindig sokkal, de sokkal közelebb van egymáshoz, mint amit két ember gondol Petőfi lírai költészetéről – már ha olvasott belőle valamit érettségi óta.

László Ferenc nagyszerű könyve a fenti kérdéseket is eszünkbe juttatja. (Ezek kutatható és kutatandó kérdések, de roppant nehéz megválaszolni őket; teljes bizonyossággal szerintem nem is lehet.)

A Honi bestiárium olyan, véletlenszerűen válogatott huszadik századi magyar alkotókról – olykor önmagukat annak gondolókról – rajzol portrét, akik nem tartoztak a legnagyobbak közé, de – megérdemelten vagy akár különösebb érdemek nélkül, hosszabb vagy rövidebb időre – a csúcsra vagy a csúcs (a vélt csúcs), netán a hatalom közelébe jutottak, ha máshogy nem, ismertség tekintetében (Abody Béla, Eötvös Károly, Fehér Klára, Heltai Jenő, Karinthy Ferenc, Móra Ferenc, Sőtér István – igen vegyes a névsor). Vagy eleve olyan műfajokban dolgoztak, ami ideig-óráig népszerűsítette őket (Darvas Szilárd, Nagy Endre, Tabi László). Netán abban segítettek, önzetlenül, hogy mások bekerüljenek az irodalomba, a kulturális életbe (Bánffy Miklós, Fenyő Miksa, Hatvany Lajos). És vannak a kötetben önjelölt írók, akik beleszédültek a maguk pillanatnyi helyzetébe, bár ez a pillanatnyi helyzet tarthatott akár évekig (Illés Béla, Kovai Lőrinc, Pekár Gyula).

Talán még az iskolában sem szabad csupán a legnagyobbakról beszélni. László Ferenc teljes joggal írja az Előszóban: „irodalmi kultúránk gazdagságát és változatosságát, egyszersmind a XX. század történelmi és (kultúr)politikai fordulatait segít érzékletessé tenni, ha megismerjük a mezőnyt Ady, Kosztolányi vagy épp Ottlik és Esterházy körül.”

A zsenialitás és a teljes értéktelenség közt nagyon széles a mező, s ahogy egy nagy írónak is akadnak gyengébb művei, úgy egy közepes vagy a közepesnek sem nevezhető alkotónak is lehetnek sikerültebb opuszai. Sőt még a zseniális és a közepes közt is széles a mezsgye!

László Ferenc remekül ír. Önmagát az általam is annyira kedvelt, mert a nagyképűségtől megóvó understatement-fogalmazással megélhetési kritikusnak, pályatévesztett történésznek címkézi, de ezt ne higgyük el neki: az egyik legkiválóbb kulturális újságíró, nyitott szellemű és biztos ízlésű kritikus, sőt mint láthatjuk, esszéista. Ha úgy tetszik, literary gentleman, ami ritka, de ma is létező típus. Rendkívül élvezetesen ír, csak a jelzős szerkezeteiből ilyeneket mazsoláztam ki: helyenként félreismerhetetlenül úrlovasi szemléletű (mármint Bánffy Miklós Emlékeimből című visszatekintése); a szocialista vígjátékírás időszakos nagyasszonya (Fehér Klára); meg-megújuló kampányszerű halottlátás (ez zajlik az operett műfaja körül); a magyar irodalmi anekdotahagyomány lakályos keretei (ezek közt maradt meg Palotai Boris). És csak egy a számos frappáns megfogalmazás közül: „nemcsak a közép-, de egyszersmind a másodosztály írója volt” (Zilahy Lajos).

A szerző szenvedelmes olvasónak is titulálja önmagát, ezt viszont minden további nélkül elfogadhatjuk, hálásan a kissé ódon jelzőért. Elképesztő, miket olvasott végig! Ráadásul leszögezi, hogy kizárólag olyan művekről írt, amik megfordultak a kezében. (Azaz meglehet, mégsem olvasta el mindegyiket tüzetesen, de ha azt állítja, hogy Kovai Lőrinc összes regényén átrágta magát, én elhiszem neki.) És rengeteg apróságot tud, tán már ő sem emlékszik rá, honnan! Ez az alaposság, tájékozottság, kissé talán meglepő szóval otthonosság sokszorosan kamatozik (és csak ez akadályozza meg, hogy sémákban gondolkozzunk): mindenkit a maga eleven valójában tud bemutatni.

Eötvös Károlyt nagyon tiszteljük azért, mert 1882-ben a tiszaeszlári perben elvállalta a védőügyvéd szerepét. De ismeretei alapján László Ferenc joggal jelenti ki, hogy „Eötvös egyebekben nem tartozott az elkötelezett filoszemiták közé, s haladó kiállásában akadt némi abból az úri liberalizmusból, amely a jogegyenlőség magasztos képviseletét jól össze tudta egyeztetni a nem hivatalos megnyilatkozások kedélyesen zsidózó fordulataival.” S ennek kapcsán két anekdotát is idéz Móricz Míg új a szerelem című regényéből… Herczeg Ferencről pedig azt is tudja, hogy „az úri magatartást és az írói szolidaritást »komolyan« vette, mikor kellett, kiállt az őt gyakran »kicserző« Karinthy mellett, s 1943-ban aláírta azt a kérvényt, amely »Radnóti Miklós munkaszolgálat alóli felmentéséért folyamodott«”. Illés Béla levelét is ismeri, amit 1956 karácsonyán írt Münnich Ferencnek: „Néhány írót és újságírót a magyar hatóságok őrizetbe vettek. Nem ismerem (nem ismerhetem) az ügyüket, de ismerem az embereket. Ezek nem ellenségek! Legfeljebb megtévesztett emberek.”

Az Élet és Irodalomban Radnóti Sándor igen elismerően szól László Ferenc könyvéről, előzékenyen felsorolva nem kevés újabb írót, Bárány Tamástól Kosáryné Réz Lolán és Markovits Rodionon át Zsolt Béláig, akikről még írni lehetne. Nagyon remélem, hogy László Ferencnek van kedve a folytatáshoz.

László Ferenc

László Ferenc: Honi bestiárium.
33 portré és pályakép
a XX. századi magyar irodalomból

Jaffa Kiadó, Budapest, 2022
288 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft
kedvezményes ár a kiadónál 3199 Ft
ISBN 978 963 475 587 6

* * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az írók kifejezetten érdekes figurák, egyik-másikuk pedig egyenesen panoptikumba illő alak. Márai szavaival: „a magyar bestiárium különösségei” ők. Kötetünk 33 magyar író portréját és pályaképét kínálja a huszadik századból. Jelentős és elfeledett, jellemes és állhatatlan, reakciós és világforradalmár, népies és urbánus, imponáló életművet megalkotó és ma már jószerint olvashatatlan literátorok egyaránt akadnak közöttük.
Jellemzően olyan szerzők, akiket nem sorolunk a legnagyobbak közé – sőt a túlnyomó többségüket manapság még csak emlegetni sem szokás. Jóllehet irodalmi kultúránk gazdagságát és változatosságát, egyszersmind a század történelmi és (kultúr)politikai fordulatait segít érzékletessé tenni, ha megismerjük a mezőnyt az óriások körül. Róluk szól ez a könyv, és persze arról, hogy olvasni jó: nemcsak a felfedezésre érdemes (majdnem) remekműveket, de a meghatóan poros regényeket is.