John Grisham: A bíró listája (részlet)

|| 1. ||

A hívás az iroda ásatag vezetékes telefonhálózatán érkezett, amely legalább húsz éve mindenfajta technológiai újításnak vitézül ellenállt. A kagylót egy Felicity nevű tetovált recepciós vette fel, aki nemrégiben érkezett, de sejteni lehetett róla, hogy mielőtt beletanulna a telefon kezelésébe, egykettőre el is húzza a csíkot. Innen mindenki lelépett, főleg a titkárságról. Mire megmelegedtek volna, már el is tűntek. Hihetetlen sebességgel cserélődtek az ifjú hölgyek. A munkamorált csak hírből ismerték. A Bírák Fegyelmi Tanácsa költségvetését már az egymást követő negyedik évben kurtította meg a létezésükről szinte semmit nem tudó állami törvényhozás.

Felicity sikeresen átirányította a hívást a folyosó túlvégébe, Lacy Stoltz zsúfolt íróasztalára. – A hármas vonalon keresik – jelentette fontoskodva.

– Ki az?
– Nem t’om.

Sokféleképpen lehet az ilyesmit mondani. E pillanatban azonban Lacynek nem volt kedve energiát fektetni abba, hogy jó modorra tanítsa ezt a gyereklányt, és megmondja neki, merre hány méter. A tisztességes kommunikációt egyre kevésbé ismerték a cégnél, a fegyelem és a kötelességtudat napról napra fogyatkozott. Rendetlenséget szül, ha nincs rendes vezető. A BFT-nél sem volt ez másként.

Régi motorosként – a legrégebbiként – példát kellett mutatnia. – Köszönöm – mondta udvariasan, és megpöccintette a villogó kapcsolót. – Lacy Stoltz.

– Jó napot, asszonyom. Volna egy perce?
Művelt nő, nincs felismerhető akcentusa, a negyvenes évei közepén, plusz-mínusz három év. Lacy kedvelte ezt a hangazonosító játékot. – Kihez van szerencsém?
– Pillanatnyilag legyen a nevem Margie. De más neveket is használok.

Ez mulattatta Lacyt, csaknem felnevetett. – Jó, hát legalább ezzel nem húzzuk az időt. Többnyire beletelik egy kis időmbe, amíg túljutok az álneveken.

Mindennapos volt, hogy az ügyfelek nem mondták meg az igazi nevüket. Ha valaki sérelmezte egy bíró viselkedését, óvatoskodott, hezitált, és csak nagy sokára fedte fel a kilétét. Csaknem mindenki tartott a hatalmasok arroganciájától.

– Ha gondolja, itt az irodámban bizalmasan beszélhetünk.
– Nem, azt nem! – csattant fel a nő, már maga a gondolat is megrémítette. – Azt nem lehet. Ismeri a szomszédban a Siler Irodaházat?
– Persze – mondta Lacy, és ahogy felállt, az ablakon át már látta is a Silert. Tallahassee belvárosában sok ilyen jellegtelen kormányzati épület volt.
– A földszinten van egy kávézó – mondta Margie. – Találkozhatnánk ott?
– Gondolom, nincs akadálya. Mikor?
– Most. Én már a második lattémat iszom.
– Lassítsunk kicsit. Adjon pár percet. Meg fog ismerni?
– Igen. Fent van a fényképe a cég weboldalán. Hátul vagyok, balra.

Lacy irodája valóban alkalmas volt bizalmas beszélgetésre. A tőle balra lévő szoba üresen állt, egy kollégája nemrég állt fel, keresett magának egy nagyobb kormányügynökséget. A szemközti irodát hevenyészett raktárhelyiséggé alakították át. A titkárságra menet benézett Darren Trope-hoz. A férfi alig két éve volt náluk, de már új munkahelyet keresett.

Darren szöszmötölt valamivel. – Sok a munkád? – kérdezte Lacy.
– Nem igazán. – Nem számított, volt-e valami érdekes vagy érdektelen tennivalója, ha Lacynek szüksége volt valamire, Darren azonnal ugrott.
– Kérnék egy szívességet. Átugrom a Silerbe, találkozom valami ismeretlen nővel, aki épp az imént tudatta velem, hogy álnevet használ.

– Remek! Imádom a regényes kalandokat. Biztos jobb, mint itt ülni, és olvasgatni egy bíróról, aki trágár megjegyzésekkel traktált egy tanút.
– Mennyire trágár?– Hát, eléggé szemléletes.– Fotó, videó?
– Egyelőre nincs.
– Majd szólj, ha lesz. Szóval, átjönnél utánam úgy egy negyedóra múlva? Jó lenne, ha csinálnál pár képet.
– Persze, semmi gond. Nincs semmi ötleted, hogy ki lehet?
– Egyelőre semmi.

Lacy kiment az épületből, szép kényelmesen járt egyet a környéken, élvezte kicsit a hűvös, friss levegőt, aztán belépett a Siler Irodaház előcsarnokába. Már majdnem négy óra volt, a kávézó szinte üresen kongott, Margie ott ült hátul balra egy kicsi asztalkánál. Egy gyors mozdulattal, kapkodva intett, mintha attól tartana, hogy észreveszi valaki. Lacy elmosolyodott, és elindult a nő felé.

Afroamerikai, a negyvenes évei közepén, értelmiségi, kellemes megjelenésű, nadrág, magas sarkú cipő. Csinosabban öltözött fel, mint Lacy, bár manapság bárki bárhogyan öltözhetett a BFT-nél. A régi főnök elvárta az eleganciát, és utálta a farmert, de két éve nyugdíjba ment, és vele mentek az elvárásai is.

A pincérnő mindkét könyökével a pultot támasztotta, kezében rózsaszín telefonját dajkálgatta. Láthatóan nem tudott betelni vele. Nem nézett fel, eszébe se jutott, hogy köszöntse a vendéget, de Lacynek se hiányzott, hogy ledöntsön még egy kávét. Úgyhogy ez így rendben is volt.

Anélkül, hogy felállt volna, Margie előrenyújtotta a kezét. – Nagyon örülök. Kér kávét?
Lacy elmosolyodott, kezet fogott Margie-val, és szemben vele leült. – Köszönöm, nem. Akkor tehát Margie?
– Pillanatnyilag.
– Értem. Lacy Stoltz. De akkor legyen csak Lacy. Ez kicsit nehezen indul, nem? Miért használ álnevet?
– Órákba telne elmondani, és aligha szeretné hallani.
– Akkor miért is vagyunk itt?
– Fogalma sincs, micsoda gyötrelmes traumában élek. Nehezen szántam rá magam, hogy felhívjam. Tiszta roncs vagyok.

Ehhez képest egész jól nézett ki, bár egy kicsit valóban idegesnek tűnt. Talán a második lattétól. Szép szeme ide-oda villant nagy, bíborszín keretű szemüvege mögött. A lencsékre valószínűleg nincs is szüksége, a szemüveg sokkal inkább díszlet, a finom álca része.

– Nem tudom, mit mondhatnék – szólalt meg Lacy. – Mi lenne, ha belekezdene, akkor talán jutunk valahova.

– Olvastam magáról. – Lenyúlt, és egy gyors mozdulattal kivett egy mappát a hátizsákjából. – Az indián kaszinóügy, nem is olyan rég. Elkapta a sápot szedő bírónőt, le is csukatta. Egy újságíró az amerikai jogtörténelem legnagyobb vesztegetési botrányaként jellemezte az esetet. – A mappa öt centi vastag volt, és azt a benyomást keltette, hogy kifogástalan rend van benne.

Lacy a „jogtörténelem” szóra amúgy is felfigyelt. Laikusok nem szoktak ilyen szavakat használni.
– Elég komoly ügy volt, valóban – szerénykedett Lacy.
– Komoly? – mosolygott nagyot Margie. – Felszámolt egy bűnszervezetet, elkapta a csalárd bírónőt, és egy rakás embert rács mögé juttatott. Még ma is ott vannak, gondolom.
– Igen, de azért messze nem egyedül csináltam. Sokat tett az FBI is. Bonyolult ügy volt, több gyilkosságot is elkövettek.
– Meghalt a kollégája is, Hugo Hatch.
– Sajnos Hugo is meghalt, igen. De miért gyűjt anyagot rólam?

Összekulcsolt két kezét Margie a még zárt mappára helyezte, a két mutatóujja alig láthatóan remegett. A bejárat felé tekintett, és még egyszer körbenézett, bár a találkozásuk óta senki nem jött be. Nem volt semmi mozgás, még a pincérnő sem moccant, mélyen elmerült a mobilja felhőjében. Margie a szívószálon át kortyolt egyet, de ez a második csésze kávéja szinte még tele volt. A „trauma” szót használta, és azt mondta magáról, hogy tiszta roncs. Lacy rádöbbent, hogy a nő meg van rémülve.

– Ó, azért anyaggyűjtésnek nem nevezném – mondta Margie. – Csak leszedtem az internetről néhány dolgot. Tudja, ma már szinte mindenhez hozzá lehet férni.

Lacy elmosolyodott, és megpróbálta megőrizni a türelmét. – Nem tudom, hogy mindezzel mire akar kilyukadni.

– Az a munkája, hogy olyan bírók ellen folytat vizsgálatot, akikre valamilyen panasz érkezett, jól tudom?
– Így van.
– És mennyi ideje is végzi ezt a munkát?
– Már ne haragudjon, de mi köze ennek bármihez?
– Kérem, legyen szíves.
– Tizenkét éve. – Mintha ezzel a számmal beismerte volna a vereséget. Olyan hosszú idő.
– És általában hogyan szokott belekapcsolódni egy ügybe? – kérdezte Margie, és kissé előredöntötte a vállát.

