V. Kulcsár Ildikó: Ecet és méz (részlet)

Posted on 2022. március 9. szerda Szerző:

0


Te vagy a tenger

Ó, az a szegény örmény fiú! Szép, lelkes, csupa ölelés, csupa szerelem. Honnan tudhatta volna, hogy azon az éjszakán ő a tenger? Vagy inkább kellék ahhoz, hogy a lány birtokba vegye a birtokolhatatlant, az évezredek óta uralkodó hatalmas és fenséges vizet. Arról sem lehetett fogalma, micsoda élmény, valószínűtlen és soha nem feledhető, egy Budapesten felnövő, vízimádó egyetemistának a végtelenség, a zúgás, a morajlás, a hullámok szertelen ugrabugrája… Ráadásul földhözragadt öröm is kísérte a lány eufóriáját, hiszen saját erejéből, a nyelvtudásának köszönhetően üdvözölhette a Fekete-tengert – még nem az Adriát vagy az égszínkék Karibit, azokhoz a randevúkhoz sok évnek kellett elcsorognia –, mert jóindulatú tanárok javaslatára már elsőévesen elvégzett az egyetemi tanulmányai mellett egy idegenvezetői tanfolyamot, ezért táborozhatott már hat napja egy örmény csoporttal Szocsiban, majd másnap indulás, irány Budapest!

– Nem is láttam a vizet, csak éreztem. A sós illatát, a bölcs és fenséges beszédét, amelybe bele-beleszólt a nagyikám mély hangja is: – Látom én, hogy bezsongtál a tengertől, mégis azt mondom kis unokám, őrült vagy, hogy épp az orosz szakot tudtad kiválasztani a magyar mellé! Megtanulhattál volna tisztességesen németül, de nem tetted, pedig a családod fele színtiszta osztrák, a gyönyörű dédikéd, akit sajnos nem ismerhettél, Bécsben született. Mit akarsz te a szláv nyelvekkel, amikor egy árva szláv sincs a felmenőink között? Amikor a családnak egyetlen órája sem maradt, mert mind ellopták az oroszok? Miattuk, meg a borzalmas háború miatt spriccelt szét a zűrzavaros arisztokrata famíliánk Amerikába, Münchenbe, Svájcba – főleg a kitelepítés elől –, a maradóknak pedig minden vagyonát elvette az állam… Na jó, akadt az őseink között szerb is, de ez még nem indokolja, hogy úgy ragadjanak rád a szláv nyelvek, mint a kosz, és azt hirdesd, hogy az orosz gyönyörű a szláv nyelvek között. Nekem nem teszik. Én azt szeretném, ha a Grabenen sétafikálnál, és megkeresnéd Bécsben a vezetéknevemet viselő palotát, ehelyett orosz gruppékat kísérgetsz itthon, vagy Moszkvába, Leningrádba és Tbiliszibe utazol magyar csoportokkal, pedig Sztálin is Grúziában született, és úgy teszel, mintha nem is vágynál nyugati kultúrákra. Védekezel. Rendben van, miattad olvastam sok Tolsztojt, Dosztojevszkijt és Gorkijt – elismerem, fantasztikus az irodalmuk –, azt is tudom, nem vagy kádergyerek, tehát nemigen van lehetőséged Svájcba, Münchenbe vagy Salzburgba utazni. Szegénykém! És a tengermániádat honnan szedted? Én úszni sem tudok…

– Én nagyon tudok! Imádlak Mamókám, de ne emlegesd nekem Sztálint! Meghalt az az őrült, amikor világra jöttem, Hitler viszont a te szeretett Ausztriádban született – mondtam ki hangosan a gondolataimat, mire a szépséges örmény fiú döbbenten bámult rám. – Sto sztaboj, maja daragaja? – dadogta. – Zgyesz more, nocs, zvjözdi, maja ljubov, nye Gitler…! (Mi van veled, drágám? Itt a tenger, az éjszaka, a csillagok, az én szerelmem, nem Hitler…!

