Jón Kalman Stefánsson: Ásta (részlet)

Posted on 2022. március 1. kedd Szerző:

0


Első rész

Ásta szülei, Helga és Sigvaldi még akkor kiválasztották a nevét, mikor még az anyaméhben volt; meg voltak győződve róla, hogy lányt várnak, és a nevet Halldór Laxness 1934–35-ben megjelent regényéből, a Független emberekből vették. Míg Ásta anyja méhében nőtt, fejlődött, együtt olvasták a könyvet, és együtt sírtak a végén. Még Sigvaldi is, aki pedig gyerekkora óta nem hullajtott könnyet, úgy hitte, nem képes már ilyesmire. Sírtak, mikor Ásta apja, Bjartur felkarolja elgyengült, haldokló lányát, aztán nekivágnak a zord felföldeknek, távolodva az élettől: „Csak jó erősen öleld át a nyakamat, virágom – mondja Bjartur. – Igen – suttogta. – Mindig ameddig csak élek. A te egyetlen virágod. Az életed virága. És nem fogok hamar meghalni, nem, ó, még soká nem fogok meghalni.”1

Hát persze hogy siratták. Ezek a sorok, ez a végszó még a sziklából is könnyet fakasztottak volna. Mégis megkísért minket a gondolat: nem volt-e ebben némi… mesterkéltség: lányukat egy olyan regényhősről elnevezni, akit ugyan könnyű megkedvelni, ám életében és később, halálában végig apja árnyékában maradt, s ebben az árnyékban csak meddő konokság burjánzott, semmi más, s szerencsétlenség, kegyetlenség, ami abból fakad, ha valaki nem képes senkivel együtt érezni. Ástának keresztellek azért, mert a másik Ásta a hideg felföldön halt meg vért köhögve, apja hajthatatlanságának oltárán.

Sigvaldi állt elő az ötlettel. Helga eleinte habozott, de azonnal beleegyezett, mikor rájött, hogy ha az utolsó betűt elhagyjuk, akkor az a szó marad: ást, ami izlandiul szeretetet jelent. Neve ezért nemcsak a híres regény által keltett lelkesedést idézhette fel, nemcsak azt az erős hatást, amit olvasása közben Ásta szüleire tett, hanem – ami Helga szerint talán még fontosabb – emlékeztette őket és a világot arra, hogy életünkben milyen közeli elérhetőségben van a szeretet. Hogy Ásta léte a szeretetből fakadt, és szeretetben nevelkedik majd.

Helga alig tizenkilenc éves, mikor Ásta megfogan, Sigvaldi bő tíz évvel idősebb. Nem nagy a korkülönbség, idővel szinte elenyésző lesz. Egy idő után nem számít, hogy egy házaspár tagjai között kettő, tíz, tizenöt vagy húsz év van. Mégis, aki még alig tizenkilenc éves, az máshol tart az életben, mint aki harmincéves múlt.

Van már egy hét hónapos lányuk, csinos szuterénben laknak Reykjavík belvárosában, az a cél, hogy két vagy négy év múlva már földszinti lakásba költözhessenek. Sigvaldi az utóbbi években festőként dolgozott, nagy szerencséje volt; ezt a foglalkozást akarja űzni továbbra is, de ecsetre, vödörre csak a tavasz közeledtével lesz majd pénze. Az izlandi társadalom igen fejletlen még, szigorúan vett értelemben a huszadik század még csak tíz éve ért el ide, és még nem jött el az ideje annak, hogy ez az ország sok festő-mázolót egész évben eltarthasson; ám gyorsan közeleg az az idő, mikor Sigvaldi már ezzel foglalkozhat egyedül. Az elmúlt években telente halászott, bevételét keserves körülmények között, nehéz munkával gyarapította. Szívós és erős, szívesen alkalmazzák. De ezekben a kora januári hetekben, mikor látogatást teszünk náluk, nincs senki a tengeren. A halászok ugyanis beszüntették a munkát. Kíméletlenül sztrájkolnak már tíz napja, mikor Helga felfekszik a konyhaasztalra, amiről épp most szedte le az edényeket a vacsora végeztével, kuncog, ruhája felgyűrve, bugyija a földön, és Sigvaldi beléhatol.

Olyan heves, hogy arra sem veszi a fáradságot, hogy a nadrágját levegye. Csak letűrte az ülepére, de az lassan lejjebb ereszkedik majd, ahogy Sigvaldi mozogni kezd kicsit előredőlve, kezével az asztalra támaszkodik, ajka szétnyílik, liheg, fokozza a tempót, nadrágja lejjebb csúszik, Helga nem kuncog már, hanem sóhajt és nyög, lábát szétteszi, hogy jobban érezze magában a férfit, suttog neki, szerelmem, szerelmem… férjére néz, kivillantja fogát, aztán felemelkedik, és rekedten a fülébe súgja: tegyél magadévá, keményebben. Tudja, hogy ezzel felizgatja, tudja, hogy ettől a férfi megvadul, keményebben… a konyhaasztal inogni kezd, mikor Sigvaldi igazán belelendül, végre kitombolhatja magát az utóbbi napok tompasága után.

A semmittevést sosem bírta jól. A tétlen kezeknek semmi hasznuk nincs, akár el is lehetne hajítani őket ki, a szemétbe.

Dühödt sztrájk ez, a halászok jobb bért akarnak, a szocialisták egy óra múlva a Tejgyár nagytermében, a Laugavegur 162-es szám alatt gyűlést tartanak majd – Sigvaldi olyan hevesen hatol belé, olyan erővel, hogy az asztal szinte szétesik – ez az egyszerű, de masszív asztal, amit két évvel korábban ácsolt, mikor beköltöztek.

