Elisabeth Åsbrink: És a Bécsi-erdőben most is állnak a fák… (részlet)

Posted on 2022. január 13. csütörtök Szerző:

0


Egy gyerek áll egy ház előtt egy nagyvárosban. Mindez a múltban játszódik. A várost egy folyó szeli ketté, akár egy seb, amelyet a hét híd hét öltésként tart össze, összeköti a dombokat a síksággal és a zöldet a kipufogógázzal. Budapest.

A kisfiú a házuk előtti téren játszott. Az apja dolgozott, az anyja otthon volt, fönt, a lakásban. Testvére nem volt, a barátai pedig épp máshol játszottak. Ötéves volt, és talán szeretett egyedül lenni.

Valaki arra járt, megállt, és ránézett a kisfiúra. Egy felnőtt. Úgy ordított, hogy a gyerek azonnal abbahagyta a játékot.

A szót magát, amelyet a felnőtt kiabált, még sosem hallotta, de a káromkodást, a hangnemet és az abból sugárzó gyűlöletet nem lehetett félreérteni. A pillantását sem. Egyenesen átdöfte vele a kisfiút.

Egy kicsit itt most megállok.
Egy másik országban, egy másik városban, másik folyóval, más hidakkal, amelyek kapocsként tartják össze a várost, volt egy másik gyerek: egy kislány. Londonban.

Már iskolába járt, osztálytársaival játszott, barátaival huncutkodott és arról álmodozott, hogy elmehessen a fiúiskola éves táncünnepségére. Amikor nyomtatott meghívót kapott, rettentő boldog lett – talán még el is dicsekedett vele a barátainak –, egészen addig, amíg fel nem fedezte, hogy a meghívót kézzel írták, és csupán egyszerű hamisítvány. Valaki (a kislány egy bizonyos megvetett osztálytársat sejtett a csalás mögött) szerette volna látni, amint kiöltözve és izgatottan elmegy a bálba, hogy aztán az ajtóban gyalázatosan elutasítsák.

A kislány sírt mérgében és anyjának panaszkodott.

Édesanyja is dühös volt, beszélt a lány apjával, hogy el kellene menniük az igazgatóhoz, a csaló elnyerné méltó bünte-tését, lányuktól pedig bocsánatot kérnének. De az apa nem volt hajlandó. „Csitt! Hagyd el”, mondta a feleségének. Azután
hozzátett egy szót, amelyet a kislány azóta gyűlöl, és amellyel soha nem akart azonosulni. „Nem, nem tesz így egy (az a bizonyos szó). Nem úgy oldjuk meg a problémát, hogy újab-bat teremtünk, nem szítunk veszekedést. A nád meghajlik, de nem törik a szélben.”

A kislányban még most is élénken él az árulás emléke, pedig már a nyolcvanat is betöltötte. Hogy nem kapott elégtételt, hogy nem védték meg, hogy ezzel a bizonyos szóval azonosították – mintha belülről kettéhasadt volna.

Véletlenül ugyanezt a szót (hozzátéve, hogy „büdös”) hallotta az az egyedül játszó kisfiú is az idegentől. És miután még csak ötéves volt, nem értette. Beszaladt a kapun, föl a lépcsőn a mamájához, és azt kérdezte:

– Mit jelent az, hogy büdös zsidó?
Az anyja egy szót sem szólt arról, hogy megkereszteltette.
Csak azt mondta, hogy kétféle ember van: jó és rossz, és így a gyerek is könnyebben megértette a világot.

A budapesti kisfiú véletlenül találkozott a londoni kislánnyal. Megértették, mi lakik mélyen a másik lelkében, és egymásba szerettek.

Aztán nekik is született gyerekük, aki örökölte ezt az állandó idegenségérzést – volt belőle elég a családban. Éreztették vele, hogy részese annak a bizonyos szónak is, mintha valami betegség, kín lett volna. Sokszor hallotta: „Csitt”, meg azt is, hogy: „Minél kevesebben tudják, annál jobb.” Aztán meg: „Még jó, hogy a te gyerekeidnek nem zsidó az apjuk, így legalább hamarabb kitisztul a vér.”

Ez az én történetem.

* * *

Mutti, Papa. Olyan, mintha sohasem léteztetek volna. Mégis megszülettem.

Nem ismerjük egymást, bár olvasta a könyvem. Az első találkozásunkkor alig beszélgettünk. Legközelebb együtt ettünk, aztán koncertre mentünk. Ott, azon a mindkettőnk számára idegen helyen, a torzítós gitárok és a basszus hangzavarában kezdett el beszélni. Nem volt könnyű meghallani, mit mond.

De közeledett. Valamit cipelt, és a szavakból próbált hidat építeni, hogy napvilágra kerülhessen ez a teher.
Ha megkérdezték volna honnan jött, azt mondaná, Små-landról. Mégis ötszáz levelet nyújt át Bécsből.
Először nem tudom, hogy kellenek-e nekem ezek a levelek.
Aztán már nem is tudok másra gondolni.
Egy nagy, fedeles fehér IKEA-kartondobozban vannak.

Már maga ez a tény is a sors iróniája lehet, vagy – ha az ember vevő a pszichológiai értelmezésekre – a hölgy tudatalattijának pontos lenyomata. Vagy talán egyfajta érzékenység megnyilvánulása, esetleg fekete humor.

Otto rendezte össze a leveleket. Azóta senki nem nyúlt hozzájuk, olvasni meg aztán végképp nem olvasta senki őket. De ő, Otto lánya, mégis tudja, mi van bennük. A kötegeket csak az akkurátusan megkötött csomók választották el egymástól.

Régiek ezek a levelek – hetven év hosszú idő? Vagy inkább egy emberöltőnél rövidebb időszak, melynek értéke ugyanúgy megkérdőjelezhető.

Nos. A fehér dobozban hevertek, időrendi sorrendben – a fájdalom epicentruma.

Évekig álltak ezek az emlékek felhasználatlanul. Mintha csak arra vártak volna, hogy Ottó megtegye az első lépést az ár-nyak és a lehullott levelek felé. Ő azonban másfelé nézett, másra gondolt.

Egyszer csak kezébe akadt egy kulcscsomó. Jött egy levél, egy boríték fényképekkel – napok összevisszasága, dátum nélküli pillanatok, szótlan tekintetek.

Persze Mitzi őrizte meg a képeket. És amikor mindennek vége volt, a kisebb borítékot egy nagyobba tette, ráírta Otto Ullmann nevét, és elküldte neki Svédországba.

Láthatta magát. Látta apja tiszta tekintetét. Josef! Látta magát csecsemőként az anyja méhében.

Die Blade – a duci, így nevezték Elise-t domborulatai és puha húsa miatt.

Otto és papa írta a szabályokat: a férfiak anya ellen, és gyakran szórakoztak az asszony rovására. Aztán persze ő ápolta őket, amikor belázasodtak, aggódott, amikor sokáig elmaradtak a hidegben vagy az esőben.

Papa és Mutti osztozott Otto világán. Későn született gyerekük, és a fiú természetesen életük értelme lett, a szemük fénye. A félénk Elise gondoskodott Otto egészségéről és kényelméről. Ő főzte a fiú kedvenc ételét, ő cserélte le a régi ruhákat újra, tisztára, vagy éppen nagyobbra, ha eljött az ideje, és ő

látta el nagy körültekintéssel a legkisebb karcolást is. Papa ezzel szemben kivitte a szabadba, kinyitotta számára a világot, tágította látóterét. Az operaház vörös bársonya, a bokszring, a balettkorlát, egy tiszta fonák a teniszpályán, hosszú beszélgetések fociról a Duna-csatornán, Isten és a jó oktatás fontossága – ez volt Josef.

A harmincas évek végéről származó képek régmúlt napok fényében mutatták őket olyannak, ahogy egykor kinéztek. Ott álltak koromfekete kalapban, bő, kockás ruhába öltözött nők között. Láthattuk Josefet az osztrák hegyekben és Elise-t la-postalpú cipőben, rövid, fehér harisnyában.

