Kazuo Ishiguro: Klara és a nap (részlet)

Posted on 2022. február 23. szerda Szerző:

0


Első rész

Amikor még újak voltunk, Rosa és én az üzlet közepén álltunk, a magazinos stand mellett, és kiláttunk a kirakatablak nagyobbik felén. Így nézegethettük a kinti világot: az elsiető irodai dolgozókat, a taxikat, a futókat, a turistákat, a Koldusembert és a kutyáját és az RPO épületének alsó részét. Amikor már jobban beilleszkedtünk, a Vezető megengedte, hogy egészen előremenjünk, míg már közvetlenül a kirakatemelvény mögött álltunk, és akkor azt is megláthattuk, mennyire magas az RPO épülete. És ha épp a megfelelő időben álltunk oda, akkor láthattuk a Napot, ahogy az útját járja, a háztetők között átkelve a mi oldalunkról a másik oldalra, ahol az RPO épülete áll.

Ha volt akkora szerencsém, hogy ekképp láthassam, odatartottam az arcomat, hogy tápláló erejéből magamba szívjak, amennyit csak bírok, és ha Rosa is ott volt velem, neki is mondtam, hogy tegye ugyanezt. Egy-két perc múltán vissza kellett térnünk a kijelölt helyünkre, és amikor még újak voltunk, sokat aggódtunk, hogy mivel az üzlet közepéről nem gyakran látjuk a napot, mindinkább le fogunk gyengülni. A Rex nevű RB-fiú, aki akkoriban ott állt mellettünk, azt mondta nekünk, nincs miért aggódnunk, és hogy a Nap mindig utat talál rá, hogy elérjen bennünket, bárhol legyünk is. A padlódeszkákra mutatott, és azt mondta: „Épp idevetül a Nap rajzolata. Ha aggódtok, csak érintsétek meg, és újra megerősödtök.” Épp nem voltak bent vásárlók, amikor ezt mondta, a Vezető pedig épp azzal volt elfoglalva, hogy a Piros Polcokra pakolt fel valamit, és én nem akartam az engedélykéréssel megzavarni. Úgyhogy vetettem egy pillantást Rosára, és amikor ő üres tekintettel nézett vissza rám, tettem két lépést előre, leguggoltam, és kinyújtottam a két kezemet a padlón a Nap fényrajzolata felé. De amint az ujjaim hozzáértek, elhalványult, és hiába követtem el minden tőlem telhetőt – megütögettem a helyet, ahol az imént még ott volt, és amikor ez nem vált be, a tenyeremmel dörzsöltem a padló deszkáit –, csak nem jött vissza. Amikor felegyenesedtem, a Rex nevű RB-fiú azt mondta:

– Micsoda falánkság, Klara. Ti, RB-lányok mindig annyira falánkak vagytok.

Ha új voltam is még akkor, nyomban felmerült bennem, hogy ez semmiképp nem lehetett az én hibám; a Nap rajzolata véletlenül éppen akkor tűnt el onnan, amikor én hozzáértem. De a Rex nevű RB-fiú arca komoly maradt.

– Minden tápláló erejét beszívtad magadba, Klara. Nézd, majdnem sötét lett.

És tényleg: az üzletet valóban ellepte a homály. Sőt még kint az utcán a lámpaoszlop is halványabb lett, szinte elszürkült rajta az Elszállítás-jelzőtábla is.

– Bocsánat – mondtam a Rex nevű RB-fiúnak, majd Rosához fordultam –, sajnálom, nem állt szándékomban az egészet magamnak elvenni.

– Most miattad – mondta a Rex nevű RB-fiú – le fogok gyengülni estére.

– Te most viccelsz – mondtam neki –, tudom, hogy viccelsz.

– Nem viccelek. Lehet, hogy máris beteg vagyok. És mi történt azokkal az RB-kkel az üzlet hátuljában? Valami máris nincs velük rendben. És mostantól csak még rosszabbul lesznek. Nagyon falánk voltál, Klara.

– Nem hiszek neked – mondtam, de már nem voltam annyira biztos a dolgomban. Odanéztem Rosára, de az ő arca még mindig ugyanolyan kifejezéstelen volt.

– Máris rosszul vagyok – mondta a Rex nevű RB-fiú. És kissé előrerogyott.

– De hát te magad mondtad! Hogy a Nap mindig utat talál hozzánk. Te most tréfálsz, tudom én!