Lacy mély levegőt vett, igyekezett türelemre inteni magát. Az őt felkereső panaszosok többnyire zavartan viselkednek. Elmosolyodott. – Hát, a jellemző az, hogy aki panaszt kíván tenni egy bíróra, felveszi velünk a kapcsolatot, és megbeszélünk egy találkozót. Ha úgy tűnik, hogy érdemleges a panasz, akkor a sértett hivatalosan, írásban beadja a panaszát, és ilyenkor nekünk negyvenöt napunk van arra, hogy kivizsgáljuk az ügyet. Ebben a másfél hónapban a beadványt bizalmasan kezeljük. Ez az értékelési szakasz. Tíz esetből kilencszer ennél tovább nem is jut az ügy, és a panaszt elvetjük. Ha azonban felmerül a gyanú, hogy a keresetben lehet némi igazság, értesítjük az érintett bírót, akinek harminc napja van a reagálásra. Ilyenkor persze már ügyvédet szoktak fogadni. Mi vizsgálódunk, meghallgatásokat tartunk, tanúkat idézünk be, ilyesmi.

Miközben Lacy magyarázott, Darren besétált, felzavarta méla ábrándozásából a pincérnőt, kért egy koffeinmentes kávét, és tudomást sem véve a két nőről a kávézó túlsó felében helyet foglalt egy asztalnál, kinyitotta a laptopját, és belefogott valamibe, ami rendkívül fontos munkának tűnt. A laptopja kameráját észrevétlenül Lacy háta és Margie arca felé irányította, az élesebb kép érdekében rájuk közelített, és bekapcsolta a felvevőt. A videón kívül néhány állóképet is készített.

Margie semmi jelét nem mutatta, hogy észrevette volna. Figyelmesen követte, mit mond Lacy.

– Mennyire gyakori, hogy egy bírót elmozdítanak a hivatalából?
Ez már megint miért fontos? – Szerencsére nem gyakori. Ezer bíró fölött gyakoroljuk az ellenőrzési jogot, és a többségük becsületes, szorgalmas szakember. A panaszok többsége valójában nem különösebben jelentős. Elégedetlen felperesek, akik nem kapták meg, amiért bíróságra vitték az ügyüket. Egy sereg válási ügy. Egy csomó ügyvéd, aki elvesztette a perét. Elég sok munkánk van, de az esetek nagy százalékában elsimítjuk a konfliktusokat.

A szavaiból úgy tetszett, hogy unalmas a munkája, és tizenkét év után valójában így is érezte.

Margie gondosan figyelt Lacy szavaira, ujjaival önkéntelenül dobolt a mappán. Vett egy mély levegőt. – Aki panaszt ad be – kérdezte –, csak névvel teheti?

Lacy gondolkodott egy pillanatig. – Végeredményben igen – mondta aztán. – Nagyon ritka, hogy a panaszos névtelenségben marad.
– Miért?
– Mert többnyire ő az, aki ismeri az üggyel kapcsolatos tényeket, és tanúskodnia kell a bíró ellen. Igen nehéz úgy megszorongatni egy bírót, hogy akivel szemben gondatlanul járt el, nem meri vállalni az állításait. Ön is fél?
Már maga a kérdés megrémítette Margie-t. – Igen, fogalmazhatunk így – ismerte el.
Lacy elkomorult, kezdte untatni a dolog. – Nézze, ideje volna a lényegre térni. Milyen súlyos az ügy, amiről beszél?

Margie összegörnyedt, és becsukta a szemét. Nehezen mondta ki. – Gyilkosság.
Aztán rögtön felkapta a fejét, és szétnézett, hallhatta-e valaki. Lacyn kívül senki nem volt elég közel ahhoz, hogy akár csak egy szót is hallhatott volna, de ő is erős kétkedéssel fogadta Margie állítását. Megedzették az évek. Ismét türelemre kellett intenie magát. Amikor újra Margie-ra nézett, könnyeket látott a szemében.

Lacy kicsit közelebb hajolt. – Azt akarja mondani – kérdezte halkan –, hogy egy hivatalban lévő bíró gyilkosságot követett el?

Margie beharapta az ajkát, és megrázta a fejét. – Biztosan tudom.

– Megkérdezhetem, hogy honnan van tudomása róla?
– Az apám volt az egyik áldozat.
Lacy igyekezett feldolgozni, amit hallott, és maga is körülnézett. – Az egyik? Miért? Többen is voltak?
– Igen. Úgy hiszem, az apám volt a második. A sorrend nem biztos, de a bíró bizonyosan bűnös.

Fordította: Etédi Péter

John Grisham: A bíró listája
Geopen Kiadó, Budapest, 2022
400 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft,
online ár a kiadónál 3592 Ft