Helgának sikerül kiszabadítania telt mellét, duzzad a tejtől, Sigvaldi keze után kap, beléharap erősen, a férfi föléje hajol, és valamit hajtogat suttogva, amit Helga csak akkor ért meg, mikor már vagy ötödszörre ismétli: szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek. Váratlan ez, mert Sigvaldi sohasem mondja ezt a szót, őbenne nincs is ilyesmi, szinte mintha szégyellné vagy félne tőle, Helgát olyan váratlanul éri, hogy szeme megtelik könnyel, a férfi fejét a mellére húzza, ő pedig elfordul, hogy az ne lássa a könnyeit, kinéz az ablakon, ki a sötét estébe, ki a világba, ahol valaki már a beszédet gyakorolja, amit egy óra múlva a Tejgyár nagytermében mond majd el.

Az biztos, hogy súlyos szavak lesznek, amiket a kormányhoz és a tőkés hatalomhoz intéznek majd.

Sigvaldinak sikerül lerúgnia magáról nadrágját és alsónadrágját is, de nem húzza ki Helgából. El akart menni a gyűlésre, de bármilyen tűz fűti ezekben a dolgokban, a sztrájk, a tőkések elleni harc most nem számít egy légyfingnyit sem: átkarolja Helgát, felemeli, és beviszi a hálószobába. Az vékony lábszárával átkulcsolja a csípőjét. Mikor sikerült lerúgnia magáról a nadrágot, Sigvaldi jobb lábáról lecsúszott a zokni is, a padló hidege a talpába nyilall. Kint zord fagy van, itt, Reykjavíkban, a házak között, de kint a nagyvilágban is, ahol az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti jeges viszony faggyal perzseli több tízmillió ember életét, lelkét. Sigvaldi óvatosan az ágyra fekteti Helgát, nagy gonddal, mintha törékeny lenne, ezzel kihúzódik belőle, de Helgának sikerül visszakormányoznia megint, a félhomályban ajka a férfi ajkát keresi, nyelvük egymásba fonódik, Sigvaldi ismét mozogni kezd lassan, mert nem akar rögtön elélvezni. Persze hogy nem. Persze hogy nem akar azonnal. Lassan mozog, ez természetes, hogy így hosszabban időzhessen az élvezetben, mert az ember élete nem túl hosszú, csak annyi, mint az a röpke idő, ami a nappalt az éjszakától elválasztja. Ezért ezeket a perceket, melyekben életünk vibrál, meg kell élnünk a maguk teljességében, maradéktalanul. Életünk ekkor elmélyül, sőt, talán átlényegül boldogsággá.

Nem sokkal hosszabb, mint amennyi idő a nappaltól az éjszakáig eltelik.

Valójában igen különös ez az egész. Ha valamit nagyon várunk, akkor a következő nap, hét, hónap olyan távolinak tűnhet, mintha az élet alig-alig moccanna a helyéből. Mint egy ritkán pislogó dinoszaurusz.

Sigvaldi lassít. Élvezi, hogy Helgában lehet, hallhatja, ahogy sóhajtozik, ahogy levegőért kapkod, nyöszörög. Élvezi, hogy férfiasságát kihúzza szinte teljesen, aztán lassan megint beléhatol, érzi, milyen simán csúszik bele, Helga sóhajt. Helga, aki szereti őt, ez a gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű nő – hát mi az istenért siesse el?

Mert hamarosan úgyis megtörténik. Nincs az a vallás, ami megakadályozhatná; itt a legforróbb imák is hasztalanok – és a dinoszaurusz pislant egyet.

S most, több mint harminc évvel később Sigvaldi túl messzire nyújtja az ecsetet, a magas létrán elveszíti egyensúlyát – s néhány pillanattal később a kemény járdára zuhan.

Miért kellett, hogy ilyen jó legyen

– de megszólal a telefon

Jón Kalman Stefánsson (Fotó: Einar Falur Ingólfsson)

A járda kemény és hideg, de innen látszik az ég, ugyanolyan gondtalan és nyárias, mint az imént. Úgy tűnik, közömbös az iránt, hogy Sigvaldi ott hever a járdán tehetetlenül, mintha Sigvaldi nem is érdekelné, pedig létük együtt halad immár több mint hat évtizede. Legalább felsegíthetné, mert nagy zuhanás volt ez, a létra a második emeletig ér, Sigvaldi ott festette az ablakkereteket a sziporkázó napfényben. Hogy a fenébe eshetett le a létráról, az istenverte ügyetlensége! Föl kéne állni. A keretek nem lesznek lefestve maguktól. Csak előbb pihenek egy kicsit, motyogja, lehunyja szemét, de aztán kinyitja ismét. Jobb, ha nyitva tartja, mert itt valami furcsa dolog történik, az ég olyan alattomos, jobb lesz vigyázni. Sigvaldi mégis becsukja a szemét megint, nem bírja nyitva tartani. Becsukja, és hirtelen ismét tízéves kissrác lesz, lóhalálában rohan lefelé a Vesturgatán, Reykjavíkban, a két barátjával. Nem emlékszik, miért, minek szaladnak így, de elevenen átjárja a lelkes, tomboló életöröm. Kacagnak teli torokból. Sigvaldi kinyitja a szemét, felmosolyog a távolságtól kék égre. Lehunyja szemét.

Fordította: Egyed Veronika

Jón Kalman Stefánsson: Ásta
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021
516 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft