Margaret Atwood: Macskaszem (részlet)

Posted on 2022. április 20. szerda Szerző:

0


+ I + Vastüdő

~~ 1 ~~

Az idő nem vonal, hanem dimenzió, akárcsak a tér dimenziói. Ha a tér görbíthető, akkor az idő is, és ha az ember eleget tudna, és képes lenne a fénysebességnél gyorsabban haladni, visszautazhatna az időben, és egyszerre két helyen lehetne.

Ezt a bátyám, Stephen mesélte nekem akkoriban, amikor a tanuláshoz rojtos bordó pulcsit hordott, és sokat állt fejen, hogy a vér visszafolyjon az agyába, és ellássa tápanyaggal. Nem értettem, mire gondol, de az is lehet, hogy nem jól magyarázta el. Már kezdte maga mögött hagyni a szavak pontatlanságát.

De attól fogva úgy gondoltam az időre, mint valamire, aminek alakja van, látható, folyékony transzparenciák sorozatához hasonló, egyik réteg a másik tetején. Az ember nem visszatekint az időre, inkább keresztülnéz rajta, lefelé, akár a vízen. Néha ez bukkan a felszínre, néha az, néha semmi. Semmi sem múlik el.

~~ 2 ~~

– Stephen szerint az idő nem egy vonal – szólalok meg. Cordelia unottan az égre emeli a tekintetét, tudtam, hogy így fog reagálni.

– Na és? – feleli. Ez a válasz mindkettőnknek tetszik. Helyreteszi az idő természetét, és Stephent is, aki úgy hív minket, „a tinédzserek”, mintha ő nem az volna.

Cordelia és én egy villamoson utazunk, a belvárosba tartunk, ahogy a téli szombatokon szokásunk. A villamoson áporodott a levegő, és gyapjúszag terjeng. Cordelia hanyag testtartással ül, időnként oldalba könyököl, és üres tekintettel mered a többi utasra fémesen csillogó, zöldesszürke szemével. Bárkivel képes farkasszemet nézni, és nekem is majdnem ilyen jól megy. Legyőzhetetlenek vagyunk, sziporkázunk, tizenhárom évesek vagyunk.

Hosszú gyapjúkabátot hordunk megkötős övvel, feltűrt gallérral, akár a filmsztárok, és lehajtott szárú gumicsizmát, férfi munkászoknival. A zsebünkbe gyűrve ott lapul a kendő, amit anyáink ránk parancsolnak, de rögtön levesszük, amint látótávolságon kívül érünk. Lenézzük a fejfedőket. A szájunk kemény, krétavörös, fényes, mint a szög. Barátnőknek hisszük magunkat.

A villamosok mindig tele vannak öregasszonyokkal, legalábbis mi öregnek gondoljuk őket. Több fajtájuk létezik. Vannak illedelmesen öltözöttek, jól szabott Harris Tweed kabátban, hozzáillő kesztyűben és takaros, praktikus kalapban, oldalt hetyke, apró, élénk színű tolldísszel. Vannak szegényebbek, idegen külsejűek, akik sötét kendőt viselnek a fejükre és a vállukra terítve. Vannak testesek, tömzsik, összepréselt, öntudatos szájjal, a karjukon bevásárlószatyor lóg – ezt a típust a leárazásokkal, az alagsori végkiárusításokkal társítjuk. Cordelia egy szempillantás alatt képes kiszúrni az olcsó textilt.

– Gabardin – jegyzi meg. – Prosztó-posztó.