Végül sikerült meggyőznöm magamat arról, hogy a Rex nevű RB-fiú csak ugrat engem. De azon a napon azt éreztem, hogy Rexben, szándékomon kívül, valami kínos érzést ébresztettem fel, valamit, amiről az üzletben a legtöbb RB még beszélni sem szeret. Azután nem sokkal később megtörtént az a dolog Rexszel, amitől gondolkodóba estem, hogy még ha tréfát űzött is velem aznap, mégis félig komolyan mondta, amit mondott.

Ragyogó fényes reggel volt, és Rex már nem volt mellettünk, mert a Vezető áthelyezte a bejárati ajtó mellé az első fülkébe. A Vezető mindig azt mondta, minden pozíciót gondosan megterveznek, és hogy akár egyik, akár másik helyen állunk, mindenütt ugyanannyi az esélye annak, hogy kiválasztanak minket. Még ha így volna is, mindannyian tudtuk, hogy az üzletbe belépő vásárló tekintete elsőként a bejárati ajtó melletti fülkére esik, és Rex természetesen nagyon örült annak, hogy most ő volt ott soron. Figyeltük az üzlet közepéről, ahogy ott áll, felemelt állal, a testén végig a Nap fényrajzolatai, és Rosa egyszer csak odahajolt és azt mondta: „Ó, hát nem csodásan mutat! Bizonyára hamarosan otthonra talál!”

A harmadik napon, amit Rex a bejárati ajtó melletti első fülkében töltött, bejött egy lány az édesanyjával. Akkoriban még nem igazán tudtam jól bemérni az életkort, de emlékszem, a lányt tizenhárom és fél évesnek becsültem, és most úgy vélem, nem is tévedtem. Az anyja tisztviselő volt, és a cipője meg a kosztümje alapján meg tudtuk állapítani, hogy magas állású hivatalnok lehet. A lány egyenesen odament Rexhez, és megállt előtte, az anyja pedig megindult felénk, ránk pillantott, majd továbbment hátra, ahol két RB ült az Üvegasztalon, a lábukat lezseren lógázva, ahogy a Vezető meghagyta nekik. Az anya egyszerre visszaszólt a lányának, de az rá sem hederített, csak bámult tovább Rex arcába. Aztán kinyújtotta a kezét, és végigfuttatta Rex karján. Rex persze nem szólt egy szót sem, csak lemosolygott a gyermekre, de nem mozdult, pontosan úgy, ahogy megszabták nekünk, hogyan viselkedjünk, ha a vásárló élénk érdeklődést tanúsít irántunk.

– Nézd! – súgta oda Rosa. – Őt fogja választani! Beleszeretett. Milyen szerencsés fickó! – Oldalba böktem Rosát, hallgasson már, hiszen könnyen meghallhatnak minket.

Most a lány szólt oda az anyjának, és azután mindjárt mindketten ott álltak a Rex nevű RB-fiú előtt, végigvizsgálgatták tetőtől talpig, a kislány oda-odanyúlt, hogy megérintse. Halk hangon tanácskoztak, aztán hallottam, amint a lány azt mondja:

– De ő maga a tökély, Mami! És gyönyörű – majd egy perc múlva hozzátette: – Na, Mami, mi lesz már!

Eddigre szép csendben a hátuk mögött termett a Vezető. Végül az anya a Vezetőhöz fordult, és megkérdezte:

– Melyik modell is ez?

– A B2-es – mondta a Vezető. – Harmadik széria. Rex tökéletes társaság a megfelelő gyermek számára. Különösen azért, mert szerintem képes serkenteni a serdülőkben a lelkiismeretes és szorgalmas hozzáállást.

– Nos, az ugyancsak ráférne erre az ifjú hölgyre itt.

– Ó, Mami, ő maga a tökély!

Aztán az anya azt mondta: – B2, harmadik széria. Azoknak van az a napenergia-elnyelési problémájuk, ugyebár?

Épp így mondta, Rex füle hallatára, még mindig mosollyal az arcán. Rex is csak mosolygott tovább, de a gyermek eltanácstalanodott, értetlenül nézett hol Rexre, hol az anyjára.

– Az igaz – mondta a Vezető –, hogy a harmadik szériával volt néhány kisebb gond az elején. De azok a jelentések erősen túloztak. Normál fényviszonyokkal rendelkező környezetben egyáltalán nem merülhet fel semmiféle probléma.

– Úgy hallottam, az abszorpciós rendellenességek további problémákhoz vezethetnek – mondta az anya –, még viselkedési zavarokhoz is.

– Asszonyom, teljes tisztelettel jegyzem meg, a hármas széria modelljei már sok gyermek életébe hoztak mérhetetlen boldogságot. Hacsak nem Alaszkában élnek, vagy egy bánya tárnájában a föld alatt, semmi aggodalomra nincs oka.

Az anya még egyszer végignézett Rexen. Végül aztán megrázta a fejét: – Sajnálom, Caroline. Értem, miért tetszik neked. De ő nem ránk vár. Majd találunk neked egyet, amelyik tényleg tökéletes.

Rex csak mosolygott tovább, még akkor is, miután a vásárlók elmentek, semmi jelét nem adva, hogy elszomorodott volna. De nekem ekkor jutott eszembe, ahogy korábban tréfálkozott velem, és ezek után már biztos voltam benne: azok a kérdések a Napról, meg hogy mennyit tudunk beszívni tápláló erejéből, már jó ideje keringhettek Rex fejében.

Mára nyilván rájöttem már, hogy ezzel Rex nem volt egyedül. De hivatalosan ebből egyáltalán nem csináltak ügyet – mindnyájan rendelkeztünk azokkal a műszaki feltételekkel, amelyek biztosították azt, hogy ne hathassanak ránk olyan tényezők, mint például az elhelyezésünk egy adott helyiségen belül. De ennek ellenére egy RB, ha csak pár órára távol van a Naptól, máris érzi magában az egyre növekvő letargiát, és elkezd szorongani amiatt, hogy netán valami baja van – egy csak rá jellemző, egyedi hibája, és ha ez a napvilágra kerül, akkor soha nem talál otthont magának.

Ez volt az egyik oka annak, hogy annyira sokra tartottuk, amikor magában a kirakatban állhattunk. Mindünknek megígérték, hogy egyszer rá is sor kerül, és mind nagyon vágytunk rá, hogy ez elkövetkezzék. Ez részben annak az érzésnek volt köszönhető, amit a Vezető úgy fogalmazott: „kivételes megtiszteltetés”, ha valaki az üzletet a kinti világ irányába képviselheti. És persze bármit mondott is a Vezető, mindegyikünk tudta, hogy a kirakatban állva sokkal nagyobb esélye van arra, hogy őt válasszák. De a legnagyobb dolog ebben is – amit szép csendben mindannyian megértettünk – a Nap volt és az ő tápláló ereje. Rosa egyszer suttogva fel is hozta ezt nekem, nem sokkal azelőtt, hogy mi következtünk.

– Klara, nem gondolod, hogy ha végre már a kirakatban leszünk, annyi jóban részesülünk, hogy többé sosem szenvedünk belőle hiányt?

Akkor én még mindig meglehetősen új voltam, úgyhogy nem tudtam, hogyan kellene erre válaszolnom, még ha nekem is sokat járt az eszemben ugyanez a kérdés.

Azután végre ránk került a sor, és Rosa meg én egy reggel beléptünk a kirakatba, gondosan ügyelve, nehogy bármit is fellökjünk a kiállított tárgyak közül, mint ahogy az az előző heti párossal előfordult. Az üzlet természetesen még nem volt nyitva, és én azt hittem, a fémredőny még teljesen le lesz eresztve. De ahogy elfoglaltuk a helyünket a Csíkos Kanapén, észrevettem, hogy keskeny rés fut végig a redőny alján – bizonyára a Vezető húzta fel kicsit, amikor ellenőrizte, hogy minden elő van-e készítve a számunkra –, és azon a résen a Nap fénye ragyogó négyszöget vetít be, amely felkúszott az emelvényre, és ott ért véget egyenes vonalban, pontosan mielőttünk. Éppen csak egy kicsit kellett kinyújtanunk a lábunkat, hogy beleérjünk a melegébe. És akkor én már tudtam, hogy bármi legyen is a válasz Rosa kérdésére, itt hamarosan valóban meg fogunk kapni jó hosszú időre minden tápláló erőt, amire csak szükségünk van és lesz. És amikor a Vezető megérintette a kapcsolót, és lassan egészen felment a fémredőny, vakító fény borított el minket.

Ezen a ponton meg kell vallanom, számomra mindig volt egy másik oka is annak, hogy a kirakatban akarjak lenni, és ennek semmi köze nem volt a Nap tápláló erejéhez, vagy ahhoz, hogy engem választanak-e a vásárlók. Én, a legtöbb RB-től eltérően – Rosától is –, mindig vágytam arra, hogy minél többet láthassak a kinti világból, és megfigyelhessem a legkisebb részletekig. Így tehát amikor a fémredőny felment, a felismerés, hogy már csak a kirakat üvege van közöttem és az utca között, hogy szabadon nézegethetem, közelről és egészében, azt a rengeteg mindent, amit addig csak mint sarkokat és éleket láthattam, annyira felizgatott, hogy egy pillanatra majdnem megfeledkeztem a Napról és a hozzánk való jóságáról.

Először láthattam azt, hogy az RPO épülete valójában különálló téglákból áll össze, és hogy nem fehér, ahogy mindig is hittem, hanem halványsárga. Most azt is láttam, hogy sokkal magasabb, mint képzeltem – huszonkét emeletnyi –, és hogy az ismétlődő ablakok mindegyike alatt a maga saját egyedi párkánya fut. Láttam, hogy a Nap éppen átlós vonalat húz az épület frontjára, amitől az egyik oldalán csaknem fehéren vakító háromszög látszott, míg a másik nagyon sötétnek tűnt, noha már tudtam, hogy az egész halványsárga színű. És nem elég, hogy láttam minden egyes ablakot, fel egészen a manzárdtetőig, de meg-megpillantottam az odabent álló, ülő vagy járkáló embereket is. Azután lent az utcán láttam a járókelőket, a különféle cipőket, papírpoharaikat és válltáskáikat, a kis kutyákat, és ha akartam, bármelyiküket követhette a tekintetem egészen a gyalogosátkelőig, és túl a második Elszállítás-jelzőtáblán is, ahol két karbantartó állt egy csatornanyílás felett, és mutogattak valamit. Pontosan beláttam a taxik belsejébe, ahogy lassítottak, hogy átengedjék a tömeget a gyalogosátkelőn – láttam egy sofőr kezét, ahogy ütögette a kormányt, és a sapkát, amit az utasa viselt.

Ahogy telt a nap, mi úgy teltünk a Nap melegével, és láttam, hogy Rosa nagyon boldog. De azt is észrevettem, hogy alig néz meg valamit, hogy a szemét kitartóan az éppen előttünk álló első Elszállítás-jelzőtáblára szögezi. Csak akkor fordította oda a fejét, ha mutattam neki valamit, de azután hamar elvesztette az érdeklődését, és visszatérő tekintetével újra csak a járdát és a táblát bámulta odakint.

Rosa csak akkor nézett tartósabban másfelé, ha egy járókelő megállt a kirakat előtt. Az ilyen esetekben mindannyian úgy viselkedtünk, ahogy a Vezető tanította nekünk: „semleges” mosolyt öltöttünk, és az utca túloldalára átnézve az RPO épületére tapasztottuk a tekintetünket, úgy nagyjából középmagasságban. Nagy volt a kísértés, hogy az odalépő járókelőt közelebbről is megnézzük, de a Vezető elmagyarázta, hogy egy ilyen pillanatban rendkívüli módon közönséges viselkedés volna, ha szemkontaktust teremtenénk vele. Csakis akkor, ha a járókelő már konkrétan nekünk adott jelet, vagy szólt hozzánk a kirakatüvegen át, csakis akkor volt szabad nekünk is válaszolnunk, de előbb semmiképp.

Az előttünk megálló emberek közül, mint kiderült, a többséget egyáltalán nem mi érdekeltük. Csupán le akarták venni az edzőcipőjüket, hogy valamit csináljanak vele, vagy csak nyomkodták az oblongjukat. Bár voltak néhányan, akik közvetlen közel jöttek a kirakatüveghez, és belestek rajta. Legtöbbjük gyermek volt, nagyjából olyan korúak, mint akikhez a leginkább illettünk, és úgy látszott, örülnek annak, hogy láthatnak minket. A gyermekek, akár egyedül, akár a hozzájuk tartozó felnőttel, rendszerint izgatottan léptek oda, és mutogattak, nevettek, fura arcokat vágtak, megkocogtatták az üveget, beintegettek.

Egyszer-egyszer – és én hamarosan szert tettem arra az ügyességre, hogy az ablak előtt állókat figyeljem, miközben látszólag az RPO épületét bámulom – megállt előttünk és bebámult ránk egy-egy olyan gyermek, akiből áradt a szomorúság, olykor a harag is, mintha csak valami rosszat követtünk volna el ellene. A következő pillanatban az ilyen gyermek könnyeden átváltva ugyan szintén nevetgélni és integetni kezdhetett, de én gyorsan megtanultam, és már a kirakatban töltött második napunk után meg is tudtam állapítani a különbséget. Már amikor a harmadik vagy negyedik alkalommal jött oda elénk egy ilyen gyermek, megpróbáltam beszélni erről Rosával, de ő csak mosolygott, és olyasmit mondott: „Klara, te túl sokat aggodalmaskodsz. Biztos vagyok benne, hogy az a gyermek tökéletesen boldog volt. Hogy is ne lett volna az egy ilyen napon? Ma az egész város annyira boldog.”

De én a harmadik kirakati napunk végén megemlítettem ezt a Vezetőnek is. Megdicsért minket, azt mondta, „gyönyörűek és méltóságteljesek” vagyunk a kirakatban. Az üzletben addigra már le voltak véve a fények, az üzlet hátuljában ácsorogtunk a falnak támaszkodva, volt, aki az érdekes magazinokban lapozgatott, készültünk aludni. Rosa az oldalamon állt, és láttam a válla tartásán, hogy már félig alszik. Úgyhogy amikor a Vezető megkérdezte, jól telt-e a napom, megragadtam az alkalmat, hogy beszéljek neki a kirakathoz odalépő szomorú gyermekekről.

– Klara, te egészen rendkívüli vagy – mondta a Vezető halkra fogva a hangját, hogy ne zavarja Rosát és a többieket. – Nagyon sok mindent veszel észre és szívsz magadba – és mintha csodálkozna ezen, megrázta a fejét, azután így szólt: – Meg kell értened, hogy mi nagyon különleges üzlet vagyunk. Rengeteg gyerek van odakint, aki boldog volna, ha téged választhatna, vagy Rosát, vagy bármelyikőtöket innen. De ez lehetetlen a számukra. Nem vagytok elérhetőek nekik. Ezért jönnek oda a kirakatüveghez, hogy arról álmodjanak, hogy ti az övék vagytok. De aztán elszomorodnak.

– Vezető, az ilyen gyermekek… Lehet-e valaha is az ilyen gyermeknek otthon Robotbarátja?

– Feltehetőleg nem. De egy olyan, mint te, biztosan nem. Tehát ha olykor egy gyerek fura módon néz rád, keserűséggel vagy szomorúsággal a szemében, ha mond valami kellemetlent a kirakatüvegen keresztül, ne gondolj semmi különöset. Csak jusson eszedbe ez. Hogy a legvalószínűbb, hogy az ilyen gyerek frusztrált.

– Az olyan gyermek, akinek nincs RB-je, bizonyára nagyon magányos lehet.

– Ja, még ez is – mondta a Vezető csendesen. – Magányos. Igen.

Lesütötte a szemét, és egészen elnémult, úgyhogy kivártam. Aztán hirtelen mosolyra fakadt, és kinyújtva felém a kezét gyengéd mozdulattal elvette tőlem a magazint, amit lapozgattam.

– Jó éjt, Klara. Legyél ugyanolyan csodálatos holnap is, mint ma voltál. És ne felejtsd el: most te meg Rosa képviseltek minket az egész utca színe előtt.

*

A kirakatban töltött negyedik napunkból már eltelt a fél délelőtt, amikor megláttam, hogy egy taxi lassít az utcán, aminek a sofőrje épp kihajol, hogy jelezze a többi taxisnak, engedjék át a sávokon az üzletünk előtti útpadkáig. Josie szeme rám tapadt, ahogy kiszállt a járdára. Sápadt volt és vékonyka, és ahogy közeledett felénk, láttam, hogy nem úgy lépked, mint a többi járókelő. Valójában nem volt lassú, de mintha minden lépése után meg akart volna győződni arról, hogy még mindig teljes biztonságban haladhat tovább, és nem fog elesni. Tizennégy és fél évesnek becsültem az életkorát.

Mihelyt annyira közel jött, hogy maga mögött hagyta az összes arra haladó járókelőt, megállt és rám mosolygott.

– Szia – mondta a kirakatüvegen át. – Hahó, hallasz engem?

Rosa kitartóan bámult előre az RPO épülete irányába, ahogy elvárták tőle. De én most, hogy meg lettem szólítva, már egyenest ránézhettem a gyermekre, viszonozhattam a mosolyát, és bátorítóan bólinthattam neki.

– Tényleg? – mondta Josie, noha nyilván akkor még nem tudtam, hogy ez a neve. – Hisz még én is alig hallom magam! Te tényleg hallasz engem?

Ismét bólintottam, ő pedig megrázta a fejét, mint aki igazán le van nyűgözve.

– Nahát! – mondta, és hátranézett a válla felett (még ezt a mozdulatot is óvatosan tette meg) a taxi felé, amiből az imént kikászálódott. A kocsi ajtaja, ahogy hagyta, ott lengedezett kinyitva a járda felett, a két alak is még mindig ott ült a hátsó ülésen, beszélgettek, és a gyalogosátkelőn túlra mutogattak valamire. Úgy tűnt, Josie örül, hogy a hozzá tartozó felnőtteknek nem akaródzik kiszállni, és tett még egy lépést közelebb, míg a pofija már majdnem a kirakatüveghez tapadt.

– Láttalak tegnap – mondta.

Próbáltam visszaemlékezni a tegnapi napunkra, de mivel nem találtam semmiféle emléknyomot Josie-ról, csodálkozva néztem vissza rá.

– Hé, emiatt nehogy rossz érzésed legyen, vagy ilyesmi, semmi esetre se vehettél észre! Az úgy volt, hogy egy erre járó taxiban ültem, ami még ennyire se lassított. De én láttalak a kirakatodban, és ezért mondtam a Mamának, hogy ma álljunk meg itt – visszalesett a taxira, megint ugyanazzal az óvatossággal a mozdulatában. – Hú, még mindig Mrs. Jeffriesszel beszélget. Jó sokba fog kerülni ez a beszélgetés, nem igaz? Az a taxióra most is pörög.

Ekkor láttam meg, mennyire kedves az arca, amikor elneveti magát. De furcsa módon ugyanebben a pillanatban merült fel bennem először, hogy Josie is azoknak a magányos gyermekeknek az egyike lehet, akikről a Vezető és én beszélgettünk. Odapillantott Rosára – aki még mindig kötelességtudóan bámulta az RPO épületét –, és így szólt: „Igazán nagyon helyes a barátnőd.” De még ki se mondta, Josie-nak máris újra rajtam volt a tekintete. Néhány másodpercig csendben méregetett, én pedig elkezdtem aggódni, nehogy kiszálljanak a hozzá tartozó felnőttek, mielőtt mondani tudna még valamit. De azután megszólalt:

– Tudod, mit, a barátnőd tökéletes Robotbarátnője lesz majd valakinek valahol, de mikor tegnap erre gurultunk az autóval, és megláttalak téged, akkor arra gondoltam, ez ő, ő az az RB, akit mindig is kerestem! – újra elnevette magát. – Bocsánat. Lehet, hogy ez tiszteletlenül hangzik – azzal ismét odafordult a taxi felé, de a két alak a hátsó ülésen semmi jelét nem mutatta, hogy ki akarnának szállni. – Francia vagy? – kérdezte. – Olyan franciásan nézel ki.

Mosolyogva ráztam meg a fejemet.

– Volt az a két francia lány – mondta Josie –, akik eljöttek az utolsó összejövetelre. Mindkettőnek ilyen frizurája volt, csinosan rövidre vágva, mint a tied. Nagyon helyesek voltak.

Még egy percig némán figyelt engem, és én úgy véltem, a szomorúság újabb apró jelét látom rajta. De akkoriban még mindig eléggé új voltam, úgyhogy nem lehettem ebben egészen biztos. Azután felderülve mondta:

– Hé, skacok, nektek nem lesz itt dögmelegetek, hogy így kell itt ülnötök? Nem kértek egy üdítőt vagy valamit?

Megráztam a fejemet, és felemeltem a kezemet, a tenyeremmel felfelé, hogy jelezzem, mennyire szeretjük, ha a Nap tápláló ereje a testünket éri.

– Jaa, igen. Erre nem gondoltam. Szerettek a napon ülni, nem igaz?

Megint hátrafordult, ezúttal azért, hogy felnézzen az épületek tetejére. Ebben a pillanatban a Nap a házak közötti résben járt az égen, úgyhogy Josie azon nyomban összehúzta a szemét, és visszafordult hozzám.

