Szlavicsek Judit: Hullámsír (részlet)

Prológus

Szeretném elmondani neked, hogy volt, de előbb segítened kell.
Meg kell hallgatnod, aztán el kell magyaráznod, mi ez az egész.
El kell magyaráznod, hová tűntem, hogy miért nem látom, ki vagyok.
Segíts megértenem, miért vált minden zavarossá, hol vesztettem el végképp a reményt arra, hogy tisztán lássam a dolgokat.
Mert tudnom kell, miért reménytelen, hogy minden úgy legyen, ahogy eddig volt.
A dal meg csak szól odabenn, harsog, esély sincs leállítanom. „Tiporjatok reám, tiporjatok gazul, tiporjatok, tiporjatok…” Őrület, nem? Miért szól ez folyton? Miért nem tudom leállítani?
Segíts, kérlek, és ígérem, mindent elmondok neked, amit tudok.
Istenem.
Miért?
Miért nem emlékszem semmire?

Első rész | Könnyedén, lebegve

Esik eső,
száll a szürke sziklára,
száll a fehér faházra –

A Balholm-i leányok,
leányok mind
csúcsos csuklyát viselnek.
Mindig mosolyognak,
de sohase nevetnek.
Weöres Sándor–Kodály Zoltán: Norvég leányok

Hat nappal később

Mély lélegzetet vesz, megmarkolja a korlátot, ám rögvest visszarántja a kezét. A fém hideg, vékony páraréteg fedi. De nem látja, mert mindent beborít a köd. A gondolatai és az emlékei kuszán kergetőznek.

És akkor hirtelen ráront, belerúg, leteperi az. Egy hosszú pillanatig örvénylik körülötte a világ, aztán minden előzmény nélkül megáll újra. Mozdulatlanná dermed a köd, a híd, a háta mögött elsuhanó autó, ő is megmerevedik, és az is, aki mellette áll. Csend. Aztán hirtelen úgy érzi, kiszakad alóla az aszfalt, kiszakad a lába alól az út, kiszakad a föld is, és egy láthatatlan futószalagon mozogni kezd minden, egyre sebesebben, és erőt vesz rajta a remegés. A nyelve teljesen betölti a száját, a szájpadlásához tapad, már nem fér a fogai közé. Próbál az orrán keresztül lélegezni, az orrlyukai minden lélegzetvételnél kitágulnak: két hatalmas fekete nyílás, akkora, hogy alig fér el az arcán. És amikor már úgy érzi, az örvénynek sosem lesz vége: vágás. Vége.

Valójában csupán egyetlen pillanatig tart az egész. Még sosem érzett ilyet, és hirtelen rátör a felismerés, hogy lezuhan.

Reszkető lábbal tesz egy lépést oldalra, kicsit közelebb ahhoz, aki mellette áll. A tagjai mintha ólomból volnának.

Ismét megszorítja a korlátot, és a hideg fém visszarántja a valóságba.

A gondolataiba kapaszkodik.

Csakis közülük tehette valaki. Hihetetlen, hogy ez senkinek nem jutott az eszébe, pedig oly nyilvánvaló. Miért ilyen végtelenül ostobák a rendőrök? Ha egyszer rááll az agyuk valamire, nem látnak távolabb. Ha valaki iszik, és veri a feleségét, akkor már gyilkol is? De én most közel vagyok. Nagyon közel, gondolja, aztán a világ kitágul, hatalmas tévéképernyővé változik, ő pedig full HD-ben, lassítva nézi, mint egy filmet, ami akkor játszódott, amikor ő még csak hároméves volt, a film csíkos és elmosódott, olyan, mintha egy VHS-kazettáról játszanák, amit valaki ezerszer megnézett már, de ő persze nem erre gondol, hisz a VHS nem sokat mond, biztosan tudja, mi az, de nincs igazi emléke róla, milyen egy kazettán egy filmet újra és újra végignézni, a kedvenc részeket visszatekerni, amíg el nem mosódik a kép, de tovább nézni, hisz úgyis tudjuk, mi történik, nem is kell látni a filmet, hisz odabenn látjuk már.

A filmen – ami felizzott képzelete szélesvásznú képernyőjén pereg – épp megölnek egy lányt.

Folyóparton vagyunk, a hínárral benőtt, széles meder alján alig csörgedezik víz, a töltés meredek, felveri a gaz. Alkonyodik.

Háttal áll, nem látni az arcát.

Újra és újra a feje fölé emel egy betondarabot, aztán nagy lendülettel lesújt a lány fejére. A lánynak csak a lába látszik – és ez jól is van így. Szép, formás lába van, napbarnított. A cipő azonban, ami az egyik lábáról már hiányzik, ronda. Holdjáró, a Spice Girls tagjai hordtak ilyet, aztán mindenki más is, aki olyan akart lenni, mint ők. A lány formás lába rángatózik, ő pedig úgy érzi, mindjárt hányni fog.

Legyen már vége ennek a kurva filmnek, gondolja, aztán váratlanul szavalni kezd. A hangja most tiszta: lassan, kántálva beszél, és a szavak ritmusára előre-hátra ingatja a testét, miközben a korlátba kapaszkodik.

Arcod a peronon
Lázam a karodon
Fiatalon azt hiszed, minden szép

Elmúlik a fénykor
Emlékek hétkor
Utána marad, ami tép

Mint fagy a zúzmarával
Gyerekek voltunk mindahányan
Te világ, minek áltattál

Mi van? Miről beszélsz?, kérdezi a mellette álló.
Ez egy vers. Az a címe, hogy Fagyos világ. Én írtam.
Persze ő sem ismerte.
Az a Kardos, feleli. De neki tetszett… azt hiszem.
A név hallatán a másik felkapja a fejét, de ő ezt már nem látja.
Közel vagyok, motyogja, aztán ő és a gondolatai végleg elengedik egymást.
Mihez?
Közel, válaszolja, és megtántorodik.

Egy pillanatig úgy tűnik, elterül a szalagkorlát és a híd külső korlátja közti szűk biztonsági sávon. De sikerül megkapaszkodnia, lassan egyenesbe tornázza magát, és belebámul az éjszakába. A letenyei oldalról nézve a Kőröshegyi völgyhídról csupa feketeséget lehet csak látni, de nem fordul hátra, hogy átnézzen a szalagkorlát sűrű alumíniumoszlopai között a híd túloldalára. Ha átnézne, látná a távolban a tihanyi fényeket, és akkor talán minden másképp alakulna.

Kihalt a híd. Ha valaki épp arra autózna, akkor sem biztos, hogy észrevenné őket. Két alak valahol a hatodik és hetedik pillér között félúton talpig feketében, a pulóverük kapucnija az arcukba húzva.

Úgy szorítja a korlátot, mintha az élete múlna rajta, és nem tudja, hogy ez történetesen így is van. Kapkodva veszi a levegőt, zihál, ahogy kinyitja a száját, és újra beszélni próbál.

Nem tudom, jó ötlet-e itt lenni, mondja akadozva. Rosszul vagyok.

Leereszti a karját, a mellkasát nekiveti a hideg korlátnak. A szegycsontjáig sem ér a fekete fém: megint valami, amit nem rám méreteztek, villan belé egy utolsó gondolatmorzsa. Egyre erősebben szédül, a hányinger hullámokban tör rá.

A köd végül betolakszik közéjük, szétfeszíti őket, pedig közvetlenül egymás mellett állnak, együtt bámulnak bele a semmibe.

Aztán a másik sóhajt, felemeli a kezét, hogy megsimítsa a hátát, de mielőtt hozzáérne, félbemarad a mozdulat.

Váratlanul lehajol, alányúl a mellette álló vékony, magas alaknak, és egy hirtelen rántással átperdíti a korláton. Egy nyikkanás sem hallatszik.

Szar vers volt, dünnyögi, akármit mondott is rá a Kardos.
Elindul vissza, Szárszó felé.

~~ 1 ~~

Siófok, 2019. szeptember 29., vasárnap este

A férfi megmarkolja odalenn, Kardos Júlia felnyög, majd rögtön elszégyelli magát. Aztán megszorítja a férfi kezét, arra ösztökélve, hogy még erősebben csinálja.

Ha nem száguldana az ereiben öt vagy hat pohár chardonnay, most bizonyára azt gondolná, hogy ezt nem lehet elfelejteni, akármilyen rég csinálta is az ember utoljára. De most nem gondol erre, ahogy más egyébre sem.

Már nem. Az elején, amikor Imre Csaba lehuppant mellé a kanapéra, még igencsak zavarban volt. Azonban egy pillanatig sem volt kétséges, hogyan fog alakulni az este. Júlia várta is, bár kissé úgy, mint a törvényszerűen bekövetkezőt, mint egy ütközést egy kocsi anyósülésén ülve, amikor a szemből száguldó autó fényszóróitól bénultan rádöbben az ember, hogy ennyi volt. Ez most már bizonyosan meg fog történni.

Pedig annyi minden lehetett volna. És amúgy is, ha pénteken elmegy arra a kórustalálkozóra, akkor a férfi most nem lenne ilyen ismerősen idegen. Ott kulturáltan beszélgettek volna egy-egy pohár bort szorongatva, felelevenítve a régvolt emlékeket, udvariasan érdeklődtek volna a másik utóbbi húsz évéről, és akkor ezen a vasárnap estén talán minden máshogy alakul. De Júlia nem ment el a találkozóra. A meghívás is váratlanul érte. Mióta elvégezte a gimnáziumot, soha, semmilyen találkozójuk nem volt. Talán senkinek sem volt kedve megszervezni, vagy egyikük sem érezte úgy, hogy az a négy év érdemes rá, hogy időről időre megemlékezzenek róla – ki tudja. Júlia sosem hiányolta, épp ellenkezőleg. Egészen a meghívásig hálás volt, hogy nem kell ilyeneken részt vennie. Mindig is viszolyogva gondolt ezekre, ahol egy csapat szorongó felnőtt, akiket egyszer, néhány év erejéig összefújt a szél, most azon igyekszik, hogy bizonyítsa: ő aztán vitte valamire.

A férfi, aki épp a nyakát csókolta, persze elment. És Júlia meg volt győződve róla, hogy minden pillanatát imádta. Egy híres ember a sok senki között. Tálcán nyújtott sztárság erős nosztalgiával fűszerezve. Így hát, mivel Júlia gyűlölte az osztálytalálkozókat, amint a férfi este tíz körül megérkezett, még a kabátját sem vette le, már mindketten tudták, hogy le fognak feküdni egymással.

A lakásban sötét van, de a nappali tóra néző üvegfalán szürkés derengés szüremlik be. Odakinn szitál az eső, nem hagyta abba egész nap, egy pillanatra sem.

Júliáról már lekerült minden, a férfi azonban teljesen fel van öltözve.

Adni akar, ez nem vitás. Júlia a hátán fekszik a kanapén, a fehér ing felé nyúl, hogy kigombolja, de a férfi megfogja a kezét, és leszorítja. Júlia behunyja a szemét, és végképp belevész az éjszakába. Az orgazmus letaglózza. Hosszan kifújja a levegőt, aztán magzati pózba gömbölyödik, és halkan sírni kezd.

A férfi feláll, és átmegy a hálószobába. Nem csukja be az ajtót. Júlia hallja, ahogy nyikkan az ágy, amikor leveti magát rá. Rájuk telepszik a csend, és ebben a pillanatban nem is lehetnének idegenebbek egymásnak.

Júlia vár. Néhány perccel később meghallja a férfi egyenletes szuszogását. Felkel a kanapéról, megáll az üvegfal előtt, és a Balaton tompa tömegét bámulja. Megtörli az arcát. Már nem sír.

Egy idő után visszamegy a kanapéhoz, és a meztelen testére felveszi a fekete gyapjúgarbóját és a sötétszürke farmerját.

A szextől csak erősödött a fejében a lüktetés. Cseng a füle, a járása még mindig bizonytalan. Az, ami az imént történt, most valószerűtlennek hat.

Lefeküdt egy férfival, akivel több mint húsz éve nem találkozott, miközben hét éve nem ért hozzá férfi. Azóta nem, mióta ő nincs többé. Azóta senki sem. Hacsak azt az egyet nem számítjuk. Azt az egy éjszakát.

Kimegy a konyhába, és elővesz a hűtőből egy újabb üveg bort. A műanyag dugó engedelmesen csusszan ki az üveg nyakából. Júlia vár egy kicsit, de a háló felől a monoton ki- és belégzés egy pillanatra sem változik. A mosogató feletti szekrényből kivesz egy talpas poharat, pár pillanatig nézegeti a szagelszívó lámpájának gyenge fényében, aztán inkább visszateszi a helyére, fogja a hűvös palackot, visszamegy a nappaliba, letelepszik a kanapéra, beburkolózik egy puha, barna plédbe, és az üvegfalon át a sötétséget bámulja. Aztán meghúzza az üveget, hogy nem sokkal később már semmire se kelljen gondolnia.

Szlavicsek Judit: Hullámsír
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2022
348 oldal, teljes bolti ár 4299 Ft,