Aztán vannak azok, akik még nem adták meg magukat, akik még kísérletet tesznek a csillogásra. Ők kevesen vannak, viszont annál feltűnőbbek. Bíborszínű vagy lila ruhát viselnek, hosszú fülbevalót, és színpadi kelléknek tűnő kalapot. Szokatlan, szuggesztív színű kombinéjük kikandikál a szoknya szegélye alól. Minden, ami nem fehér, az szuggesztív. A hajukat szalmaszőkére vagy halványkékre festik, vagy pedig – és ez papírszáraz bőrük mellett még riasztóbban hat –, fénytelen, ócska szőrmebunda-feketére. Rúzzsal rajzolt szájuk jóval nagyobb a valódinál, a pirosítójuk foltos, a szemüket reszkető kézzel húzták ki. Ezek hajlamosabbak leginkább arra, hogy magukban beszéljenek. Az egyik folyton azt hajtogatja: „birkahús, birkahús”, újra meg újra, éneklő hangon, egy másik pedig állandóan az ernyőjével bökdösi a lábunkat, és azt motyogja: „ez csupasz”.

Ezt a fajtát kedveljük legjobban. Van bennük valami vidámság, valami invenció, nem érdekli őket mások véleménye. Megszöktek, bár hogy mi elől, azt nem egészen értjük. Úgy hisszük, a bizarr öltözéket, az újra és újra elmotyogott szavakat ők választották maguknak, és ha majd eljön az ideje, mi is szabadon választhatunk majd.

– Én is ilyen leszek – jelenti ki Cordelia. – De nekem lesz egy ugatós pincsim is, és elkergetem a gyerekeket a házam előtti gyepről. Lesz egy pásztorbotom is.

– Nekem lesz egy házi iguánám – kontrázok rá –, és csakis kárminvöröset fogok viselni. – Ezt a szót nemrég tanultam.

– – –

Most viszont arra gondolok, mi van, ha ezek a nők egyszerűen csak nem látták, hogy néznek ki? Talán ilyen egyszerű: a szemükkel volt gond. Én magam is ezzel küszködöm: ha túl közel vagyok a tükörhöz, homályosan látom magamat, ha túl messze, nem tudom kivenni a részleteket. Ki tudja, milyen képet vágok, miféle modern műalkotást rajzolok magamra? De még ha el is találom a távolságot, akkor is folyton változom. Átmeneti vagyok – vannak napok, amikor megviselt harmincöt évesnek nézek ki, máskor pedig fitt ötvenesnek. Olyan sok múlik a világításon, és azon, mennyire hunyorít az ember.

Rózsaszín éttermekbe járok, azok jobbak a bőrnek. A sárgákban az ember sárgává változik. Konkrétan időt fordítok arra, hogy ezen gondolkodjam. A hiúság kezd nyűggé válni – megértem, miért adják fel végül a nők. De én még nem állok készen rá.

Mostanában azon kapom magam, hogy hangosan dudorászva megyek az utcán, enyhén nyitott szájjal, kicsit nyáladzom. Épp csak egy kicsit – de lehet, hogy ez már az első lépés lefelé a lejtőn, a repedés a falban, ami később majd szétnyílik, és vajon mi tárul majd fel mögötte? A csillogó különcség vagy az őrület miféle távlatai?

Nincs senki, akinek ezt valaha is elmondanám, Cordeliát kivéve. De melyik Cordeliát? Azt, akit megidéztem, a lehajtott csizmaszárú, feltűrt gallérost, vagy az azelőttit vagy az azutánit? Soha senkiből sem csak egy létezik.

– – –

Ha újra találkoznék Cordeliával, mit árulnék el neki önmagamról? Az igazat, vagy azt, ami jó színben tüntet fel?

Valószínűleg az utóbbit. Még mindig szükségem van erre.

Már régóta nem láttam. Nem számítottam rá, hogy találkozunk. De most, hogy újra itt vagyok, szinte alig tudok úgy végigmenni az utcán, hogy ne pillantanám meg a sarkon befordulva, egy ajtón belépve. Mondanom sem kell, hogy ezek a töredékek – egy bézs, teveszőr váll, egy arc profilból, egy vádli – olyan nőkhöz tartoznak, akik, egészben nézve őket, nem azonosak Cordeliával. Fogalmam sincs, most hogy nézhet ki. Vajon kövér, lóg a melle, apró ősz szőrszálak nőnek a szája szegletében? Nem valószínű: kihúzgálná őket. Vajon szemüveget hord, divatos kerettel, volt-e szemhéjplasztikája, melíroztat vagy színeztet? Ez mind lehetséges: mindketten elértük a vízválasztó életkort, az ütközőzónát, amikor az ember még elhiszi, hogy az ilyen trükkök beválnak, ha kerüli az erős napfényt.