Vajon ilyennek látta őket Otto álmában? Vajon most is olyan magasak voltak, hiába nőtt már rég túl rajtuk Otto? Még mindig negyvenöt évesnek látta őket, miközben már rég meghaltak? Még mindig szerették egymást?

Josefnél mindig volt fényképezőgép. Talán ezért volt róluk olyan kevés beállított kép, inkább a hétköznapokat örökítették meg, séta közben a járdán, a parkban. Egyik városi utca készült el a másik után a nagy Bécsben, a fényképekkel egy időben – ragyogó, nyári pillanatfelvételek. A meleg nyomot hagyott arcukon, verejtékező homlokukon, látszott Elise szellős ruháin. Otto bőrnadrágban, plüssnyúllal a kezében, vagy éppen iskolatáskát cipelve. Otto Mina néni foxterrierjével, aki folyton húzta a pórázt. Otto rolleren. Elise a nyaraláson, egy vidéki, árnyas kertben, vagy éppen a meleg tengerben, amint a part felé néz. Vajon meg mert mártózni?

Josef minden képen elégedettnek látszott. Megnevettette a barátját, látszott a tekintetén, hogy épp most mondott valami vicceset. Az ölében tartotta kisfiát, játszott és beszélgetett, mintha minden adott lenne a boldogságához duci feleségével és a kis Ottóval.

Emlékképek. Eszményképek. Letűnt idők szelleme.

Bécs volt az a város Európa közepén, ahol egykor napernyővel sétáltak a perzselő nyári napon, galambot etettek a parkban, rúgták a bőrt, fagyiztak és élték a meghitt családi életüket.

Otto apja, Josef, valószínűleg Bécsben született, szülei az Osztrák–Magyar Monarchia területén fekvő városkából, Ig-lauból költöztek oda.

Josefnek három fivére és egy nővére volt. Szülőanyja csak egy a sok idegenül hangzó név közül egy családfán, amelynek törzse már eltűnt, és csak árnyéka maradt.

Tudom, hogy Josef boldog akart lenni. De hogy valóban ismerte-e a boldogságot, azt nem tudom. Azt azonban bizton állíthatom, hogy szerette magát hosszú, bonyolult körmondatokban kifejezni, számtalan, egymást követő mellékmondattal. Különböző sporteseményeken vett részt, foci- vagy teniszmeccseken, atlétikai versenyeken mérkőzött meg más, lelkes sportemberekkel. Jó szeme volt a részletekhez; akár egy edző, megjegyezte a futók lépéshosszát és kartechniká-ját. Valószínűleg nem volt elég ügyes sportoló ahhoz, hogy maga is profivá váljon, sportbéli jártasságát viszont mi sem bizonyította jobban, minthogy úgy tudta elemezni tizenegy játékos mozgását a pályán, hogy a meccs iránt csak módjával érdeklődő néző is hamar megtalálta a játékban a leggyengébb láncszemet, és messzemenő következtetéseket vonhatott le a meccs kimenetelét illetően. Josef szeretett írni.

Sportújságíró lett.

Nem lehetünk biztosak benne, de valószínűleg ő is örökölt néhány kimondatlan életbölcsességet (amelyeket persze ki lehet mondani, de hozzá kimondatlanul értek el): „A tudást senki nem veheti el tőled.” „Ennek is vége lesz egyszer.” „A nád meghajlik, de nem törik a szélben.”

Százharminc évvel azután, hogy megszületett – és már jó ideje meggyilkolták –, kimondom Josef Ullmann nevét.

Elise Kollmann Morvaországból érkezett Bécsbe. Akárcsak Josef, ő is az Osztrák–Magyar Monarchiában született, de az első világháború után Csehszlovákiában találta magát anélkül, hogy bárhova is költözött volna. Haja barna volt, hullámos és dús.

A brünni szülői házat talán együtt hagyta el testvéreivel, Margarethe-tel és Adolfine-nel – mindhárman testes, fekete szemű nők voltak. Inkább becenevükön szólították egymást: Elise neve Lislre rövidült, Margarethe Grete lett, Adolfine pedig Nuny.

Amikor megismerkedtek Joseffel, Pepinek nevezték el. Összebarátkoztak, és egy idő után – hogy pontosan mikor, nem tudni – Lisl feleségül ment a két évvel fiatalabb Pepihez, vezetéknevét pedig Kollmannról Ullmannra változtatta.

Vajon szeretett sportolni? Írni mindenesetre nem szeretett, úgy érezte, nem tud. Később mégis írásra kényszerítik majd a körülmények.

Amikor Lisl harmincnégy, Pepi pedig harminckét éves volt, 1925. július 20-án megszületett egyetlen gyermekük.

Fiukat, Ottót, szép és boldog élet reményében ringatták, ahogy ezt a szülők ősidők óta teszik. Becézgették (aranyfiú, Wuzi, Mucki-Pucki), és remélték, hogy nem a rokonok csúnya orrát, hanem inkább jó nyelv- és labdaérzéküket, valamint muzikalitásukat örökli. Szerették volna, hogy a fiú egyszerre legyen érzékeny és racionálisan gondolkodó, balettra és bokszra járatták és reménykedtek benne, hogy öröklött és tanult képességeivel jól boldogul majd későbbi életében.

Otto cingár fiú lett, üstöke sötét, mozgása és gondolatai egyaránt gyorsan szárnyaltak. Nyáron a borbély tüskére vágta a haját, és ettől szembetűnők lettek szabálytalan vonásai és sötét szeme. Lisl és Pepi számára ő volt a legszebb gyerek a világon. Az egyetlen gyermekük. Lisl talán úgy érezte, túl idős már harmincöt évesen, vagy talán annyira fiút szerettek volna, hogy amikor Otto megszületett, már nem akartak több gyermeket.

Testvérek nélkül nőtt föl, saját magán kívül senkivel sem kellett versenyeznie azért, hogy ő legyen a legjobb. És akárcsak más magától értetődő dolgokat, azt sem kellett soha kimondani, hogy más soha nem volt elég jó. Pepi, Otto és Lisl – ők hárman elválaszthatatlan részei voltak egymásnak. És nem is akartak ennél többet.

Persze hogy elkényeztették. Mintha csak két anyja lett volna, úgy ajnározta őt felváltva Lisl és Mitzi, a cseléd. Nuny és Grete egymással és a másik nagynénivel versenyeztek, hogy ki tud neki több édességet és ajándékot adni egy-egy ölelésért, vagy túlságosan is nyálas pusziért cserébe, miközben Pepi és Paul nagybácsi hosszasan értekeztek vele zenéről, politikáról és sportról.

Otto erős akaratú volt, és megszokta, hogy a véleményének súlya van. Ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan ő elképzelte, dühös lett, de könnyen ki lehetett engesztelni. Legtöbb-ször azért keresztülvitte az akaratát.

Így aztán szeretetteljes, de öntelt gyerekké vált, könnyen adott ajándékot, mivel ő maga is sokat kapott, viszont türelmetlen volt és nyughatatlan.

Elisabeth Åsbrink

Bizonyára beleivódott, hogy fontos a tisztesség és a műveltség, pallérozott vitastílusa azonban leginkább annak volt köszönhető, hogy családja egy sor középkorú, újságolvasó, irodalom- és operaszerető felnőttből állt, akik mindig nevettek a viccein, hagyták, hogy bokszoljon, ha éppen úgy hozta kedve, vagy focizzon, ha inkább azt akart, hagyták, hogy ő döntsön, mert ez szórakoztatta őket, és mert mindennél többet jelentett nekik. És persze ott volt még a kedves, hűséges Mitzi is.

Ahogy már mondtuk, nem lehetünk biztosak semmiben.

Fordította: Szurovcev Zsuzsanna

Elisabeth Åsbrink: És a Bécsi-erdőben még most is állnak a fák
K.u.K. Kiadó, Budapest, 2021
360 oldal, teljes bolti ár 3900 Ft