A nevetés parttalan volt, hosszú percekig tartó, abbahagyhatatlan. Idétlen és boldogságos könnyekkel végződő. Ma is tudom, nem volt szép tőlem. De miért nem érezte meg az örmény fiú, hogy nem kell nekem? Túl szabályos, túl magas és jóképű, túl nagy dumás, és olyan szörnyen tökéletes, mint a szocreál szobrok…! Biztosan ahhoz szokott, hogy minden nőt megkap. Hát most nő helyett leckét kapott szegény. Hiszen azon a valószínűtlenül csillagfényes, meleg éjszakán csak a tenger és a hatalmas víz ikertestvére, a szabadság vonzott engem. Mert hát micsoda boldogság, hogy alszik az örmény csoport, senki sem tesz fel hülye vagy okos kérdéseket, és én itt lehetek! Pedig kisgyerekkorom óta mindenki nevetett rajtam, amikor a tengert emlegettem, amikor a földgömbön bejelöltem, milyen sorrendben akarom megismerni az óceánokat, mert senki sem hitt abban a nagy családból, hogy egy „rossz káder” gyerek eljuthat az Óperenciás-tengeren is túlra. Nem gondolták, hogy egyszer vége lesz…! Anyukám sajnált, a nagyikám terelgetett a régi dicsőség felé, apukám úgy vélte, csak háború árán mennek majd ki Magyarországról az oroszok.

– Ó, te szegény, daliás örmény fiú, azt gondoltad, lesz egy szép szerelmes estéd a szőke, zöld szemű idegenvezetőddel, bár én ma sem értem, miért nem választottál valakit az érted epekedő, gyönyörű, fekete szemű honfitársnőid közül – ők szerelem híján titokban nyeldesték az Ararat konyakjukat a tengerparti szálloda szobáiban –, és miért épp rám vágytál. Pedig vágytál nagyon azon a varázslatos éjszakán, hiszen tizenkét kézzel öleltél, simogattál, nem tudva, hogy magamban a tengerrel beszélgetek, a mamókámmal vitatkozom, és tervezgetek. Búvárkodást, hajózást, szörfözést, mindent, amit be lehet majd habzsolni, ha a következő csoportommal leszek majd ugyanitt. Mert most már minden megtörténhet, hiszen megvalósult az álmom: a randevúm a nagy sós vízzel! Közben te meztelenül akartál fürödni, szeretted volna meglátogatni a tiédnél kisebb szállodai szobámat, és amikor torkom szakadtából elkiáltottam magam, nyet, nagyon szomorú lettél. Amúgy sem szeretted az orosz nyelvet, ami kötelező volt számodra, tovább sem tanulhattál volna, ha csak örményül beszélsz, de hogy egy lány azt ordítsa világgá, hogy nem…? No, ez sok volt. Pedig nem akartalak bántani! Csak belezavartál a tenger iránti szerelmembe!

Mit tehet két fiatal, ha feleslegesek a díszletek a szerelemhez, mert az egyik nem vágyik rá? Beszélgetnek. Okosan, hosszan, őszintén. Múltról, jövőről. Átélik az örmény nép törökök okozta szenvedéseit, sorra veszik a legvidámabb magyar barakk hazugságait, dühöngnek, sírnak, tervezgetnek és persze jósolnak. Az örmény fiú szerint a lány soha nem fog férjhez menni, mert túl öntörvényű, és anyaság helyett a világcsavargást fogja választani, a lány szerint a fiú feleségül vesz majd egy szép örmény lányt, sok gyerekük lesz, és valószínűleg politikával foglalkozik majd.

Hogy váltak be a jóslatok?

A lány valóban bejárta világot a hivatása jóvoltából, de általában a férje és a három gyereke társaságában kalandozott, a fiú meggazdagodott Svédországban, nem érdekelte a politika, csak az üzlet, későn nősült, szőke svéd lányt vett el, nem született gyermekük.

Mindezt tudta a múltat, jelent és jövőt ismerő fenséges tenger, de hiába morogta-morajlotta el a maga nyelvén a jövőt, a fiatalok nem értették. Ezért nyaldosta a talpukat még a diadalmas napfelkeltekor is – kitartó együttérzéssel.

(A lánynak csak sok év után jutott eszébe, hogy a fiú neve Surik volt.)

Strandfilozófiák – negyven fokban

– Én jó Maca leszek, ha megnövök – jelenti ki az ötéves Luca, amíg a víz felé ballagunk a siófoki strandon, mire lenyelem a rágógumimat, és majdnem megfulladok. Kicsi, csupa fodor fürdőruhában – derékig érő, tejföl-szőke haja a feje búbjára tekerve – riszálgat mellettem a vékonyka unokám, akinek esze ágában sincs tetszeni, inkább szokásához híven számára izgalmas szavakat akar velem megfejteni, és most kíváncsian lesi a köhögőrohamokkal színesített felháborodásomat, amit a „Macasága” váltott ki. Azt már a parton tudom meg, hogy egy Levente nevű gyerek felnőtt bátyjától kapta az ordenáré bókot a játszótéren, aki észrevette, az öccsének tetszik Luca.

– Hiába mondja Levi, hogy szerelmes belém, mert az nem szerelem, hogy húzogatja a copfomat és elém tolakszik a csúszdán – magyarázza Luca koravén komolysággal, majd gondterhelten kérdezi, be kell-e zárnunk Macát a piszkos szavak dobozába – régóta létrehoztunk egy virtuális dobozt, amelybe sok csúnya szót és káromkodást zártunk már, hogy ne tudjanak előbújni. Én pedig hasonló komolysággal jelentem ki, hogy Macát nem nekünk kell elzárni, hanem a fiúknak, apukáknak és nagypapáknak, mert ha ismeretlen lányokat, nőket, néniket neveznek így, az nem kedves. Azt jelenti, nem tisztelnek minket, pedig mindenkinek jár tisztelet.

– Mi nem vagyunk Macák, tiszteljük egymást – kiáltja Luca, majd berohan a vízbe, élvezi, mint egy kiskutya. A bójáig gyalogolunk, úszunk, és vízi kunsztokkal lepjük meg egymást, s ő olyan jól érzi magát, hogy nem veszi észre, a gondolataim másutt járnak. Hiszen a csajjal, a csajszival már kiegyeztünk, de miért engedi meg magának sok férfi 2021-ben is, hogy Macának, libának, tyúknak, kurvának, öreglánynak titulálja a világ nőnemű felét? Miért nem felel meg a lány, a nő, a hölgy, a kisasszony, a néni? Eszembe jut Értavy Baráth József, az USA-ban élt, bölcs és kiváló magyar pszichológus, aki Louisville Kentuckyban, az Optimist International közgyűlésén nyilatkozta nekem nagyon őszintén, hogy fiatal korában hímsoviniszta disznó volt (így mondta), és elég későn tanulta meg őszintén tisztelni a nőket. Pedig azok a tanult és tanulatlan férfiak, akik nem egyenrangú társnak, hanem használati tárgynak tekintik a nőket, nemigen találnak boldogságra, hiszen a társ egy életre szól(hat), az eszközök pedig kopnak, egy idő után eldobják valamennyit, és az életük másból sem áll, mint nyugtalan újrakeresésből.

Itt tartok gondolataimban, amikor eldobom a labdát, csakhogy nem Lucát találom el, hanem egy békésen úszkáló, kopaszodó urat. Amikor elnézést kérek, ő teátrálisan meghajol: – Ha már két szép szőke hölgy megtámadott a vízben, engedjék meg, hogy meghívjam önöket egy fagylaltra a parton, mire az unokám azonnal igent kiált. Nehéz kedvesen elhárítani a meghívást, mert Luca nyávog, és nem akarja megérteni, hogy a nagypapája már vár minket az étterem előtt, hogy ebédeljünk.

– Mammi, a bácsi hölgynek szólított minket, nem Macának – mondja töprengve hazafelé, a kocsiban, és én hosszan magyarázom, udvarias idegenekkel sem megyünk el rögtön fagyizni. – A bácsi kedves volt, tetszettél neki – vihorászik Luca, mire belebonyolódom a válaszomba, miszerint én már elég öreg vagyok, épp, mint egy aranyos riportalanyom, aki negyvenkilós-forma, mint magam, tehát sokszor összekeverik a strandon a fiatalokkal. Csakhogy hátul líceum, elöl múzeum… – Ez nem igaz – szól közbe a férjem kedvesen, de Lucát már csak az érdekli, mit jelent a furcsa, új szó, a líceum.

Másnap reggel a nagylányomtól megtudom, hogy az ötévesünk a jövő héten is velünk szeretne strandolni, de meg fog kérni, többé ne nevezzem magam múzeumnak, és a beszélgetéseink hatására nagyon büszke, hogy lánynak született. Ám az is a balatoni hétvége hatása, hogy a jövőben nem akar potyagombócot elfogadni a közeli fagyizó új tulajdonosától – a fiú egyelőre idegen, de nem cukrosbácsi, mondja a lányom nevetve –, és többször elmondta a szüleinek, ne írassák lánylíceumba, ha hatéves lesz.

V. Kulcsár Ildikó (Fotó: Falus Kriszta)

Szerencsére a telefon még nem hangosítja ki a gondolatainkat, tehát a gyerekem nem hallja, hogy a belső hangom jajong, mert manapság nagyon nehéz érzékeny, kedves és szabad embert nevelni a kislányokból, de azt örömmel veszi észre, hogy sokat nevetek. Hiszen könnyebb elviselni a mai, kemény világot, ha sok szeretetet adsz és kapsz.

V. Kulcsár Ildikó: Ecet és méz
Central Könyvek, Budapest, 2021
304 oldal, teljes bolti ár 3290 Ft