Cordelia jár a fejemben, ahogy a szeme alatt növekvő táskákat vizsgálja, a bőr közelről megereszkedett és gyűrött, akár egy könyök. Felsóhajt, krémet ken rá, pont olyat, ami megfelelő. Cordelia tudja, milyen a megfelelő. Szemügyre veszi a kezét, ami már kicsit ráncosabb, kicsit eresebb, ahogy az enyém is. Megkezdődött a göcsörtössé válás, a száj fonnyadása – a száj menti barázdák egyre feltűnőbbek a metróablak sötét üvegében. Az ilyesmi egyelőre senki másnak nem tűnik fel, csak ha alaposan szemügyre vesz – de Cordeliával nekünk szokásunk mindent alaposan szemügyre venni.

Ledobja a fürdőlepedőt, ami zöld, tompa tengerzöld, illik a szeméhez, hátranéz, a tükörben látja a derék fölött gyűrődő, kutyanyakra emlékeztető bőrredőket, a megrogyott kerítésként lógó feneket, megfordulva pedig a száraz páfrányhoz hasonló szőrt. Elképzelem, ahogy ugyancsak tengerzöld melegítőben izzad egy edzőteremben, mint a disznó. Tudom, ő mit mondana erről az egészről. Hogy hogyan vihogtunk undorunkban és az örömünkben, amikor egy kis üvegben megtaláltuk a megdermedt, szőrszálakkal teli gyantát, amit a nővérei a lábukra használtak. Őt mindig is érdekelték a test groteszk megnyilvánulásai.

Eszembe jut, hogy váratlanul összefutok vele. Talán épp viseltes kabátban és teáskanna-melegítőre emlékeztető, kötött sapkában ül a járdaszélen, mellette két műanyag szatyorban minden tulajdona, és magában motyog. Cordelia! Hát nem ismersz meg? – kérdeném tőle. És megismer, de azt színleli, hogy nem. Felkel, dagadt lábbal elcsoszog, régi zokni kandikál ki a gumicsizmája lyukain, és hátrasandít rám.

Ez a gondolat némi megelégedettséggel tölt el, a rosszabbak pedig még inkább. Egy ablakból, vagy inkább egy balkonról figyelek, hogy jobban lássam, amint egy férfi épp Cordeliát kergeti odalent a járdán, utoléri, a bordái közé csap – azt képtelen vagyok elképzelni, hogy az arcába –, és a földre löki. De tovább nem vagyok képes elmenni.

Inkább egy oxigénsátorra váltok. Cordelia eszméletlen. Odahívtak a betegágyához, de már későn. Émelyítő illatú virágok hervadoznak egy vázában, Cordelia karjából és orrából csövek lógnak ki, hallom végstádiumú lélegzését. Megfogom a kezét. Az arca püffedt, fehér, mint a nyers tészta, csukott szeme alatt sárgás karikák húzódnak. A szemhéja meg se rebben, de az ujja időnként alig észrevehetően megrándul, vagy csak képzelem? Ott ülök, és azon töprengek, kirántsam-e a csöveket a karjából, a konnektort a falból. Az orvosok szerint nincs agyi aktivitás. Vajon sírok? És ugyan ki hívott volna engem ide?

Ami még jobb: vastüdő. Még sosem láttam vastüdőt, de az újságokban láttam képeket vastüdőben fekvő gyerekekről, abból az időből, amikor még létezett a gyermekbénulás. Ezek a képek – a vastüdő egy henger, egy gigantikus fémkolbász, a végéből egy fej áll ki, mindig egy lány feje, a haja szétterül a párnán, a szeme nagy és sötét – mindig is lenyűgöztek, jobban, mint a vékony jégre tévedt, beszakadt és megfulladt gyerekekről szólók, vagy azok, ahol a síneken játszó gyerek karját-lábát levágja a vonat. A gyermekbénulást bárhol, bármikor, a tudta nélkül is elkaphatta az ember, vastüdőben végezhette anélkül is, hogy ismerte volna az okát. Belélegzett vagy megevett valamit, vagy a sokak által végigtapogatott, piszkos pénztől kapta el. Sosem lehetett biztosan tudni.

A vastüdőt az ijesztegetésünkre használták, ezzel indokolták, miért nem csinálhatjuk azt, amit szeretnénk. Nem mehettünk uszodába, sem pedig zsúfolt helyekre nyáron. Egész hátralevő életedet vastüdőben akarod leélni? – mondogatták. Hülye kérdés – bár számomra egy ilyen mozdulatlan, szánalommal teli életnek is megvolt a maga titkos vonzereje.

Tehát Cordelia vastüdőben, lélegeztetik, úgy, mintha harmonikán játszanának. A gépies, ziháló hang belőle jön. Teljesen tudatánál van, de képtelen mozogni vagy beszélni. Én belépek a szobába, mozgok, beszélek. A tekintetünk találkozik.

– – –

Cordelia nyilván él valahol. Lakhat egy kilométeren belül, vagy akár a szomszéd háztömbben is. De végeredményben fogalmam sincs, mit tennék, ha véletlenül belebotlanék, például szemben ülne velem a metrón, vagy a peronon állna, reklámokat olvasgatva. Egymás mellett ácsorognánk, és néznénk, ahogy egy nagy, vörös száj bekap egy csokoládét, én pedig odafordulnék hozzá, és így szólnék: Cordelia! Én vagyok az, Elaine. Vajon odafordulna, és teátrálisan felsikítana? Vagy rám se hederítene?

Vagy én lennék az, aki ügyet se vet rá, ha úgy alakul? Vagy némán odalépnék hozzá, és a karomba zárnám? Vagy megragadnám a vállát, és jól megráznám?

– – –

Mintha már órák óta gyalogolnék, lefelé a dombról a belváros felé, ahol nem járnak villamosok. Este van, az a szürke, akvarelles fajta, olyan, mint a folyékony por, ami ősszel a városban terjeng. Mindenesetre az időjárás legalább még most is ismerős.

Most értem el arra a helyre, ahol szokás szerint leszálltam a villamosról, leléptem a januári latyakba a járda mentén, a tóról felfelé süvítő, metsző szélben, a lapos tetős, csúf épületek között, amelyek számunkra legközelebb álltak a városiassághoz. De ez a városrész már nem lapos, nem csúf vagy kopott elegan­ciájú. Dőlt betűs neonfeliratok világítanak a felújított téglahomlokzatokon, sok a sárgaréz díszítés, sok az ingatlan, sok a pénz. Hatalmas, négyszögletes tornyok magasodnak előttem, csupa üveg, kivilágítva, mintha hideg fényből épült, hatalmas sírkövek volnának. Befagyasztott követelések.

Margaret Atwood

De én nem is a tornyokat nézem, sem pedig a mellettem elhaladó embereket divatos, csupa import, kézzel varrott, hasított bőr öltözékükben. A járdát figyelem, mint egy nyomkereső.

Érzem, ahogy a torkom elszorul, az állkapcsom fájdalmasan megfeszül. Megint elkezdtem rágni az ujjaimat. Vér serken, és ott egy íz, amire emlékszem. Narancsos nyalóka, olcsó golyórágógumi, piros medvecukor, megrágott haj, piszkos jég íze.

Fordította: Csonka Ágnes

Margaret Atwood: Macskaszem
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022
668 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft