Charlotte Jacobi: A Douglas-nővérek (részlet)

Prológus 1897

Marie Carstens törékeny orrocskáját a hamburgi nyári égbe fúrta, és mélyeket szippantott. Mennyi illat! Fűszerek, kávé, a nagyvilág, virágok, kaland és szabadság. A tizenegy éves lányka a család szakácsnőjével, Fehling asszonysággal indult vásárolni ezen az 1897-es, meleg júliusi napon. Alig bírta felfogni szerencséjét: reggel örökké aggodalmaskodó mostohaanyja közölte, a húgát orvoshoz kell vinnie, ezért távollétében a szakácsnő felügyel az idősebb lányra. Pár órára kiszabadult hát a szigorú és túlféltő tekintet rabságából!

Odile Carstens mindig aggódott valami miatt. Legszívesebben folyamatosan szemmel tartotta volna a lányokat, ezért Marie úgy érezte, mintha aranykalitkába lenne zárva.

Édesanyjára, aki nem sokkal a két évvel fiatalabb Anna húga megszületése után hunyt el kolerában, már nem emlékezett. De Odile-nál (akit apjuk egy év özvegység után vett el) még egy vér szerinti anya sem lehetett gondoskodóbb és féltőbb! Nemrég arra utasította Fehling asszonyt, hogy minden ételt annyi ideig főzzön, amíg minden baktérium el nem pusztul benne. Noha Marie tudta, hogy a baktériumokat szabad szemmel nem lehet látni, akaratlanul is apró állatokat keresgélt a tányérján. De az étel annyira ízletes volt, hogy hamar eloszlottak kétségei.

Hirtelen undorító szag rántotta ki az álmodozásból. Önkéntelenül felhúzta az orrát. Nem csoda: megérkeztek a halpiacra. Marie imádta a nyüzsgő tömeget, a halászok arcáról leolvasható tengeri kalandokat. A hal szagát viszont kevésbé kedvelte, főleg ha már nem volt egészen friss az áru – amit mindig rögtön észrevett. Ráadásul riasztónak találta a csillogó, pikkelyes bőrű, halott állatokat, az üres szemgödrüket. Ha arra gondolt, később meg kell ennie a halat, felfordult a gyomra. Gyorsan elkapta pillantását – és egy csodaszép hölgyet vett észre, aki épp mellette állt meg. Marie-nak rögtön feltűnt az elegáns öltözetű, húszas évei közepén járó nő kellemes illata. Szó szerint mesés szaga volt. Vanília… Mint a papa pipadohányának: ha apja hosszan távol volt, Marie mohón szívta be az ismerős illatot. És ez jelezte, amikor Heinrich Carstens épp visszatért számos utazásai egyikéből. Olyankor Annával nem voltak védtelenül kiszolgáltatva a mostahaanya félelmeinek.

Az idegen illatában még egy árnyalatnyi rózsát is felfedezett. És valami izgalmasat, amit nem tudott besorolni.

– De jó illata van! – robbant ki belőle, és sugárzóan a hölgyre mosolygott.
– Marie! – fedte meg az aszott szakácsnő. – Gondolj anyádra: nem szólítunk meg idegeneket!
A kislány szégyenlősen lesütötte a szemét.

– Semmi baj – nyugtatta meg a szépség. – Ismerem a kicsikét. Maria Carstens. A férjem és az édesapja jó barátok az üzleti világban.
– Senki nem hív Mariának, mindenki Marie-nak szólít – magyarázta a gyerek.

Fehling asszony eközben alaposabban szemügyre vette a fiatal hölgyet, és végül felismerte:

– Ó, Kolbe asszony… Elnézést a figyelmetlenségemért, nagysága!

A szakácsnő többnyire nagyon magabiztos volt, de Marie most határozottan észlelte, mennyire kellemetlenül érzi magát, hogy nem ismerte fel a gazdája egyik barátját. Igaz, Marie sem – eddig észre sem vette Kolbe asszonyt. Nem is csoda, hiszen ha az apja nagy nehezen ki is erőszakolta néha a mostohaanyjuknál, hogy fogadást vagy teadélutánt tartson, a lányokat rögvest a szobájukba száműzte az anyjuk, amint köszöntötték a vendégeket. Odile Carstens állandóan attól rettegett, hogy az ilyen alkalmakkor kémkednek utána.

