Az illuzórikus kapcsolat mélységei | Kazuo Ishiguro életműsorozatáról

kistibi |

Kazuo Ishigurónak magyarul több regénye is olvasható: Az eltemetett óriás, A dombok halvány képe, Napok romjai (ami magyarul a Főkomornyik szabadsága címmel is megjelent), A lebegő világ művésze, a Ne engedj el, valamint a Vigasztalanok. Most pedig a Helikon újra kiadja életműsorozatként a korábban már publikált műveit, kezdve éppen az 1995-ös, magyarul eddig meg nem jelent Vigasztalanokkal. 2017-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat, s a Svéd Akadémia akkori indoklása szerint: „nagy érzelmi erejű regényeiben feltárta az ember világgal való illuzórikus kapcsolatának mélységeit.”

Nagyon szerencsés, ha valaki kultúrák találkozásának határán nevelkedhet. Salman Rushdie-t az indiai-iszlám-angol kultúra táplálta, Ishiguro pedig a japán és az angol műveltséget szívta magába. (Ishiguro a angol nyelven ír, ennek megfelelően a családnevet hátra helyezi.) Azért szerencsés dolog ez, mert ha egy kreatív elme egyszerre ismerkedhet meg a világ többféle visszatükröződésével, meglepően új nézőpontokat találhat magának, és a szellem merőben új világait építheti fel.

Ishiguro ötéves volt, amikor édesapja angliai állásajánlatot kapott, és a család oda települt át. Tudott dolog, hogy az első évek benyomásai nagyon fontosak az emberi tudat kialakulásában, és ezek az évek a japán világszemlélet jegyében teltek a későbbi író számára. Az iskola által közvetített kultűra azonban már egyértelműen európai, pontosabban angol.

Ishiguro „szabálytalan” író – az életmű első csúcsáig (Az eltemetett óriás) mintha nem következne egyik műből a másik. Nem igazán lehet a rokonságot lelni az egymást követő művek között. Ehhez a műhöz valamennyire rokonítható a Ne engedj el... Ezért az Ishiguro-életmű bemutatását ennek a két regénynek az ismertetésével kezdeném, hozzátéve azt, hogy a Vigasztalanok című nagyregény a napokban jelent meg, és még nem része ennek a gondolatmenetnek.

A Ne engedj el… című regényt a kritika a disztópiák közé sorolja, szerintem viszont létezik egy szűkebb terület, ahova beilleszthető. A világirodalom három nagy regénye játszódik katonaiskolában: Mario Vargas Llosától A város és a kutyák, a Törless iskolaévei Musil tollából, és a harmadik a remek Iskola a határon, Ottlik Géza műve. Ehhez csatlakozott 1985-ben Orson Scott Card Végjáték című sci-fije. Úgy vélem, innen célszerű megközelíteni Ishiguro regényét.

A katonaiskolai történetek helyszíne mindig egy zárt közösség, parancsuralmi világ, amely a gyerekek elé kőkemény, felnőtt követelményrendszert állít. Erre rakódik a közösségen belüli verbális és fizikai erőszak. Ebből a zárt és kegyetlen világból nincs lehetőség kilépni.

Card Végjáték történetében a helyzet hasonló, de bonyolultabb. Elég keményen szabályozott, jövőbeni világból szabadul Ender, és parancsnokképzőbe kerül. De a dolga ott sem egyszerűbb: amikor kiderülnek a képességei, mindenki őt akarja legyőzni. Hatalmas erőt ad a műnek, hogy a történet végén van egy titok, s tulajdonképpen az egész erre van kihegyezve. Kőkeményen, pontosan, kitérők nélkül közeledünk a végkifejlet felé, mint az ugró, akinek nem nyílt ki az ejtőernyője. (Aki még nem olvasta, és nem látta – a regényhez egyébként méltatlan – filmet sem, annak maradjon titok.)

De térjünk vissza a Ne engedj el… cselekményéhez, helyszínéhez. A település (vagy iskola?) neve Hailsham, valahol Angliában vagyunk. Nincsenek szülők, nincsen semmilyen kapcsolat, mintha Hailsham a semmiben lebegne egy gömb közepén. Nincs jelen a zárt rendszerekben megszokott erőszak, intrika, az olvasó nem is nagyon érti, milyen közösség ez. Az elbeszélési mód szándékosan leegyszerűsített. A szerző nem ugrál a térben, időben, nincsenek síkok, melyek között az olvasó bolyong. Titok vesz körül mindent, a szereplők sejtenek valamit, az olvasó is csak sejt, de nem tud semmit. Az elbeszélésmódból sem lehet semmire következtetni. A cselekmény miniatúrákból, apró jelenetekből áll össze, rendező elve kizárólag a kronológia.

Mindent a három igazán fontos szereplő, Kathy, Ruth és Tommy kapcsolatán keresztül látunk. Nem akarok leleplezni semmit, de a titkokra szép lassan fény derül, a történet pedig a teljes tudás birtokában szívszorítóan széppé és tragikussá válik. A Ne engedj el… cím többszörös jelentésű. Rímel a történet befejezésére, de az olvasó is nehezen engedi el a történetet, tovább dolgozik benne, önvizsgálatra készteti, és arra kényszeríti, hogy tudatos(abb)an nézzen körül a világban.

És hadd idézzem fel az író másik, néhány évvel ezelőtt megjelent könyvét, mert Az eltemetett óriás mindenképpen az életmű egyik csúcsa

Teljesen szabálytalan regény. Britanniában játszódik, Arthur halála után, abban az időben Britanniát szászok és britonok lakják, és még érvényes az Arthur által megteremtett béke. Mondhatnám történelmi regénynek, de nem az. Nincs köze a valódi történelemhez. Nevezhetném fantasynak, hiszen tündérmanók, ogrék, óriások is szerepet kapnak benne, sőt a központi konfliktus egy sárkányhoz kötődik – de ez sem egészen igaz.

Ishiguro az emberi lélek működését igyekszik megérteni a történeten keresztül. Mérlegre teszi az ember majd minden fontos alapérzelmét vagy inkább jellemvonását – tisztesség, becsület, árulás, hűség, szeretet, szerelem –, aztán megmutatja a fonákját is. Amit egy darabig jónak és igaznak hiszel, arról kiderül, hogy nem az, amit elítélsz, annak megérted az indítékait.

A történet röviden: Axl és Beatrice egy teljes életet élt le együtt, és változatlanul imádják egymást. Az öreg pár előbb önmagán veszi észre, hogy kezdenek egyre többet elfelejteni, idővel ezt a környezetük is észleli. Érzik, hogy a dolog nem természetes, és szeretnék megtudni az okát. Arra még emlékeznek, hogy a fiúgyermekük elhagyta őket, és fontos döntésre jutnak: keresésére indulnak. Ennek során találkoznak a történet többi szereplőjével, Gawain lovaggal, a szász harcos Wistannal, Edwinnel (Wistan tanítványával). A vándorlás során semmihez sem hasonlítható hangulatú életérzés bomlik ki előttünk, amit a leírások, a párbeszédek, az akciók festenek fel. Ahogyan az öregek a fiú nyomát kutatják, egyre több emlékük tör felszínre – a titkok természetesen csak a regény végén derülnek ki.

Közben pedig az olvasó is felteszi magában a kérdéseket, amelyekért Ishiguro megírta a regényt. Fel kell-e deríteni a múltat? Jobb-e olykor a hallgatás, mint az igazság megismerése?

Egy kitérővel hadd hozzak történelmi példákat. Az örmény népirtás (1915/17; A Musza Dagh negyven napja) után tíz-egynéhány évvel a törökök áttértek az arab betűs írásról a latin betűsre. Elég egy-két generáció, és a történteket teljesen el lehetett hazudni… Más vonatkozásban párhuzamosságok lelhetők fel az ügynökakták rendszerváltás utáni kezelésével kapcsolatban. Németországban nyilvánosságra hozták a Stasi aktáit (s ezek okoztak is jó néhány tragédiát), a magyar ügynökaktákat teljesen még ma sem ismerjük.

Ishiguro az említett kérdéseket úgy teszi fel, hogy közben szorosan bent maradunk az álomszerű világban. Hősei igyekeznek céljaik felé, de maguk sem tudják, hogy mi a helyes döntés. Számomra ez az igazi irodalom: hiteles világot teremt, szerethető figurákat rajzol meg, kérdéseket tesz fel – de válaszokat nem is akar adni. Érdekes megfigyelni Ishiguro hőseinek párbeszédeit. Emberek így nem beszélnek, mégis hiteles tud maradni, mert minden szervül ahhoz a hangulathoz, ahhoz a világhoz, amely az említett szimbolikus elemekből létrejött.

A történet a nagyepikák módjára lassan hömpölyög, tehát aki az akciót keresi, bele se kezdjen.

Kazuo Ishiguro: Vigasztalanok
Fordította: Greskovits Endre
Helikon Kiadó, Budapest, 2021

• Olvass bele!

716 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3999 Ft
ISBN 978 963 452 3895

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Ryder, a világhírű zongoraművész megérkezik egy közép-európai városba, ahol nagy koncertet kell adnia. Ezen kívül is sűrű program vár rá: meglepetten érzékeli, hogy bár azt sem tudja pontosan, hol van, de valami csodát várnak tőle – hogy jelenlétével és művészetével kimozdítsa a várost a válságból. Rydernek most meg kellene értenie e válság természetét, de fő feladatától minduntalan eltérítik: hol a felesége (vagy szeretője?) és a fia (ha egyáltalán ők azok), hol különféle gyerekkori barátok, akiket a sorsuk ebbe a városba vetett, hol a szállodainasok (akik a Magyar kávéházban tartják fergeteges táncos gyűléseiket) – hol pedig az egykori híres karmester, az alkoholista vénemberré züllött Brodsky ügyei, aki szintén a nagy koncertre, a diadalmas visszatérésre készül. S közben Ryder szorongva kóborol egy olyan világban, amely álmokból, gyerekkori emlékekből és a tudattalan félelmeiből épül fel, és kiszámíthatatlanul változik.