L. Murányi László: A szivárvány árnyéka (részlet)

Nem betegség

Előző két riportkönyvemben a depresszió, illetve a függőségek kapcsán amellett érveltem, szakemberek és érintettek megszólaltatásával, hogy mindkét jelenség esetében betegséggel van dolgunk. A homo- és a biszexualitás viszont a tudomány mai állása szerint nem betegség, hiszen egyik sem szerepel a betegségek nemzetközi osztályozási rendszerében (BNO). Még azzal együtt sem az, hogy az elfojtott, eltitkolt homoszexuális irányultság – elsősorban a környezet reakciójától való félelmek miatt – gyakran okoz súlyos mentális problémákat; szorongást, depressziót és így tovább, és ezekkel már valóban szakemberhez kell fordulniuk az érintetteknek.

No de, ha nem betegség, akkor micsoda? A kérdést a téma egyik ismert hazai kutatójának, a tizenkettedik éve Londonban élő és általános felnőttpszichiáterként, valamint pszichoterapeutaként praktizáló Kórász Krisztiánnak tettem fel, amikor itthon járt látogatóban. Kórász doktor kutatási területe a szexuális orientáció és identitás, illetve a szélesebb körű pszichiátriai politika.

– A homoszexualitás a szexualitásnak teljesen normális változata – mondta a kutató, aki több, közkézen forgó tanulmányt is írt már e témában. – Ha homoszexuális orientációról, vagyis beállítottságról beszélünk, akkor azonban nem elegendő a puszta szexuális viselkedésre gondolnunk. A jelenség ugyanis megnyilvánul a viselkedés mellett gondolatokban, fantáziákban, vágyakban is. Ránk maradt korabeli irodalmi szövegemlékek egyébként arról tanúskodnak, hogy a jelenség egyáltalán nem új, és az azonos neműek szerelme már az ókortól jelen van az ember életében.

–  Voltak azonban olyan időszakok a történelemben, amikor ez a jelenség másként épült be a társadalmi gondolkodásba, mint most, és betegségként tekintettek a saját neműek szerelmére, illetve szexuális irányultságára.

–  Igen, de mielőtt az orvostudomány a 19. században elkezdte betegségként kezelni a homoszexualitást, a jelenséget inkább erkölcsi és vallási alapon ítélte meg a társadalom. Hosszú századokon át devianciának, a szokások szándékos semmibe vételének, a kialakult szabályok felrúgásának tekintették, a 16. századtól pedig törvényileg is üldözték. Az orvostudomány a 19. században eredetileg azért kezdte betegségként vizsgálni és betegségnek tekinteni a jelenséget, hogy védje a homoszexuálisokat a törvényi üldöztetéstől.

–  Miként jutott viszont el a pszichiátria arra a jelenleg általánosnak nevezhető álláspontra, hogy mégsem betegséggel, hanem természetes állapottal, hogy önt idézzem, a normalitás egy változatával van dolgunk?

–  A pszichiátria általános álláspontja egészen a 20. század közepéig az volt, hogy a homoszexualitás minden esetben a lelki élet kóros jelenségeivel jár együtt, ezért gyógyítható, gyógyítandó…

–  …tehát betegség.

–  Igen. Ezt a nézetet azonban döntően olyan vizsgálatok sugallták, amelyeket olyan homoszexuálisokon végeztek, akik már eleve valamilyen pszichiátriai kezelés alatt álltak. A múlt század ötvenes éveitől kezdve aztán egymást követték azok a tudományos kutatások, amelyek egyre jobban megkérdőjelezték a betegséggé minősítést. A hetvenes évek elején heves viták bontakoztak ki a kérdéssel kapcsolatban, aminek eredményeként az Amerikai Pszichiátriai Társaság törölte is a homoszexualitást a mentális zavarok ott használatos listájáról. Magáévá téve ezzel azt az álláspontot, hogy az azonos neműek iránti vonzalom az emberi szexualitás egy normális variánsa.

Tegyük hozzá e ponton Kórász doktor szavaihoz, hogy szűk két évtizeddel később az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is követte az amerikai pszichiáterek álláspontját, és 1990-ben törölte a homoszexualitás úgynevezett BNO kódját. Ez azt jelenti, hogy azóta nem szerepel a diagnosztizálható pszichiátriai betegségek sorában.

–  Az uralkodó álláspont szerint tehát önmagában a homoszexualitással nincs dolga a pszichiátriának, pszichológiának. Legfeljebb a társadalom előítéletessége miatti következményekkel…

–  Ez azért egy kicsit árnyaltabb kérdés. Az orvoslás jelenlegi fő áramlatai szerint alapvetően nincs, de például Dél-Amerikában, ahol még erősebben hat a pszichoanalízis módszere, kevésbé fogadja el az orvosszakma az Észak-Amerikában és Európában uralkodóvá vált álláspontot. Ott sokan úgy tartják még, hogy a homoszexuális irányultság egy megrekedt állapot, amin változtatni lehet. Közülük egyesek azt mondják: ha egy érintett nincs ezzel az állapotával megelégedve, és szeretne rajta változtatni, akkor érdemes lehet megnézni, hogy ez lehetséges-e, és hogyan.

–  Mi mindennel kísérleteztek ennek érdekében az orvosok?

–  Régebben elterjedtek voltak az úgynevezett reparatív, vagyis helyreállító, visszaállító terápiák, de azokat a legtöbb helyén a világnak már kezdik betiltani. Az USA legtöbb államában és Nyugat-Európában ez már megtörtént. Számos olyan szakcikket lehetett az utóbbi időben olvasni arról, hogy ezek nemcsak hatástalanok voltak, de számos esetben egyenesen károsak is a terápiába vont személyre. Ez pedig ütközik az orvostudomány „ne árts!” parancsával. Az említett pszichoterápián kívül próbálkoztak még sok minden mással is. Többek közt hipnózissal, elektrosokkal, lobotómiával, vagyis az agy egy részének műtéti roncsolásával, lelki vallásterápiával, hormonkezeléssel és úgynevezett averziós terápiával is, amelynek során a kezeltekkel igyekeztek megutáltatni saját szexualitásukat. Ezzel ellentétben, főként Észak-Amerikában, erősen terjednek már az úgynevezett megerősítő terápiák azok számára, akik nehezen fogadják el saját homoszexualitásukat. A társadalom egyértelmű érdeke ugyanis az, hogy segítsünk az érintetteknek kiegyensúlyozott életet élni.

Ide, a Kórász doktorral folytatott beszélgetésnek ehhez a pontjához kapcsolódik egy rövid kitérő. Az interneten és az LMBTQ szakirodalomban részletesen lehet olvasni az ex-gay vagy más néven Exodus mozgalomról. Ez az irányzat és mozgalom olyan csoportokból áll, amelyek célja a homoszexuális vagy biszexuális irányultság heteroszexuálissá változtatása. Ennek érdekében például önsegítő csoportokat támogattak, amelyek olyan, elsősorban vallásos – leginkább keresztény – embereknek igyekeztek segíteni, akik számára a homoszexuális életforma elfogadhatatlannak látszott, és akik ezért az önmegtartóztatást választották, illetve heteroszexuális életre szerettek volna áttérni.

Az Exodus mozgalom alapító tagjai és vezetői végül 2007-ben formálisan is bocsánatot kértek a szervezet által kezelt összes érintettől. Elismerték: tévedtek, amikor megalapították mozgalmukat, és harminc éven át azt hirdették, hogy a homoszexualitás bűn, s hogy gyógyítható. A kezeléseikkel – vallották meg – csak ártottak: depresszióba, öngyilkosságba hajszoltak embereket, családokat tettek tönkre. Ugyanakkor, ismerték el szintén, a harminc év alatt egyetlen olyan emberrel sem volt dolguk, akit sikerült volna „átnevelni”, vagyis heteroszexuálissá tenni. A mozgalom egyik vezetője, egy bizonyos Darlene Bogle így fogalmazott akkor: nem a szexuális orientációt kell gyógyítani és megváltoztatni, hanem a társadalomban és vallásban elterjedt gyűlölködést, ami sérti a homoszexuális embereket és családjaikat.

–  Tudja-e már a tudomány, hogyan alakul ki, mi okozza a homoszexualitást? – folyt tovább a beszélgetésünk Kórász doktorral.

–  Rengeteg elmélet ismert, de ma még semmi biztosat nem tudunk. Létezik például biológiai megközelítés, eszerint az agyban keresendők a szexuális orientációt vagy legalább a hajlamot meghatározó területek, amelyeknek a „parancsait” aztán a szerzett tapasztalatok esetleg módosíthatják. Freud, a pszichoanalízis atyja viszont az alkati biszexualitásban hitt, ami szerinte minden emberben megtalálható. Úgy vélte, hogy hirtelen erős testi vagy lelki hatások, traumatikus életesemények bárkiből előhívhatják ezeket a veleszületett ösztönöket. Az amerikai, szintén pszichoanalitikus Irving Bieber és munkatársai viszont leírnak például egy sajátos családi modellt a meleggé válás okaként, közönyös, elutasító apával és túlságosan védelmező, domináns anyával, ahol a fiúnak nincs megfelelő apaképe. Ezeket az elméleteket a végtelenségig lehetne sorolni, ám egyértelmű bizonyíték jelenleg egyikre sincs. Mert mi van például azokkal, akik azt mondják, hogy kiváló kapcsolatuk volt az apjukkal, és mégis homoszexuálissá váltak? Vagy, akik szeretetteli, tökéletes, heteroszexuális mintacsaládban nőttek fel, és mégis a saját nemükhöz kezdtek vonzódni?

–  Lehet ebben szerepe a genetikának?

–  Korábban arról beszéltek a kutatók, hogy több gén együttes hatása lehet az ok, de nem találták meg teljes biztonsággal azokat sem. Mert a genetikai meghatározottság tükrében hogyan magyarázhatók az olyan jellegű esetek, amikor egy férfi heteroszexuális életet él negyven-ötven éves koráig, és azt mondja, soha korábban nem volt egyetlen homoszexuális gondolata sem. Amikor a feleségével szexuális életet élt, nem gondolt fiúkra, hanem igenis a női test látványa izgatta fel. Aztán ötvenéves kora táján ez egyszer csak megváltozik, és attól kezdve vagy biszexuális, vagy meleg lesz belőle. És ez egyáltalán nem egyedi eset. Az a tapasztalatom, hogy a szexuális irányultság és a nemi identitás változhat, és olykor változik is.

–  Nagy és indulatos társadalmi viták folynak évek óta a meleg, illetve leszbikus párok gyermek-örökbefogadásáról. Vannak-e arra nézve tudományos vizsgálati eredmények, hogy az egyébként kiegyensúlyozott családi életet élő meleg vagy leszbikus párok által nevelt gyermekek veszélyeztetve lennének az úgynevezett szivárványcsaládokban?

–  Arra van bizonyíték, hogy egyes esetekben a szivárványcsaládokban élő gyermekek kínosan érzik magukat, ha barátaik vagy mások tudomást szereznek arról, hogy nekik két anyukájuk vagy két apukájuk van, ami nyilvánvalóan a társadalmi előítéletességnek tudható be. Az egyébként kiegyensúlyozott családi életet élő meleg vagy leszbikus párok által nevelt gyermekek veszélyeztetettsége nem áll fenn. Tudományosan ez már réges-régen bizonyítást nyert. A kérdés tudományos vizsgálata akkor kezdődött el, amikor Amerikában egyre több olyan válóper zajlott, amelyben az egyik fél melegnek vagy leszbikusnak vallotta magát, és emiatt a bíróságok szinte automatikusan a másik félnek ítélték a közös gyermekeket. A bíróságok azonban szerettek volna tudományos bizonyítékot is arra, hogy ez az ítélkezési gyakorlat jó és helyes. A kutatásokból nyert adatok egyáltalán nem erősítették meg a homoszexuálisokkal szembeni különbségtétel indokoltságát a gyermekelhelyezések során. Sőt, feltártak sok olyan esetet, amelyből az látszott, hogy egy meleg szülő vagy meleg pár még jobb, stabilabb környezetet teremtett a gyereknek, mint egy átlagos hagyományos család.

–  Ez érdekes, mert a melegek örökbefogadási lehetőségének ellenzői éppen azzal érvelnek, hogy a látott minta nyomán ezek a gyerekek maguk is meleggé, leszbikussá válhatnak.

–  Tudományosan ez az állítás is megdőlt már. Az egyik ilyen ellenzői vélemény az volt, hogy ha egy leszbikus vagy egy meleg pár neveli a gyereket, akkor nem lesz meg a férfi vagy éppen a női mintája és példaképe. Ezt a bizonyos példaképet azonban nem feltétlenül csak a párban, a közvetlen családjában találhatja meg a gyerek. Lehet az a minta külső személy is: egy tanár, egy rokon, a családnak egy barátja, nagymama, nagypapa… Az elmúlt évtizedekben többtucatnyi tudományos kutatás vizsgálta, milyen hatással van egy gyermekre, ha azonos nemű pár neveli. Az Amerikai Pszichológiai Társaság több mint száz empirikus, tehát gyakorlati megismerésen alapuló tanulmány alapján készített áttekintése megállapította: egyetlen kutatás sem támasztja alá, hogy az azonos nemű szülők gyermekei bármilyen szempontból hátrányosabb helyzetben lennének, mint az ellentétes nemű párokéi. Sok országban az örökbefogadásért felelős állami szervek kifejezetten keresik az azonos nemű örökbefogadó párokat, ők ugyanis a tapasztalatok szerint szívesebben fogadnak be idősebb vagy etnikai kisebbséghez tartozó gyermekeket is, mint a heteroszexuálisok.

L. Murányi László: A szivárvány árnyéka
Ad Librum Kiadó, Budapest, 2022
398 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2990 Ft