Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk (részlet)

Posted on 2022. május 12. csütörtök Szerző:

0


Első rész

Kinyitotta a portált, az elme pedig szinte minden kompromisszumra hajlandó volt. Odabenn az éghajlat trópusi volt és havazott, és a mindenség hóviharának első pelyhe a nyelvére hullott, majd elolvadt.

Művészi körmök közelképeken, egy kavics a világűrből, egy tarantula összetett szeme, egy vihar, ami olyan, mint az őszibarackkonzerv a Jupiter felszínén, Van Gogh Krumplievői, egy férfi erekcióján gubbasztó csivava, egy garázsajtó, amire festékszóróval ezeket a szavakat fújták: ÁLLJ LE! NE ÍROGASS A FELESÉGEMNEK!

Miért érződött a portál olyan meghittnek, ha az ember csak akkor tette be a lábát, amikor mindenhol ott kellett lennie?

✻ ✻ ✻

Végigtapogatta a nap szilárd, zöld márványát, hátha rálel a hajszálrepedésre, ahol talán kijuthat. Ezt nem lehetett erőltetni. Odakinn súlyosan lógott a levegő, és a felhők kupacokban álltak, mint a kanapébélés, az ég déli részén pedig volt egy finom pont, ahol egy szivárvány várta, hogy megtörténhessen.
Aztán három korty kávé, és kinyílt az ablak.

✻ ✻ ✻

Biztos, hogy túltelik a világ lol, írt rá az öccse, az, amelyik minden nap végén a saját Fireball nevű üstökösével pusztította el magát.

✻ ✻ ✻

Kapitalizmus! Fontos volt gyűlölni, még ha így jutott is pénzhez az ember. Észrevette, hogy lassan, nagyon lassan egy annyira filozofikus álláspont felé mozdul, hogy azt még Jézus sem tudta volna sokáig fenntartani: hogy gyűlölnie kell a kapitalizmust, de szeretnie az áruházakban játszódó filmmontázsokat.

✻ ✻ ✻

Politika! Az volt a baj, hogy most egy diktátor uralkodott felettük, ami bizonyos emberek (fehérek) szerint még sosem fordult elő, más emberek (mindenki más) szerint meg csak a szokásos műsor volt, folyamatosan ez ment, a világ kezdete óta. Megrémült a saját butaságától, meg attól is, hogy hangzott a hangja mostanában, amikor olyan emberekkel beszélt, akik kitartottak a hülyeség mellett.

Az volt a baj, hogy a diktátor nagyon vicces volt, ami talán mindig is igaz volt a diktátorokra. Abszurdizmus, gondolta. Hirtelen az összes orosz regény, amiben egy férfi egy kiskanál szederlekvárrá változik egy vidéki házban, kezdett valami értelmet nyerni.

✻ ✻ ✻

Mi volt az a gyönyörű gondolat, az a ragyogó mélység, amiért rávette magát az ébredésre, csak hogy le tudja írni? Azzal a várakozásteli izgalommal nyitotta ki a jegyzetfüzetét, amit ilyenkor mindig érzett – talán ez lesz az, ez lesz végre, amit majd rávéshetnek a sírkövére. Ezt olvasta:

chuck e cheese lyukat majszolhat a tudodmimbe

✻ ✻ ✻

Miután meghalt az ember, gondolta, miközben a víz finom tűszúrásai alatt gondosan megmosta a lábát, mert nemrég megtudta, hogy vannak, akik nem szokták, látni fog egy kis kördiagramot, ami megmutatja, hogy az élete mekkora részét töltötte azzal, hogy a zuhany alatt ismeretlenekkel vitatkozik. Most miért, talán értelmesebb dolog azzal tölteni az időt, hogy gondosan figyeli a hódvárak falának vastagságát, hogy megtudja, mennyire lesz kemény a tél?

✻ ✻ ✻

Vajon most önstimulál? Nagyon is tartott tőle, hogy igen.

✻ ✻ ✻

Dolgok, amik mindig is itt voltak:

A Nap.
A saját teste, és az egész apró hullámok a hajtövénél.
Valami majdnem-zene a levegőben, ritmustalan és ősi és kavargó, mint a színek szerint felsorakoztatott, várakozó fonalak.
Gyerekkora egyik tévéműsorának főcímzenéje, amiben éjjelente életre keltek a próbababák egy áruházban.
Nevenincs History Channel felvétel menetelő, szürke milliókról, cápaorrú repülőkről, selyempuhán kilőtt rakétákról, gombafelhőkről.
A True Life egyik része egy lányról, aki szerette beolajozni magát, szeretett mindenféle zöldségekkel beülni egy fazékba, és azt játszani, hogy mindjárt felfalják a kannibálok. Szexuális értelemben.
A majdnem-megformálódott nemgondolat: Mászik rajtam egy bogár???
Szégyen és gyalázat, egytől-egyig, egytől-egyig.

✻ ✻ ✻

Hová lett a régi zsarnokság, a férj zsarnoksága a feleség felett? Úgy sejtette, hogy a legnagyobb részét valami fura ötletbe csatornázták be: például étrendkiegészítőkkel kapcsolatban, vagy hogy „melegebb” hangja van-e a bakelitnek, és hogy melyik kávéfőző nem más, mint beleszarni a kávékrisztus szájába.

Száz évvel ezelőtt szenet bányásztál volna, és lett volna tizennégy gyereked, mindegyik Jane – ámult el gyakran, ahogy nézte a férfit, aki a feleségét böködi az ujjával a Keurig kávéfőzők sora előtt előtt. – Kétszáz évvel ezelőtt talán egy kávézóban ültél volna Göttingenben, a nap kérdésén töprengve kirázogattad volna az aznapi újság lapjait – én meg a lepedőket ráztam volna ki az ablaknál, és nem is tudtam volna olvasni. – De a zsarnokság mindig csak a végrehajtója volt annak, ami van, vagy nem?

✻ ✻ ✻

Hiba volt azt gondolni, hogy mások nem élnek olyan mélyen, mint az ember. Ráadásul az ember sem élt olyan mélyen.

✻ ✻ ✻

A hallgatózás elképesztő méreteket öltött, és a következmények még ismeretlenek. Más emberek naplói kavarogtak körülötte. Hallgasson bele például kamaszok beszélgetésébe? Tényleg ilyen mohó figyelemmel kell követnie, hogyan bókolnak pornósztároknak vidéki seriffek, akik még nem jöttek rá, hogy mások is látják őket? Vagy mi a helyzet azzal a beszélgetéssel, amiben nők felfedezték, hogy mindannyiuknak pontosan ugyanolyan sebhely van a térdén? „Nekem is van ilyen sebhelyem!” – csipogott bele egy fehér nő, de gyorsan és hatékonyan elhallgattatták, mert az nem is ugyanolyan volt, megpróbált befurakodni egy mibe, de a világ, ahol ő szerezte azt a sebhelyet, nem volt ugyanolyan.

✻ ✻ ✻

Minden reggel a részletek lavinája alatt hevert bódultan: képek patagóniai reggelikről, egy lány keménytojással viszi fel az alapozót az arcára, egy shiba inu egyik mancsáról a másikra ugrálva üdvözli a gazdáját Japánban, kísértetiesen sápadt nők fotói a kék-zöld foltjaikról – a világ egyre közelebb és közelebb nyomult, az emberi kapcsolatok pókhálója majdnem olyan sűrű lett, mint a csillámló, tömör selyem, a nap pedig még mindig zárva maradt előtte. Vajon mit jelentett, hogy mindezt láthatta?

Ha az alsó ajkát kezdte harapdálni, ahogy szinte mindig, miután megérezte a tejet és a cibetmacska kesernyét a reggeli kávéjában, akkor bement a fürdőszobába, aminek az ablaka alá frufrut növesztett a borostyán, és nagy műgonddal kifestette a száját egy bizonyos gazdag zongoratető-pirosra – mintha este majd egy underground klubba várnák, ahová olyan csupaszon menne, mint egy lepottyant flitter, és ahol hatszavas dalszöveggé finomítaná az emberi érzések egész naplementefellegét.

✻ ✻ ✻

Valami sajgott a koponyája hátuljában. Az új osztályöntudata.

✻ ✻ ✻

A figyelmüknek mindennap teljesen egyszerre irányt kellett változtatnia, mint halrajon a ragyogás, és találniuk kellett egy új célpontot, akit gyűlölhetnek. Ez néha egy háborús bűnös volt, máskor viszont valaki, aki valami undorítóval helyettesítette az egyik hozzávalót a guacamoléban. Őt nem is annyira a gyűlölet érdekelte, inkább ahogy hirtelen felhígult, mintha a közös vérük döntött volna így. Mintha egy olyan faj lennének, ami mérget lehel ki, vagy fekete tintafelhőket, lenn, az óceán fenekén. De most komolyan, olvastad azt a cikket a polipok intelligenciájáról? Olvastad, hogy a polipok síkos és engedelmes hadseregekként menetelnek kifelé a tengerből a szárazföldre?

✻ ✻ ✻

– Ahahaha! – kiáltotta a nevetés új, viccesebb módján, miközben egy felvételt nézett arról, ahogy egy ohiói vásár vidámparki attrakciójából kirepülnek a testek. Röppályáik a tiszta öröm ívét írták le a levegőben, cseppfolyóssá vált rajtuk a póló, elképesztő, mire képes a hús, amikor megadja magát, egészen addig a reccsenésig, amikor…

– Na, mi olyan vicces? – kérdezte a férje, oldalt ült a székében, pengeszerű sípcsontjai az egyik karfáról lógtak, de ő addigra már továbbgörgetett a hír folytatásához, és látta, hogy valaki meghalt, öten pedig félig még itt, de félig már odaát, a világok között. – Te jó Isten! – mondta, amikor felfogta. – Jézusom, ne, te jó Isten!

✻ ✻ ✻

Minden este kilenckor feladta az agyát. Megtagadta, mintha hit volna. Lemondott róla, mintha trón volna, mindent a szerelemért. Odament a fagyasztóhoz, arcába nyitotta azt a friss levegőt, ujjlenyomatokat hagyott egy üveg nyakán a zúzmarában, és beleöntött valamit egy pohárba, ami nagyon-nagyon tiszta volt. És akkor boldog volt, bár minden áldott este aggódott, hogy vajon kitart-e, úgy, ahogy a tudás miatt sosem aggódik az ember.

✻ ✻ ✻

A portálban egy férfi, aki három éve még csak olyanokat posztolt, hogy „Seggaidses idióta vagyok”, most arra buzdította az embereket, hogy vegyék észre végre a szocializmus erejét, ami hirtelen az egyetlen járható útnak tűnt.

✻ ✻ ✻

A személyes névmása, amihez sosem kötődött különösebben, egyre távolabbra és távolabbra utazott tőle a portálban, átsuhant a minket, a hímnemű ő, a mi és az ők tájain. Időről időre visszaröppent a vállára megpihenni, mint egy papagáj, ami elismétli minden szavát, de máskülönben semmi köze hozzá, mert valójában egy fura, idős nagynéni hagyta rá, aki a halálos ágyán fekve csak odavakkantotta: – Szokj hozzá!

De a legtöbbször átváltott arra, hogy te, te, te, te, míg már fogalma sem volt, hol ér véget ő, és hol kezdődik a tömeg.

✻ ✻ ✻

Volt egy ikonikus fotó, ami egy ápolónő-egyenruhás nőt ábrázolt, akit a Győzelem Napján tangósan hátradönt és megcsókol egy katona. Mindig is ismertük, és azt hittük, értjük is a fellángoló vonzalmat, amit megörökített – de a nő most feltámadt a történelemből, hogy mindenkinek elmondhassa, nem is ismerte azt a férfit, sőt igazából az egész találkozás félelmetes volt számára. Ekkor vált csak egyértelművé bal keze kolibrije, furán kicsavarodott gerince, a katona könyökhajlatának szorítása a nyakán. „Életemben nem láttam még azt a férfit”, mondta, a katona pedig ott volt a képen, ott volt az agyunkban, és mint a győzelmet, úgy szorította a nőt, soha többé nem engedte el.

✻ ✻ ✻

Természetesen mindig azok loptak a legtöbbet, akik magukat felvilágosultnak nevezték. Minden szlenget ők kaptak fel először. Hogy megmutassák – mit is? Hogy ők nem olyanok, mint a többi? Hogy tudják, mit érdemes ellopni? Nekik volt a legnagyobb bűntudatuk is. De a bűntudat semmit sem ért.

✻ ✻ ✻

Lett egy új játék. Mindenki ezen gúnyolódott, de aztán azt mondták, hogy autista emberek számára tervezték, és onnantól már senki nem gúnyolódott rajta, hanem azokon gúnyolódtak, akik korábban a játékot gúnyolták. Aztán valaki valami múzeumban felfedezte a játék egymillió éves, kőből készült változatát, ez pedig mintha valamit bebizonyított volna. Aztán kiderült, hogy a játék eredete valahogy összefügg Izraellel és Palesztinával, így mindenki szövetséget kötött, hogy soha többé nem beszélnek róla. És ez úgy kábé négy nap alatt történt.

✻ ✻ ✻

Kinyitotta a portált. „Akkor most mindannyian csak ezt fogjuk csinálni, amíg meg nem halunk?” – kérdezték egymástól az emberek, ahogy más napokon meg azt kérdezték, hogy „A pokolban vagyunk?”. Nem ott, gondolta, hanem valami neonfényes szobában, ahol már a megjelenésük pillanatában is idejétmúlt magazinok között várnak, hogy belépjenek a történelmi emlékezetbe, miközben A Lousianai Szülő vagy a Képes Lovassport egyik példányát lapozgatják.

✻ ✻ ✻

Éppen ezen a helyen, ahol az ember egy hajszálra volt attól, hogy elveszítse a testét, éppen itt váltak a legfontosabbá a testek, a nagy olvasztóban lett jelentősége, hogy gyerekkorában bubisnak vagy szódának hívta, hogy az anyja fokhagymaport használt vagy vagdosta az igazi gerezdeket, hogy valódi művészet lógott nála a falról vagy beállított képek a családról, ahogy farönkökön ülnek valami műtermi háttér előtt, vagy hogy az a bizonyos Tupperware edénye totál narancssárgára színeződött-e már. A legapróbb pixelig rázoomoltak az emberre, kinn lebegett az űrben, testvériség volt, ugyanakkor bizonyos szempontból sosem volt távolabb másoktól. Az ember rázoomolt, még jobban rázoomolt arra a meleg pixelességre, amíg hideg nem lett, mint a hold.

✻ ✻ ✻

– Mit csinálsz? – kérdezte a férje halkan, próbaképpen, és addig ismételgette a kérdést, amíg rá nem emelte üres tekintetét. Hogy mit csinál? Hát nem látja, hogy tele van a pillanat zafírjaival? Nem fogta fel, hogy egy feminista férfi aznap kiposztolt egy képet a saját mellbimbójáról?

✻ ✻ ✻

Egy olyan poszt tette híressé, amiben csak annyit írt: Lehet egy kutya ikerpár? Ennyi. Lehet egy kutya ikerpár? És ezt nemrég úgy felkapták, hogy kamaszok posztoltak neki sírófejes emojikat. Középiskolások. Akik arra fognak emlékezni, hogy „Lehet egy kutya ikerpár?” a versailles-i béke dátuma helyett, amit, legyünk őszinték, ő maga sem tudott.

✻ ✻ ✻

Ez valami könnyed jelentőséget adott neki. A világ minden tájáról meghívták, hogy – ő legalábbis úgy érezte – egy felhő tetejéről beszéljen az új kommunikációról, az információ új légörvényéről. A színpadon olyan férfiak mellett ült, akiket főként a felhasználónevükön ismertek, és olyan nők mellett, akik annyira hangsúlyosra rajzolták a szemöldöküket, hogy bolondnak tűntek, és próbálta elmagyarázni, hogy teljesen tárgyilagosan miért viccesebb úgy leírni, hogy tüszszentés. Úgy érezte, ez nem a való élet, de ugyan mi tűnik annak manapság?

✻ ✻ ✻

Ausztráliában, ahol megmagyarázhatatlanul sikeres volt, lágy fények alatt ült a színpadon egy másik internetszakértővel, akinek az arca a kanadaiak elégedettségét tükrözte, és a haja jól láthatóan be volt zselézve 32 dolláros hajzselével. A férfi értelmesen és meggyőzően beszélt egy egész sor témáról, de a nadrágja Kiber Nadrág volt, az a fajta, amit még akkoriban hordtunk, amikor azt hittük, hogy át kell gördeszkáznunk az interneten. Ráadásul le sem vette a raver szemüvegét, hogy védje magát a kibertér vakító fényétől, ami egy olyan napból származott, amit mindig magával hordott, közvetlenül a látóterében, és ami az ég vén csontüregében játszódó jövő csillaga volt.

– A tüszszentés viccesebb, nem? – kérdezte a férfit.
– Nem is kérdés – válaszolta. – Tüsszentés, de totálisan.

✻ ✻ ✻

Patricia Lockwood

A fellépések alatt a testét megszállta valami, amire az előadó-művészet démonaként gondolt, egy teljesen makulátlan személyiség, akihez hétköznapi életében egyszerűen nem volt hozzáférése. Nem csupán benne volt, hanem egy kicsit túl is csordult rajta; hatalmas mozdulatokat pattintott le a testéről, ahogy a kovakőről pattantak le a szikrák. Amikor visszanézte az előadásokat, meg volt rendülve. Ki ez a másik nő? És ki mondta neki, hogy így beszélhet az emberekkel?

Fordította: Morcsányi Júlia

Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk
Magvető Kiadó, Budapest, 2022
224 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft