Kamasz angyalok röpülni vágynak | Ahogy teccik – nemtragédia – / Városmajor

Tóth Zsuzsanna |

Korán érkeztem az előadásra, így alkalmam volt megfigyelni a színpadi készülődés, a mikrofonpróbás „bebeszélés-beéneklés” hangjait. Már akkor egyértelműnek tűnt, hogy Shakespeare műve, az Ahogy tetszik valóban nem több, mint kiindulópont ahhoz, hogy a színpadon megjelenő fiatalok – a Pesti Magyar Színiakadémia növendékei – saját magukról, a világhoz és önmagukhoz való viszonyulásaikról szóljanak. Ahogy az előzetesekből kiderült, ez volt a szándék. Sikerült. Bár viharfelhők gyülekeztek éppen felettünk, az előadás sok tekintetben üdére, szívderítőre sikerült. Vagy majdnem.

A produkció maga már nem egészen friss, bemutatkozott tavaly a Városmajori Szabadtéri Színpadon, Gyulán a Shakespeare-fesztiválon, most pedig a Szabadtéri Színházak Találkozója keretében ismét a Városmajorin láthattuk. A sok fiatal diákszínházas lendülettel, rengeteg energiával és tehetséggel készítette az előadást. Mindennek megvannak az előnyei és a hátrányai. Az első felvonásban izgalmasan mutatkozik meg a párhuzam lehetősége, ami Shakespeare eredeti darabja és a fiatalok mai vallomásai között vibrál, aktuális és megidéző egyszerre. Letisztultnak tűnik a gondolkodásmód is, ami már az elején kamaszos erővel vágja hozzánk a sajátos szöveget, egyfajta keverékét kulturális múltunknak és jelenünknek; s ugyan a színlap kortárs költőket említ, jócskán felfedezhetők korábbi vendégmondatok, asszociációk Arany Jánostól József Attiláig, Radnótiig.

Mottóként, kvázi-nyitódalként értékelhető például a Tiszta szívvel közismert Kex-dallamának feldolgozása, amiből visszatérő motívum lesz. A kórus megszólalása erőteljes, a koreográfia (Góbi Rita) inspiráló. Mint ahogy az sem véletlen, hogy felcsendül az édes-bús Zerkovitz-dal (Óh, Ajtay Andor – vajon tudják-e a játszók, ki volt ő?), a Tanulj meg fiacskám komédiázni. Merthogy itt nem csupán magukról, de a színházról – a színész-léthez fűződő álmaikról, no meg persze a társadalmi szerepjátszásról is szólnak a fiatalok; háborúról, békéről, szabadságról és zsarnokságról, identitásról. A mondatok jó részét maguk a játszók írták – Szabó Attila dramaturgként rájuk figyelő szemmel-füllel, érzékenyen alkotta mindezt színpadi szöveggé. Többnyire nincs is baj, noha kétségtelen, hogy a valódi költői kifejezések ideidézése figyelmeztet a spontán „saját” megszólalások közhelyszerűségére; legyen szó családon belüli magányról, társtalanságról, társadalmi közérzetről, alkohol- és droghasználatról, másságról és annak elfogadásáról, öngyilkossági szándékról, menekülésvágyról, szeretet- és szabadsághiányról és -vágyról. Legfőképpen a szerelem megváltó ereje utáni sóvárgásról. A „napsütötte sáv” lírai és a való élet hétköznapi szólamai közötti hullámvasút fogaskerekei bizony csikorognak néhol.

Igazán elevenre sikerültek ugyanakkor azok a részek, ahol a virtuális világba kényszerült fiatalok sajátos „like-dislike” kommentjeit halljuk. Ritka kivételtől eltekintve az első felvonásban tényleg hallunk és értünk mindenkit, vagyis a beszédtechnikai képzésnek hála, a megszólalások „épeszűsége” megkérdőjelezhetetlen. Jónak találom a semleges, mégis egyéni megjelenést lehetővé tevő világos színű lezser cuccok és az eredeti művet idéző sötétebb színű teátrális jelmezek ellentétét. (Egészen az álszakállak megjelenéséig.) Remekül működik a paravánszerű, papírral burkolt háttérkeret – később hatásos effektként is szolgál –, jók a vetített, vagy árnyjátékkal létrehozott képek, és nagyon ötletes az ételhordó hátizsákok (Wolt!) kreatív, többfunkciós felhasználása is. (Díszlet: Magyarósi Éva; jelmez: Miareczky Edit és Dima Rita Timi)

A dinamikus első felvonás után azonban kissé összekuszálódnak a dolgok. Azt gondolom, a színlapon feltüntetett derűt itt váltja a pánik. Bizonyossá válik, hogy az eredeti művet elvetették – vagy csak elveszett a növendékek zabolátlansága folytán –, ebben az Ardeni-erdőben már elveszettnek érzem magam én is.

A megjelenő meseszereplők/jelmezek egyszerre láz- és vágyálmok kifejezői; a felnőttség utáni sóvárgás és gyerekkor elvesztése miatti para féktelen tombolása – ezekhez csak részben tudok kapcsolódni. A kamasz angyalok repülni vágynak, de sokszor orra buknak. A zűrzavarban észreveszem a beszédproblémákat, néhány mozgás koordinálatlanságát, elerőtlenednek a karakterek. Az álszakáll folyton lecsúszik, Rosalindán már rég ruha van, amikor a rajta lévő nadrágról beszél. Túl sok lesz az ön- és párkeresés, kergetőzés, ismétlődők a jól eltalált gesztusok. (A fellebbentett fátylak mint poén néhányszor jó, de nem lehet ennyiszer elsütni.) Szinte elszürkül a háttér, ami eleinte még vágyakkal teleírt jó kis falfirkának tűnt…. Már nem okoz örömöt a beidézett vendégszövegek felismerése, a kelleténél több van belőlük, pedig nyomokban még adódnak izgalmas pillanatok, egyedi megszólalások…

Noha érdekes az elképzelt jövő felvillantása – az időutazás például –, elfogy a kezdeti feszültség. Pedig a fiatalok ügyesek, s a zene sok dramaturgiai terhet átvállal, és minden eklektikussága ellenére egységes benyomást nyújt – köszönet érte Beck Zoltán zenei vezetőnek és a remek zenészeknek. (Beck színpadi megjelenése nyilvánvalóan utal a munkafolyamatban betöltött szerepére, ám némiképp fura betét.) Teljes szimpátiám ellenére is veszti üdeségét a vállalkozás, csak a túlhabzást figyelem, kissé szomorúan. Talán azért, mert a játszók is egyre szomorúbbak, és kamaszos lázadásuk, dühük, hitük is megkopóban. Elfáradnak. Úgy hiszem, ez a rendező Halasi Dániel felelőssége, neki kellett volna jobban gazdálkodnia a fiatalok energiáival. Ugyanakkor értem őt, a csoport minden tagjának kellett feladatot, megmutatkozási lehetőséget adnia, színészpedagógiai szempontból nagyon is kiváló a munkája. S hogy ne felejtsem el, Shakespeare, mint annyi máshoz, ehhez a munkához is jó apropót, kiváló kiindulási alapot adott. S dacára annak, hogy kezdeti nézői lelkesedésem lelohadt, az este jó kisugárzással, megérdemelten erős szimpátiatapsokkal zárult.

Hazafelé menet egy József Attila sor járt a fejemben, ami bár nem hangzott el, mégis jellemző volt erre a színházi munkára: „Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos.” A növendékek, jelentem, úton vannak.

Fotók: korábbi előadások képei, részben a Gyulai Várszínházi bemutatóról

Ahogy teccik – nemtragédia –

Shakespeare azonos című vígjátékát (Nádasdy Ádám és Szabó Lőrinc műfordításában), a színészek improvizációit, valamint a pánikot és a derűt felhasználva írta: Szabó Attila
Városmajori Szabadtéri Színpad / Pesti Magyar Színiakadémia (2022. június 7.)

Az előadás alkotói:
Halasi Dániel rendező
Hargitai Iván művészeti tanácsadó
Szabó Attila dramaturg
Beck Zoltán (30Y) zenei vezető, zeneszerző
Horváth Kristóf Színész Bob – hipp-hopp
Zenekar: Sárközy Zoltán Papa (30Y), Herold János Yank, Rozs Tamás

Góbi Rita koreográfus
Magyarósi Éva díszlet
Miareczky Edit jelmez
Dima Rita Timi jelmeztervező asszisztens

Előadják a Pesti Magyar Színiakadémia színésznövendékei:
Balázs Barbara, Balogh Benjámin, Fekete Flóra Tamara, Gécsek Bendegúz, Jászay Dorina, Kassay Márton, Kovács László Márton, Kovács Mátyás, Megyesi Pálma, Móré Márta Viktória, Murányi Eszter, Nyitrai Hédi Kitti, Magos Fanni, Pintér Janka, Simon Péter, Szabó Bence, Szatmári Alíz Petra, Tabajdi Anna, Tarján Lőrinc, Totev Noémi, Verebélyi Aliz, Zováth Evelin; valamint: Beck Zoltán, Sárközy Zoltán, Herold János és Rozs Tamás