– Nem tudom, hogy csináljátok. Mármint hogy így néztek anélkül, hogy káprázni kezdene a szemetek. Én egy másodpercig se bírom.

Homlokához emelt tenyerével beárnyékolta a szemét, és ismét elfordult, de ezúttal nem azért, hogy a Napba nézzen, hanem valahová az RPO épületének teteje felé. Öt másodperc múlva megint visszafordult hozzám.

– Úgy saccolom, ahol ti ültök, skacok, onnan nézve a Nap biztos a mögé a nagy épület mögé megy le, nem igaz? Ez biztos azt is jelenti, hogy soha nem látjátok meg, hol megy le igazából. Az az épület biztos mindig az útjában áll – gyorsan vetett egy pillantást hátra, hogy ellenőrizze, a felnőttek még mindig a taxiban ülnek-e, aztán folytatta: – Ahol mi lakunk, semmi nem áll az útjába. Föntről a szobámból pontosan odalátni, ahol a Nap lemegy. Pont arra a helyre, ahova elmegy éjszakára.

Bizonyára látszott rajtam, mennyire csodálkozom. És a szemem sarkából láttam, hogy Rosa is, egészen megfeledkezve magáról, döbbenten bámul Josie-ra.

– Bár azt nem látom, hol jön fel reggel – mondta Josie. – Annak útjába állnak a hegyek meg a fák. Valahogy úgy van, mint itt, azt hiszem. Mindig útban van valami. De az este egész más. Azon az oldalon, ahova az én szobám néz, széles és üres térség van. Ha eljönnél és velünk élnél, magad is láthatnád.

Most az egyik felnőtt, majd utána a másik is kilépett a taxiból a járdára. Josie nem látta őket, de talán valamit meghallhatott, mert gyorsabban kezdett beszélni.

– Eskü’, pont azt a helyet lehet onnan látni, ahol lemegy!

A felnőttek nők voltak, mindketten a magas állású tisztviselők drága, elegáns ruházatát viselték. Úgy ítéltem, a magasabb növésű az anya, akit Josie emlegetett, mert kitartóan figyelte Josie-t, még akkor is, amikor arcon csókolták egymást a társaságában lévő másik hölggyel. Azután a másik hölgy elment, bekeveredett a többi járókelő közé, az anya pedig egészen felénk fordult. És, csak egyetlen másodpercre, már nem Josie hátára vetette szúrós tekintetét, hanem rám, én pedig azon nyomban elnéztem másfelé, fel az RPO épületére. Josie viszont megint hozzám beszélt az üvegen át, lehalkított, de még hallható hangon.

– Most mennem kell. De nemsokára visszajövök. És még többet beszélgetünk – majd hozzátette, már majdnem suttogva, hogy kizárólag csak én hallhattam: – Ugye, nem mész el innen?

Megráztam a fejemet, és mosolyogtam.

– Akkor jó. Rendben. Hát akkor mára el kell búcsúznom. De csak mára!

Eddigre az anya már közvetlenül Josie mögött állt. Fekete hajú, karcsú nő volt, bár nem olyan karcsú, mint Josie vagy egynémely futó. Így közelebbről már többnek becsültem a korát: úgy negyvenötnek. Mint már említettem, nem voltam még annyira pontos az életkorbecslésben, de ez többé-kevésbé mégis helytálló volt, feltehetőleg. Távolabbról fiatalabbnak ítéltem, de most, hogy közelebb volt, megláttam a mély ráncokat a szája körül, a szemében pedig egyfajta ingerült kimerültséget. Azt is észrevettem, hogy amikor az anya hátulról Josie felé nyúlt, a kinyújtott kar tétovázott kissé a levegőben, majdnem vissza is húzta, mielőtt a lánya vállára tette volna.

Kazuo Ishiguro

Belemerültek a járókelők áramába, a második Elszállítás-jelzőtábla irányába haladva, Josie azokkal a vigyázó léptekkel, az anyja karja a lánya válla körül, így ballagtak együtt. Mielőtt még elhagyták volna a látóteremet, Josie egyszer csak visszanézett, és – pedig emiatt meg kellett zavarnia a lépteik ritmusát – még egyszer integetett nekem.

Kazuo Ishiguro: Klara és a nap
Fordította: Falcsik Mari
Helikon Kiadó, Budapest, 2021
376 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft