Megmártózva magasságban és mélységben | Czakó Zsófia: Szívhang

H. Móra Éva | 

Nem kell találgatni: Czakó Zsófia valóban saját élményt írt meg új regényében, az egyes szám első személy nem fikció. Mint nyilatkozataiból tudjuk, vetélésének traumáját akarta feldolgozni az írással. Ám ha pusztán ennyiről lenne szó, az még nem emelkedne műalkotássá. Márpedig lebilincselő, megrázó, kiforrott munka ez a könyv. (Gondolom, azt nemcsak én csodálom, hanem még sok nőtársam is, hogy mindezt már újabb várandóssága idején írta meg – azóta megszületett kisfia társaságában.)

Legalább három jól elkülöníthető rétege mutatkozik a Szívhangnak. Az első, a legszemélyesebb: a gyermek utáni vágy, majd a veszteség. A megismételten is pozitív terhességi teszt elindítja a képzeletet: milyen lesz majd anyának lenni, milyen szülők lesznek majd a férjével? Teljes köztük az összhang, szeretet, biztonság és nyugalom jellemzi kettősüket, milyen lesz majd hármasban? Szorongás is vegyül a boldog tervezgetésbe, kendőzetlen őszinteséggel ír erről is. Felidézi azokat az eseteket, amikor sógornője kislányára vigyázott ideig-óráig. Csodálatos volt az együtt töltött idő. Büszkén zsebelte be az elismerő pillantásokat, nyugtázta az ismeretlenek mosolyát – mintha a saját gyereke lenne. De aztán visszaadta a kislányt, ő pedig élte tovább a saját életét.

Hát saját élet nem lesz többé! Felidéződnek anyja és az ismerősök szavai: meglátod, ha majd gyereked lesz… Boldogan készül az ultrahangvizsgálatra is, és ott kapja a lesújtó hírt: nincs szívhang, előjegyzik abortuszra. Azt szokták mondani az ilyen helyzetre: megfordul a világ. Főhősünknek éppen 180 fokot fordul. Az anyaságra készülő felnőtt nő gyermeki státuszba kerül vissza. Nem ura a sorsának. Kiszolgáltatottjává válik az egészségügyi rendszernek. Ugyanúgy meg akar felelni mindenkinek, mint kislány korában. Fürkészi az orvos arcát, a folyosón vizsgálatra várakozók arcát, a nővérek majd a szobatársak arcát: vajon mit várnak tőle, hogyan viselkedjen? Már a könyv első lapjain megjelenik az emlékekben Edit néni, a hajdani tanárnő, aki kemény elvárásokat támasztott a diákoknak. Ez az Edit néni aztán mitikussá nő a későbbiekben, ő az igazodási pont, felé irányul majd minden megfelelni akarás; s ha az elbeszélő jót tesz, vagy jól tesz valamit, Edit néni dicsérő szavait véli hallani. (A gyermeki megfelelési vágy előző kötetében, a Nagypénteken nem illik kertészkedni címűben is gyakori motívum, ám ott a történetek maguk nyúlnak vissza a gyermekkorig.)

Olyannyira elveszíti felnőtt pozícióját ebben az új helyzetben, hogy még hangja sem a sajátja. Hangsúlyos szerepet kapnak azok a részletek, amikor egy ismeretlenül vékony, kisgyerekes hang szólal meg belőle. Csak elvétve határozott ez a hang, például amikor szobatársa telefonjának idegtépő csörgését szünteti meg azzal, hogy fölveszi a készüléket, és beleszól. Itt újra felnőtt. Aztán ismét a megfelelési kényszer: a nővéreknek, a szobatársaknak… Kikerülve a kórházból pedig szembe kell nézni az ismerősökkel, a falubeliekkel; megélni, hogy ami természetes az élőlények nagyobb részének, abban ő kudarcot vallott. Döbbenetes nyíltsággal ír arról is, amikor ellenszenvvel, utálkozva nézi a falu mikulásvárását; gyermektelenként ő ezt is valamiféle szégyenként éli meg: nála nem áll meg a Mikulás szánja. Kétségbeesésében rohadt Mikulásnak, kurva Mikulásnak nevezi. Ennyire átértékelődik minden, ha egy nő elveszíti a magzatát.

• Olvass bele!

Egy másik jelentésréteg szorosan kapcsolódik ehhez: itt már nem (csak) az elbeszélő a főszereplő, inkább egy jelenség sodrásába kerül. Megtapasztalja, hogy a gyermekvárással kapcsolatban miféle szemléletek, babonák, hiedelmek, tudományos és áltudományos okfejtések rögzültek a társadalom különböző szintjein – Ilus nénitől, az egyszerű parasztasszonytól Katinkáig, aki párjával együtt egész életvitelét a teherbe esés sikerének rendeli alá, ideértve a táplálkozást, a környezettudatosságot, a jógát és még ki tudja, mi mindent. Valóban sodrás ez: kötelességnek érzi a reformtáplálkozást, a jógagyakorlatokat, a testtudatépítést, a meditációkat – ha ezeket tanácsolják neki. Néha ugyan besokall és megkérdezi magától, ugyan mit keres ő ebben az egészben, ura-e a saját életének. Ilus néni konyháján egész más hozzáállással találkozik, ott boldogan – bár bűntudattal – eszi a szilvalekváros palacsintát.

És van egy harmadik, igen figyelemre méltó rétege ennek a vallomásregénynek, ez pedig a társadalmi felismerések sora. Egy várandós nő különösen érzékeny, hát még a várva várt gyermekét elveszítő. Az elbeszélő rendkívüli szociális érzékenységgel szembesül a kórház „C” kórtermében mindazzal, amivel valószínűleg korábban – kipárnázott gyermekkorában és komfortos, biztonságos életű felnőttként – nem találkozhatott ilyen kézzelfoghatóan.

A „C” kórterem ugyanis cigány kórtermet jelent a nővérek szóhasználatában. Voltak már előzményei ennek a szembesülésnek: amikor a bankban volt dolga, mindig át kellett mennie a cigánysoron, látta a roggyant tetejű vagy az ajtó-ablak nélküli házakat, bepillanthatott a vezetékes víz és villany nélküli háztartásokba. Aztán visszatért a nyugodt, kényelmes életébe, és el is felejtette az egészet. Itt, a kórházban viszont közvetlen közelről látja ennek a létformának szenvedő áldozatait, a koravén, elhasznált testű, mocskos szájú, sokadik abortuszukra váró nőket vagy épp az első terhességtől szabadulni akaró gyereklányokat. Feltámad benne a mérhetetlen részvét; elképzeli, micsoda reménytelen életbe térnek majd vissza ezek a nők, hányszor lesznek még látogatói ennek a nőgyógyászati osztálynak. Nem lehet nem észrevenni azt sem, amilyen különbséggel szólnak a nővérek hozzá, a szőke hajú, fehér bőrű, tiszta beteghez, mint a fekete fogú, vérfoltos hálóingű többihez.

Az ellentétet még fokozza egy-egy szürreális látomásszerű leírás is a steril, csillogóan tiszta, pazar ellátottságú magánklinikáról. Amilyen aprólékosan részletezte a vidéki kórház piszkos falait, koszos függönyeit, szobatársai igénytelenségét, annyira felsőfokban mutatja be ezt a másik, tökéletes világot, ahol a pénzéért a beteg mosolyt kap a közöny helyett, diszkrét suttogást a kiabálás helyett, és ha elég szépen felöltözik a vizsgálatra, még el is hiheti magáról, hogy a társadalom elitjéhez tartozik. A test működésének tökéletességét viszont a sztárorvosok se tudják elővarázsolni…

Két napot kell a kórházban tölteni. Ezektől a nyomasztó tapasztalatoktól azonban nem szabadul többé, amire a regény különös, ismét csak szürrealisztikus zárójelenete is utal.

Második könyvének elolvasása után már jól kirajzolódik Czakó Zsófia stílusának néhány sajátos vonása. Számomra igen szembetűnő – és szimpatikus! – a szép szavunk gyakori használata. Nem a Balassi-féle, amelyik még – alig túl a reformáció, a bibliafordítások nyelvfrissítő hatásán – úgy tudta használni ezt a szót, hogy még eredeti jelentésében pompázott, nem szürkült, nem kopott el. Azóta viszont igen, felváltotta a gyönyörű, az elképesztő, az óriási, a csodálatos, a fantasztikus. Czakó visszaadja a szép szó rangját úgy, hogy egy naiv, kislányos árnyalatot ad neki. Egyszer érdemes lenne megszámolni, hányféle kontextusban alkalmazza.

Első kötetének alaphangja inkább a derű volt, némi csipkelődő, fricskázó színezettel, ez a könyv a tragédia ellenére sem mondható tragikusnak. Inkább az élet teljességének tapasztalata, a mindent megélés emberiessége s ezek által az életigenlés sugárzik belőle.

Czakó Zsófia, várjuk a következő könyvet!

Czakó Zsófia: Szívhang
Scolar Kiadó, Budapest, 2022
176 oldal, a könyvre nyomtatott ár 2990 Ft,
kedvezményes online ár a kiadónál 2541 Ft,
ISBN 978 963 509 5445

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Missed ab, élettelen embrió a méhben, öt milliméter, kaparásra előjegyezni – ennyi főhősünk diagnózisa. A történet helyszíne a hatágyas C szoba, ahol abortuszra váró és az abortusztól rettegő, kiszolgáltatott fiatal lányok és asszonyok töltik együtt a lassan múló időt. A vidéki kórház kiégett személyzete teszi a dolgát, nincs idő és nincs erő megértésre.
A faluban az asszonyok azt mondják, az idő segít. Isten elvette, majd ad másikat. Négyből egy így végződik. Nem kell sírni, elmúlik. Mással is megtörtént, aztán most mégis ikrei vannak. A kiscsibék kikelnek, a szomszéd macska háromszor fial, a ház fölött elrepül egy gólya. Hogy lehet nem folyamatosan arra gondolni, hogy másnak miért megy olyan könnyedén?