Álom a mélység fölött | Kazuo Ishiguro: Vigasztalanok

Posted on 2022. április 6. szerda Szerző:

0


kistibi |

Ez a Vigasztalanok az Ishiguro-életmű kétségtelenül legmegfoghatatlanabb darabja. Úgy érzem, „hagyományos módon”, tehát a történet felől nem megközelíthető, ezért művön kívüli eszközökkel szeretném kezdeni az értelmezést.

Kazuo Ishiguro kettős identitású írásművész. Születése szerint japán, kultúrája, írói nyelve szerint angol. Így vall erről: „Így határoztam meg magam már a kezdetekben: valaki, aki nem ismeri mélyen Japánt, de egész könyveket ír angolul, csak japán karakterekkel. Igyekeztem ilyen módon részt venni az angol irodalmi életben.” (Susannah Hunnewell 2008-as interjújából)

Fiatalon Ishiguro zenésznek készül. Amikor felismeri, hogy nincs benne igazi zenei tehetség, beiratkozik egy kreatív írói tanfolyamra. Görcsösen kezd, de ha Japánról ír, valami feloldódik benne. Azonban a kettős kultúrából táplálkozva nem igazán elégszik meg a konkrétumokkal, egyfajta szimbólumrendszerben tükrözteti vissza a világot, pontosabban az általa látott és értelmezett világot. Japánt nem is lehet egy az egyben visszaadni, hiszen folyamatosan és viharos gyorsasággal változik, továbbá európai fogalmakkal le sem képezhető az ősi japán kultúra. A nyelvről például így vall az említett interjúban: „Amikor régi japán filmeket nézek, sok női karaktert látok, akik pontosan úgy viselkednek és beszélnek, mint az anyám. A japán nők hagyományosan a férfiaktól kissé eltérő nyelvet használtak, de manapság ez sokkal jobban megkeveredett. Amikor anyám a nyolcvanas években Japánban járt, azt mondta, megdöbbentette, hogy a fiatal lányok férfinyelvet használnak.” De nem csak a nyelvi kultúráról van szó. A metakommunikáció is hordoz furcsaságokat: „Apám egyáltalán nem volt tipikusan japán, mert Sanghajban nőtt fel. Volt egy kínai jellegzetessége: hogy ha valami rossz történt, mosolygott.”

Evvel a háttérrel már értelmezhetőbb a Vigasztalanok világa. Mr. Ryder egy kisvárosba érkezik, hogy koncertet adjon. Elvileg senkit sem ismer. Aztán találkozik egy nővel, Sophie, aki lehet, hogy a felesége. Egy kisfiú, Boris, aki talán a fia. Szeretne eljutni a koncertterembe, de az oda vezető utat fal zárja le, és nem nyílik rajta ajtó. Gyakorolni nem tud, állandóan furcsa kérdésekkel zaklatják. Olyasmi derül ki számára, hogy a kisváros valamiféle kulturális válsággal küzd, és azt remélik, hogy Ryder koncertje fogja kirángatni a közösséget ebből a válságból, miközben, ha nem is szándékosan, de minden az ellen dolgozik, hogy a főhős leülhessen a zongorához.

Egy szituáció a rengetegből: a helyi lap újságírója és fotósa interjút kér tőle. Szabadkoznak, egy kis helyi lap nem biztos, hogy elég magas szintű fórum egy világhírű művész számára, de nagyon fontos lenne… Ryder beleegyezik, rendel egy hatalmas tortát Borisnak, otthagyja a cukrászdában, és átsiet a kávézóba, ahol az újságíró várja. A szinte alázatosságig udvarias újságíró most észre sem veszi, egy beszélgetést folytat mással. Majd hosszú idő után úgy szól újra Ryderhez, mintha mi sem történt volna. Aztán kiderül, hogy mégsem jó helyszín a kávézó, jobb lenne háttérnek egy emlékmű a cikk feletti fotón. Jó, akkor menjünk, egyezik bele Ryder, taxival öt perc, mondja az újságíró. Aztán sajnálkoznak, hogy nincs taxi, villamosra szállnak, ahol magára hagyják, nincs jegye, és jön az ellenőr, akiről kiderül, hogy egy volt iskolatársa. Közben nem csak az újságírókat vesztette el, de Borist is. Folyamatosan meg akar felelni az újabb és újabb kéréseknek és folyamatosan kudarcot vall.

Reális elemek együttese olyan álomvilágot hoz létre, ahol mintha tükörlabirintusban járnánk, és nem tudjuk, melyik a valós, melyik a tükörkép.

Ez a város szemlátomást többet vár tőlem egy egyszerű szólóhangversenynél. De amikor megpróbáltam felidézni néhány alapvető részletet e látogatásról, nem sok sikerrel jártam.” – mondja Ryder, és nem csak a programokkal igaz ez, a fontosabb szereplőkkel kapcsolatban is. A regényben a főszereplő egyben az elbeszélő is, így ezt a káoszt premier plánban, olykor szuperplánban látjuk, ezáltal még jobban érezzük a gyökértelenséget, a sodrást. Olykor egészen elképesztőek a párbeszédek. Az ellenőrrel (a volt iskolatárssal) Ryder a villamoson beszélget a magányról, majd kiderül, hogy megbeszéltek egy találkozót, ahova nem ment el.

Sophie-val moziba mennek, de a filmet nem tudják megnézni, mert mindenki Mr. Rydert faggatja, mindenki vele akar beszélgetni.

A sok talányos alak közül az egyik Brodsky. Valamikor nagyon jó karmester volt, mostanra kiitta magát a pályáról. A város lakói állandóan két véglet között ingadoznak: hol meg akarják menteni, hol meg kiröhögik. Néha párhuzamot vonnak a város kulturális válsága és Brodsky sorsa között. Például vitáznak arról, helyesen tették-e, hogy nem adták meg a kellő végtisztességet Brodsky kutyájának – tekintettel nagyszerű gazdájára –, és tragikus ez a részvétlenség. Brodsky erre, valószínűleg részegen, így reagál: „– Azt hiszik, az a kutya annyira fontos volt nekem? Megdöglött, ennyi az egész. Én nőt akarok. Néha magányos vagyok. Nőt akarok.”

A japán kultúra elvileg nem verbális – fejtegeti a japán udvariasságról és etikettről a nihon.hu  –, tehát nem kell mindent kimondani, de az ösztönös udvariasság megköveteli, hogy rengeteg beszéddel vegyük körül a cselekedeteinket.

Mikor egy taxis ráüvöltött egy másikra, mert az eléje vágott, a gaijin [külföldi] utas megkérdezte japán társától, hogy mit kiáltott a sofőr; a válaszból kiderült, hogy a japánok még a legszélsőségesebb körülmények között is udvariasak. Azt kiáltotta: »Tisztelettel, menjen a pokolba.«”

Ennek fényében érthető Ishigurónak az a mondata, hogy angol regényeket ír japán karakterekkel. Mr. Rydert szinte kizsigerelik a különböző kérésekkel, melyek egyre távolabb viszik a céljától, azaz a koncerttől, de ő a végsőkig udvarias marad.

Minden jó regény (a műfajra jellemzően) megmutatja főhősének, esetleg fontosabb szereplőinek karakterfejlődését, változását. Tettenérhető ez a Vigasztalanok végén; az addig kifogástalan modorú Mr. Ryder a következő kijelentésre szánja el magát: „– Pocsék ma reggel a kiszolgálás – mondtam fagyosan, mielőtt elsiettem.” Ez a legudvariatlanabb mondat, ami a hétszáz oldalnyi szövegben elhangzik.

A Vigasztalanok 1995-ben jelent meg, magyarul 2021 óta olvasható. 26 év kivárás elég szokatlan egy világhírű kortárs regény esetében. Talán az indokolja, hogy a megjelenésekor középút nélküli kritikák íródtak. Vagy csúcsregényként, vagy abszolút tévedésként fogadták.

Csodálatomat és elismerésemet szeretném kifejezni Greskovits Endrének a kivételes teljesítményért, ahogyan magyarul újraálmodta Ishiguro elképesztően bonyolult, rejtélyekkel, titkokkal teli világát.

Be kell vallanom, hogy megszenvedtem az olvasását, de sosem hagyott nyugodni, fogva tartott a világa. Ha végképp elvesztem benne, más regénybe kezdtem, de újra visszatértem hozzá. Három hosszabb kitérővel értem el Ishiguro könyvének végére. Képzeld el, hogy hatalmas mélység fölött egy vékony pallón egyensúlyozol, körülötted kapaszkodókat látsz: ködből formálódtak. Félsz, ugyanakkor el akarod hinni, hogy a ködfigurák valóságosak. Erősen beléjük kapaszkodsz, és kezed a semmit markolja. Ilyen élmény Ishiguro könyve. Olvasni sem csekély vállalkozás, de megéri, nagyon.

Kazuo Ishiguro

Kazuo Ishiguro: Vigasztalanok
Fordította: Greskovits Endre
Helikon Kiadó, Budapest, 2021
716 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
kedvezményes ár a bookline.hu-n 4250 Ft
ISBN 978 963 479 6473

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ryder, a világhírű zongoraművész megérkezik egy közép-európai városba, ahol nagy koncertet kell adnia. Ezen kívül is sűrű program vár rá: meglepetten érzékeli, hogy bár azt sem tudja pontosan, hol van, de valami csodát várnak tőle – hogy jelenlétével és művészetével kimozdítsa a várost a válságból.
Rydernek most meg kellene értenie e válság természetét, de fő feladatától minduntalan eltérítik: hol a felesége (vagy szeretője?) és a fia (ha egyáltalán ők azok), hol különféle gyerekkori barátok, akiket a sorsuk ebbe a városba vetett, hol a szállodainasok (akik a Magyar kávéházban tartják fergeteges táncos gyűléseiket) – hol pedig az egykori híres karmester, az alkoholista vénemberré züllött Brodsky ügyei, aki szintén a nagy koncertre, a diadalmas visszatérésre készül.
S közben Ryder szorongva kóborol egy olyan világban, amely álmokból, gyerekkori emlékekből és a tudattalan félelmeiből épül fel, és kiszámíthatatlanul változik.