A zenévé oldott matematika | Bridget Collins: Árulások

kistibi |

Ritkán születik olvasmányélmény után azonnal a katarzis. Az Árulások utolsó sorai után után azonban rögtön világra szökken, és hosszú ideig nem hagyja cserben az olvasót, mint amikor egy színházi előadás után egyszerűen a székéhez szegezi a nézőt az élmény. Pedig nem könnyű mű.

Nem azért, mert nem olvasóbarát; hiszen fordulatos, cselekményes, izgalmas, olykor mitikus… De amikor az ember ráismer a politikai játszmák között saját hazájának lebutított kommunikációjára, kicsinyes és aljas harcaira, ellenséggyártására, akkor szomorú szívvel olvassa-látja saját életét a sorok között, és kilátástalanná válik minden, még akkor is, ha egyéb részekben viszont gyönyörűségeket hordoz. Fantasy ez, akár az előd, A könyvkötő. A szerző utal is erre könyvének végén, a Köszönetnyilvánításban: „Az Árulások a második, felnőtteknek szóló regényem… – olykor nyomasztó volt számomra, hogy e megírásra váró művemmel meg kell ütnöm egy bizonyos mércét.” És az bizony magasan van.

A regény központi motívuma a grand jeu, azaz a nagy játék. Az első igazi csavar a műben, hogy a történet végéig nem tudjuk meg pontosan, hogy mit is takar a kifejezés.

Valahol, a hegyek között, Montverre-ben létezik egy Akadémia, ahol évszázadok óta tanítják a grand jeu-t. Hogy a grand jeu-nek mi a szerepe pontosan a társadalomban, azt sem tudjuk, de azt igen, hogy fontos, és a játékot magas szinten művelők népszerű és elismert tagjai a társadalomnak. Montverre, azaz Üveghegy a titkokat rejtő helyszín, ide érkezik az egyik főhős, Léo Martin. Kulturális miniszter volt korábban, a következő pillanatban már bukott, Montverre-be száműzött ember. Akár történetszálnak is felfogható a társadalmi háttér, amely folyamatosan, apró szilánkonként a bőr alá fúródva meghatározza Montverre életét, habár a grand jeu iskolája szeretne távol maradni a napi politikától.

Léo politikusként megbukott, mert levelet írt országa teljhatalmú urának, az „Öregnek”, és módosításokat javasolt a nemzeti örökségvédelmi törvényhez. Ez a törvény hadat üzen mindennek, ami nem „árvalányhajas hazafiság”. Léo azt hitte, az Öreg kedvenceként javasolhat mást is. De elég volt egy halvány „nem lehetne másként?”, és már lapátra is tették. Minthogy ez az első hibája volt, nem átvágott torok, autóbaleset, mérgezés lett a következmény, csupán száműzetés Montverre-be, ahol egy évtizeddel ezelőtt még diák volt.

Úgy tűnik, az Üveghegyen az élethosszig tanulás a divat, a grand jeu tanulmányozása. De azért maradt némi kapcsolat a külvilággal: levelez Émile-lel az egykori iskola- és politikustárssal, apróbb ajándékokat is kap tőle.

A regény több cselekményszálat vezet elő. Az egyik: Patkány, az ősi falak közt lakó titokzatos leány tettei. Léo két történetvonal hőse: külső szemlélőként a narrátor mesél a jelen montverre-i eseményeiről, a másik Léo naplója, ami személyes hangon idézi meg a tíz évvel ezelőtti diákéletet. A magister ludi, azaz játékmester nézőpontját szintén a távolságtartó narrátor ismerteti velünk. Ez a négy mesepatak a kezdetben olyan távolságban van egymástól, hogy nem is sejthetjük, milyen módon egyesülnek majd futásuk végén, hogyan ömlenek majd egyesülve a mese óceánjába. Nem is szeretném felfedni, mert bonyolult és csavaros a szerkezete.

De mi is ez a titokzatos nagy játék? A magister így magyarázza:

„Addig is vegyük sorra, hogy mivel nem egyenlő a grand jeu. Nem zene. – Az ujjain számlálja. – Nem matematika, nem tudomány, nem költészet. Nem fikció. Nem performansz. Szigorú értelemben véve nem is játék. – Már újra folyékonyan beszél, jóformán koncentrálnia sem kell, olyan ismerősek a szavak. – A Montverre-ben töltendő idejük során mindezen tárgyakat tanulmányozni fogják, s még többet is; ám ezek csupán aspektusai, elemei annak, ami a grand jeu-t alkotja.”

A diákok Montverre-ben tulajdonképpen a grand jeu létrehozását tanulják. Tanulnak, majd önállóan kutatnak, és kutatásuk témájából írnak egy játékot, elemzik-kritizálják egymás játékait. Egy konkrét példát hadd idézzek, a híres matematikai problémát, a königsbergi hidakét.  Hogyan lehet egy matematikai problémát zenévé, mozgássá, szóvá alakítani? Az én olvasatom szerint valami ilyesmi lehet a grand jeu. Talán az ismert művészetek közül az euritmiához lehetne hasonlítani, ahol a beszéd és a zene hangjai forrnak össze a mozdulattal, és válnak művészetté.

A diákok között gyilkos a verseny. Tanév végére be kell adniuk a pályamunkát: egy játékot, azt pontozza a tanári kar, a legjobbé lesz az Arany Medál, amivel annak idején Léót is kitüntették.

A regény másik kulcsfigurája Carfax. Zseniális, egyben antiszociális figura. Családjában a játéktervezés hatalmas elődei találhatók, de kísérti az őrület is:

„Bizonyára súlyos teher lehet számodra, hogy minden idők grand jeu játékosainak legnevesebb családjából származol… Az őrült de Courcyk közül.
– Te is hallottál a londoni könyvtár holdkórosáról. És, gondolom, a Féleszű Poétáról is. Apám halálba itta magát. Játsszuk a grand jeut és kiégünk.”

Léót és Carfaxot párba sorolja tanáruk, hogy közösen alkossanak új játékot. A bonyodalmak ebben a pontban sebességetváltanak .

A jelen és a múlt együtt utazik a regényben, hősei poggyászként viszik magukkal a külvilágot, amely egyre erőszakosabban tör be Montverre-be. Ilyen szalagcímekkel jelennek meg az újságok: „Bibliából rakott máglyán hamvad el a templom.” Vagy: „Mindent elsöprő lelkesedés a társadalmi megtisztulásért.” Első lépésként a keresztényeket kizárják a játékból. Hogy mindez miért? „Kíváncsi vagyok, hogy festene most ez az ország, ha az Öreg nem katolikus iskolába járt volna?” – morfondírozik egy politikus. Mi pedig tapasztalatból tudjuk, hogy ugyanúgy, csak akkor nem a keresztények lennének az ellenségkép, a fekete furgonokat mások töltenék meg. „…összevertek egy keresztény első tagozatos diákot a folyosón, mondvacsinált vádra alapozva elvitték a város polgármesterét…”

• Olvass bele!

Collins nem titkolja: „Amint az sok olvasó bizonyára már kitalálta, az Árulásokat részben Hermann Hesse zseniális regénye (az egyébként Magister ludi címen is megjelent) Az üveggyöngyjáték ihlette.” A magister ludi Hermann Hesse latin szóalkotása, jelentése játékmester. A játék nyelve az Árulásokban a francia, de az iskolai titulusokat a szerző Hesse nyomán latinul nevezi meg.

Bevallom, a könyv címe először nem tetszett. Keveset mond, bár sok mindent lehet mögé képzelni. Utóbb megváltozott a véleményem, amit a legegyszerűbb azzal indokolnom, hogy a regényben semmi sem az, mint aminek látszik.

Collins mindkét sikerkönyvét Borbély Judit Bernadett teremtette újra. Nagyon megérdemelte volna, hogy (az eredeti kiadással azonos) címlapon legyen az ő neve is. Olyan munka lehetett ez, mintha négy könyvet fordítana egyszerre, mind a négy cselekményszál másfajta gondolkodást, másfajta közlésmódot használ, a magyar változat mégis egységes szövegként olvasható.

Collins stílusa akárcsak A könyvkötőben, itt is megindítóan szép, olykor lírai. Az év legfontosabb játékát így vezeti be: „Szent Iván estéje. Rezzenéstelen a levegő, mintha üvegből volna. Akár egy tál, úgy öleli magába a völgy a csillagtajtékos éjszakát. Fülsiketítő a csend.” Képteremtő ereje oly tömör, mintha balladát olvasnánk, s a játék tényleges bemutatása csak fokozza ezt az érzést.

Ha rangsorba kellene raknom A könyvkötőt és az Árulásokat, hasonlóan járnék, mint Königsberg polgárai, akik nem tudtak hét hídjukon átsétálni úgy, hogy mindegyiken csak egyszer menjenek át. Vannak megoldhatatlan feladatok, ahol nem a megoldás, hanem a probléma szépsége az érdekes.

Bridget Collins: Árulások
Fordította: Borbély Judit Bernadett
KULT Könyvek sorozat
21. Század Kiadó, Budapest, 2022
432 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 4118 Ft,
e-könyv változat 2990 Ft
ISBN 978 963 568 1969 (papír)
ISBN 978 963 568 1976 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Montverre-ben, a réges-régi elitakadémián, amely magas hegyek közt búvik meg, a legjobbakat és legélesebb eszűeket képzik arra, hogy tökéletesen helytálljanak a grand jeu-ben – a nagy játszmában –, ebben a rejtelmes, misztikus vetélkedésben, amely a zenét, a művészetet, a matematikát, a költészetet és a filozófiát egyaránt ötvözi. Léo Martin egykor Montverre kiválósága volt, de azóta egy véres tragédia nyomán elveszítette a lendületét, már nem foglalkoztatja a tudományos pálya. Ehelyett a politika vonzásába került, a kormánypárt feltörekvő csillaga lett, hogy aztán egy apró botlás a karrierjébe kerüljön. Most száműzöttként kerül vissza Montverre-be, és maga sem tudja, milyen sors vár rá.
De az akadémia világa már nem is olyan, mint amilyenre Léo abból az időből emlékszik, amikor még rajongott az intézményért. Annak idején férfiak vezetése alatt állt – Montverre első számú embere most nő: bizonyos Claire Dryden. Ő tölti be a Magister Ludi tisztét, vagyis ő a nagy játszma feje. Léo rögtön szokatlan vonzalmat érez a magiszter iránt – mintha rejtélyes kötelék fűzné őket egymáshoz –, noha biztos abban, hogy még soha nem találkoztak.

A legendás Nyárközépi Játszma közeledtével – amely az akadémia tanévének legnagyobb szabású rendezvénye – régóta eltemetett titkok kerülnek a felszínre, és évszázados hagyományokat rúgnak fel.