– Emlékszel rám, Marie? – kérdezte Kolbe asszony is, de Marie szégyenlősen megrázta a fejét.

– Semmi gond – nevetett a hölgy. – A helyedben én sem tudnám a sok felnőttet megkülönböztetni. De örülök, hogy tetszik az illatom. Ez egy parfüm. A finom hölgyek, és néha az urak is, ilyesmivel fújják be magukat, hogy illatosak legyenek. A szappanok is illatosak, amiket a férjem gyárt, még ha nem is annyira, mint egy parfüm.

Marie a szeme sarkából a szakácsnőre pislantott, hogy megbizonyosodjon róla, rendben való, ha még cseveg a kedves hölggyel. A szakácsnő biztatóan rámosolygott.

– Ismered Kolbe asszony áruit – magyarázta. – A kínai felhőszappant mindennap használod is.
– Tényleg! – kurjantotta Marie. – Annyira csodás szaga van! Ahányszor megmosom a kezem, hosszan szaglászom.

– Nagyszerű – mosolygott rá huncutul Berta Kolbe. Aztán eszébe jutott valami. – Ha szeretnéd, elkísérhetsz. Sürgősen szükségem van egy új illatra, épp a parfümériába igyekszem. Talán neked is találunk valami finomat.

Marie érezte, hogy vágtázni kezd a szíve. Mindig is szeretett volna bemenni egy parfümériába, de a mostohaanyja nem engedte. Egy egész boltnyi finom illat! Könyörgő pillantást vetett a szakácsnőre: – Szabad?

A szakácsnő habozott.
– Hát, nem is tudom. Először engedélyt kéne kérnem az úrtól…
– Igaz – erősítette meg Berta Kolbe. – Én is ezt várnám el a személyzettől. De ismerem Marie szüleit, és biztos vagyok benne, hogy az édesapja – nyomta meg a szót – nem kifogásolná. Ha már itt az alkalom, használjuk ki!

Marie nem tudta, miért, de érezte, hogy a két asszony közti beszélgetés más szinten játszódik. Már sokszor megfigyelte a felnőtteknél: valamit mondanak, és közben kimondatlan üzeneteket közvetítenek. Másképp beszélnek ilyenkor, hangsúlyosabban, és sokatmondó pillantásokat váltanak.

Vajon Kolbe asszony tudta, hogy a mostohaanyjuk aggódásával szabályosan bezárta őket? Ezért említette csak az édesapját, és mondta, hogy ő biztosan nem kifogásolná a dolgot? Akármi is volt a néma üzenet – célt ért.

Fehling asszonyság egyetértett.
– Rendben. Biztosan izgalmasabb Kolbe asszonnyal vásárolgatnod, mint egy öreg szakácsnővel – Marie tiltakozni akart, és bizonygatni, hogy Fehling asszony nem öreg, és nem unalmas vele lenni, de a szakácsnő leintette. – Jól van. A lényeg, hogy végül együtt menjünk haza.

A két nő megint sokatmondó pillantást váltott, és Marie biztos volt benne, hogy kölcsönösen megfogadták, a mostohaanyjának nem szólnak a kis kalandról. Amitől persze még izgalmasabb lett az egész!

– Akkor ezt megbeszéltük – mondta Berta Kolbe. – Egy óra múlva ugyanitt?
– Itt leszek – erősítette meg szívélyesen mosolyogva Fehling asszony.

Berta Kolbe nyílegyenesen a Mönckebergstraßei Dralle parfüméria felé vette az irányt.

– A férjem meg ne tudja – suttogta cinkosan a kislánynak. – Dralle ugyanis szintén gyárt szappanokat. Ezért a versenytársunk, de egyszerűen imádom a parfümjeit. Meg aztán nem árt ismerni a konkurenciát.

Marie eddig is nagyon izgatott volt, de most egyszeriben különösen fontosnak is érezte magát. Komolyan bólintott. Közös titkuk van Kolbe asszonnyal!

A bolt ajtaja ígéretesen csilingelt, és rögtön szédítő illatkavalkád áradt feléjük. Marie kábultan, ámulva nézett körül – mintha csak az édenkertbe csöppent volna! Körötte művészien csiszolt üvegcsékben színpompás folyadékok csillogtak. Mint egy mesebeli palotában!, gondolta.

Ebben a pillanatban finom hölgy közelített feléjük – az egyik eladó. Olyan elegáns és csinos, mint maga a gyáros felesége!
– Jó napot, Kolbe asszony! – köszöntötte őket döbbenten, de szívélyesen. – Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? És kit hozott magával?
– Ő Marie Carstens – mutatta be Berta Kolbe a kislányt.
Marie pukedlizett.
– Örvendek a szerencsémnek, Marie kisasszony – felelte barátságosan a jól fésült szőke hölgy.
– A kicsikét érdeklik a parfümök, talán találunk valami hozzá illőt – mondta Berta Kolbe.
– No, akkor nézzük csak – motyogta az eladó, és egy különösen szép üveget vett le a polcról. – Ez itt az Extrait de Lilas, egy Delettrez-parfüm hölgyeknek. Egészen új.
– Az azt jelenti, hogy orgona – fordította magának Marie.
– Milyen jól tudsz franciául! – dicsérte az eladó. – Biztosan jó tanárod van. Nagyon helyes, hogy manapság is tanulják ezt a nyelvet az ifjú hölgyek.
– Köszönöm – felelte büszkén a kislány. – A tanárunk igaziból egyáltalán nem tud olyan jól franciául. De a mostohaanyám elzászi. Otthon gyakran beszél velünk franciául.
– Na, akkor szerencséd van – mondta az eladó –, ha később Franciaországba utazol, minden ajtó nyitva áll majd előtted.

Marie eddig magától értetődőnek vette, hogy tud franciául. Legalább akkor a nyelvtudás által ajándékozott neki egy darabka nagyvilágot a nevelőanyja, örült meg.

Óvatosan végigsimította az üvegcsét, és közben végigpásztázta a polcokat. Minden üveg annyira szép!, állapította meg elégedetten, elvégre a világ legszebb illatait tartják bennük. El sem lehet képzelni, hogy ezeket a folyékony ékszereket – igen, így gondolt rájuk a kislány – ronda üvegek rejtsék!

Közben az eladó kinyitotta a palackocskát, és Marie csuklójára pöttyintett egy keveset.

– Nézzük csak, tényleg orgonaillata van-e!
A nemes elixír kellemesen hűvösen simult a bőrére. Az orrához emelte a csuklóját, és mélyen beszippantotta az illatot. Lehengerlő volt. Mintha a világ összes orgonája ebben az egyetlen cseppben öltött volna testet.

– Úgy látom, tetszik – állapította meg az eladó. Marie hevesen bólogatott, a hölgy pedig újabb fényűző üvegcsét vett le a polcról. – Mivel ilyen okos vagy, nem árulom el neked, mi a következő illat neve, avagy miből készült. Kíváncsi vagyok, kitalálod-e.

– Vanília – közölte büszkén Marie, amint szétterjedt az illat. – Édesapámra emlékeztet. Amikor pipázik. De sokkal jobb, elegánsabb ez az illat. Kicsit, mint Kolbe asszonyé. És… – kereste a szavakat – elvarázsol. A papa pipájának szaga nem tud elbűvölni.

Berta Kolbe felnevetett.
– Pontosan, ez vanília. Ismerem a papád pipadohányának a szagát. Olyan, mint a férjemé. Két nagyon fontos dolgot már meg is tanultál: először is mindig az illat adagolása a lényeg, azaz hogy mennyit használunk belőle: se túl sokat, se túl keveset. Ezenkívül illenie kell a többi illathoz. Másrészt az illatok mindig emlékeket hordoznak. Minden embernek van egy sajátos illata, és ahhoz is illenie kell a parfümnek. Ezért van ugyanannak a parfümnek különböző embereken különböző illata.

Marie tágra nyílt szemmel hallgatta.
– Emlékeket hordoz? – ismételte meg elgondolkodva. – Ha a fahéj illatát érzem, mindig Fehling asszonyra gondolok – mondta végül. – Biztos azért, mert gyakran süt nekem hamburgi fahéjas csigát. Azt imádom!
– Látod – mondta Berta Kolbe. – Ezért fújja be sok nő a szerelmes leveleit is parfümmel. Hogy a címzettet elbűvölje az illata, és még erősebben összekapcsolódjon a szerelmesével.
Marie elpirult. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen nyíltan beszéljenek előtte a szerelemről.
– Szeretnél kipróbálni még egy illatot? – kérdezte az eladónő, kisegítve Marie-t kínos helyzetéből.
A kislány buzgón bólogatott.

– Három illatot próbálhatsz ki egymás után – mondta a hölgy. – Többet lehetőleg ne, különben összezavarodik a szaglóérzéked. – Elővarázsolt egy harmadik flaskát. – Ez is egy virág lesz – no meg egy történet. Hiszen már tudod, hogy az illatok emlékeket hordoznak, ezért minden illatnak története van, több is, minden nőnek, aki viseli, mást mesél. De ez a történet egészen különleges. Ha szeretnéd, elmesélem.

– Igen, kérem! – felelte Marie komoly képpel. – De előbb hadd szaglásszam meg!
Az eladó már épp ki akarta húzni a dugót a palackból, amikor Berta Kolbe bájos mosollyal kivette a kezéből.

– Köszönjük a segítségét! – mondta.
– Természetesen, Kolbe asszony – felelte tiszteletteljesen a hölgy. – Szóljanak, ha szükségük van valamire! – Azzal hátrébb lépett, és az egyik szekrényben rendezgetni kezdte az üvegcséket.

Marie csalódottan nézett utána. Most már soha nem fogja megismerni a történetet! Kicsit kellemetlenül is érezte magát, hogy Kolbe asszony olyan gorombán elküldte az eladót. Mindenesetre nem merte megkérdezni, miért, csak nézte, ahogy az idősebb asszony kinyitja az üveget, melynek címkéjén csinos, szőke nő látszott profilból – és rögtön mennyei illat csapta meg az orrát.

– Ibolya! – ismerte fel ezt is rögtön.
– Igazán jó orrod van – dicsérte Berta Kolbe. – Ez a Mária Lujza illat Edouard Pinaud-tól, szintén egészen új. A névadója a címkén látható hölgy, aki valóban élt, és imádta az ibolyát, ezért döntött Pinaud is az ibolyaillat mellett.

– Úgy hívják a parfümöt, mint engem – tört ki Marie-ból. – Talán ezért tetszik annyira.
– Mária Lujza Napóleon szeretője volt – mesélte Berta, és Marie megkönnyebbült, hogy ezek szerint Kolbe asszony is ismeri a történetet. – A császár felesége, Josephine inkább a rózsát szerette. A malmaisoni kastélyukat nagy rózsakert vette körbe, amelyet a híres festő, Pierre-Joseph Redouté is megfestett. De szerette a pézsmát is, és ezzel az illattal bosszulta meg Napóleon hűtlenségét.

Kicsit megtorpant, elbizonytalanodott, hogy efféle téma való-e egy kislánynak, de aztán Marie lelkesült arcocskáját látva folytatta:

– A császár végül elhagyta Josephine-t Mária Lujzáért. Aki ezt úgy bosszulta meg, hogy sok-sok pézsmát öntött szét a szobáikban, mert a császár azt ki nem állhatta.
Marie kuncogott.
– Napóleon biztosan még sokáig szenvedett ettől, mert a pézsmának nagyon hosszan érezni a szagát, tovább, mint bármi másnak.
A kislány értőn bólogatott.

– Szegény Napóleon! Szerintem sincs túl jó szaga a pézsmának. – Aztán megkérdezte: – Legalább boldog lett Mária Lujzával? – Önkéntelenül is a szüleire gondolt, és azon merengett, az apja boldog-e második feleségével. Nem valószínű.

A gyáros felesége megrázta a fejét.
– Nem. Miután elvesztette a háborúit, elhidegültek. A királyné Pármába költözött, ahol sok-sok ibolya nő, és beleszeretett az illatába. Ahogy Josephine a rózsa jelképe lett, Mária Lujza az ibolyáé.
– Szerintem az ibolya az én illatom is – mondta Marie. – A Máriák illata.

Charlotte Jacobi: A Douglas nővérek
Fordította: Győry Hanna
Next21 Kiadó, Budapest, 2022
352 oldal, teljes bolti ár 4690 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3518 Ft,