Csak a kutyák | A legcsúnyábbnak mondott színésznő: Fehér Lili

Posted on 2022. március 23. szerda Szerző:

0


Bíró Kriszta |

Amikor kislányként elkezdtem hajtogatni, márpedig én színésznő leszek, a legtöbb felnőtt avval próbált lehűteni, a színésznők szépek, én viszont csúnya vagyok. Nem állítom, hogy nem fájt, de inkább valamiféle dacot szült bennem, majd én megmutatom, majd én szép leszek, ha kell. Aztán ez az egész elmúlt, mint a bárányhimlő – nem mintha átváltoztam volna. Csak éppen világossá vált számomra, az embereket képtelenség a szép–csúnya kreclibe bezárni. Megbékéltem a külsőmmel, és felszabadultan használom hol szépnek, hol csúfnak; öregnek, csecsemőnek, olykor férfinak, olykor nőnek. Tulajdonképpen mázlim van.

„Ha azt mondják az emberről:
«az egy csúnya színésznő», – ez árt.
Ha azt mondják:
«ez a legcsúnyább», – az használ.
Csak a tehetséggel
nem sokra megy az ember…” (Fehér Lili)

Fehér Lilinek nem volt mázlija, noha ez a kifejezés vele kapcsolatban eléggé blaszfém. Kicsit olyan, mintha el akarnám könnyíteni a sorsát. Nagyon nem akarom. Pedig ő aztán elég vitriolos öniróniával kezelte, ameddig tehette.

Klein Lilinek születik, a tizenkilencedik század utolsó évében. Apja, Klein Gyula, nehézsúlyú bútorgyáros, tekintélyes pesti polgár. A körülmények ígéretesnek mutatkoznak. A papának több üzlete is van Pesten, naponta jelenik meg hirdetése az összes újságban. Kisgyermekkorától színésznőnek készül. Klein Lili 1917-ben feleségül megy Fehér Imre kereskedőhöz, ebből a házasságból viszi magával a vezetéknevét, egyebet nem. 1921-ben válnak el. Egy évvel később végez Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában, záróvizsgájáról így írnak: „jeles komikai tehetség”. 1923-ban feleségül megy Peti Sándor színészhez, 1928-ban elválnak. Ekkoriban a papa már nem él, Fehér Lili egzisztenciális nehézségekkel küzd. 1937-ben öngyilkosságot kísérel meg, megmentik. 1938 decemberében leparancsolják a színpadról, lévén zsidó. Végigbujkálja-nyomorogja a háborút, özvegy anyjával és a kutyájával. 1943-ban megjelentet egy afféle önéletrajzi könyvet, evvel házal, hogy némi bevételhez jusson. (Abban az időben ez nem szokatlan, a színpadról származásuk okán lezavart, jövedelem nélküli színészek sorra írnak ilyesmit, például Vidor Ferike és Salamon Béla is.) A könyv címe: A legcsúnyább pesti színésznő. Az üldöztetést túlélve, mindjárt 1945 októberében, újabb könyve jelenik meg, Nem ér a nevem címmel. Ez a mindössze harminckét oldalnyi szöveg a németek bevonulásától a felszabadulásig beszéli el a menekülést, a rettegést, a mimikrit. Eddig sem volt túl sok szerepe, 1945–47-ben még ennél is kevesebb. 1948 januárjában hal meg, nincs ötven éves. Pletykák szerint ez már sikeres öngyilkosság, noha önkezűségre utaló valódi bizonyíték nincsen.

Ennyi az élete.

Nézem a fényképét, igyekszem csúnyának látni, nem megy. Groteszk arc. Intelligens, gunyoros tekintet. Nyilvánvalóan sovány, csontos. Azt már csak olvasom, nem látszik, hogy apró termetű. Még az is eszembe jut, manapság ezzel a fejjel akár kelendő lehetne, sikeres, elégedett. Jó színésznő volt. Ebbe bele lehet kötni: ugyan honnan tudom? Nos, nem olvastam róla elmarasztaló kritikát, csak olyat, amelyben recenzens nem érti, miért nem kap nagyobb, méltóbb feladatot. A visszataszítónak tartott külső alól mindig „kirobbant a pompás színésznő.”

Szép Ernő tárca-portrét közöl róla 1936-ban a Színházi Életben. Nagyon kellett valamilyennek lennie, ha éppen ő említésre méltónak találja. Az írás tulajdonképpen végtelenül szomorú, bárhonnan nézem.

Fehér Lili 1932-ben (Forrás: Wikimedia)

Van egy kis színésznőnk, akit mint a legcsúnyább színésznőt emlegetnek. Legalább is azok az ambiciózus ifjú színpadista szerkesztők, akik megintervjuvolták(sic!) őt, mint legcsúnyábbat.
Milyen gyöngédtelenség és milyen lovagiatlanság, istenem. Mindig úgy sajnáltam ilyenkor ezt a kis színésznőnket. Akinek nyomtatásban kell olvasni, hogy ő a legcsúnyább, a legeslegcsúnyább a pesti színpadokon szereplő színésznék közt. És olvasni kell azt az anyjának, az apjának, az urának, ha van, vagy a valakijének, ha van, remélem van! (…) Milyen hős, azaz milyen hősnő! Így belenyugodott, nem pityereg, nem jajgat, nem tiltakozik. (…) Micsoda mazochista léleknek kell az ilyennek lenni, borzadály. (…) Föl is látogattam az öltözőkbe.
No és végre megfogtam a kis színésznőt, ráförmedtem:
Miért engedi, mondja, hogy magát így megbélyegezzék? Hiszen maga csöppet se csúnya, higyje meg nekem, és higyje meg magának, ha a tükörben látja ezt a vicces, okos, üdítő arcocskát.
Nem vártam, hogy ilyen ijedten fog rám nézni.
Jaj, nahát… – jobbra-balra kapta a fejét ott a folyosón. Mitől fél?
– Jaj, drága, köszönöm… ne tessék ilyet… nem szabad engem védeni. Isten őrizzen. Tudja, mennyi irigység van a nők közt… és milyen borzasztó ez a konkurrencia máma…
Oh, pardon! Értem. Elveheti a kenyerét egy még legcsúnyább.
Édes kis szívem.”

Ezt találta ki magának. Hogy ő a legcsúnyább, ebben ő verhetetlen, kikezdhetetlen. Talán azt remélte, így nagyobb karéj kenyérhez jut. Jobb szerepekhez. Mert voltaképpen egész rövid életét végigszűkölködi. Amikor éppen nagyon nincs pénze, reklámfiguraként pózol a Színházi Élet fotográfiáin, egy pesti divatház ruhájában, mondván, ebben a ruhában még neki is sikerül valamelyest vonzónak tűnni.

Mekkora teher lehet az, ha egy ember abból és úgy létezik, hogy éjjel-nappal önmagát simfeli? Hogy egyfolytában küzd azért, nála ne lehessen csúfabb senki? A Magyarország című lap 1935-ben „Boldogít-e a női szépség? – a női sikerről” címmel közöl „intervjúkat”, mindenki által csodált színésznőkkel. A cikk végén, a „méltányosság” nevében, Fehér Lilit is megszólaltatja. Mint a „túlsó oldal” képviselőjét.

Őszintén mondhatom, nem irigylem a szép nőket, mert ha valakinek tetszem, akkor feltétlenül tudom, hogy belső értékeim miatt szeret és akkor én ezt többnek tartom, mint a szépségnek és boldog vagyok. Amikor kislány voltam, akkor is csúnya voltam és azt hittem, hogy ha nagy leszek aranyszőke lesz a hajam és szép leszek. Ez az álmom nem teljesedett és nem bánom. (…) nagyon jól el tudom képzelni, milyen boldogító érzés, ha valaki szépségkirálynő-választáson első lesz. De a sors még ezt az érzést is kegyes volt megadni nekem – a kiskutyámon keresztül. Az én kutyám mindig első a kutyaszépségversenyeken és ez a büszkeség pótolja nálam azt, hogy még soha nem lettem és soha sem lehetek szépségkirálynő.”

A teljes írás elolvasható a viszont.hu oldalon