Elena Ferrante: Véletlen találatok (részlet)

Első alkalom

2018. január 20. | Volt egy időszak, amikor azon tűnődtem, hogy megírjam-e a saját első alkalmaimat. Össze is állítottam egy listát: az első alkalom, amikor megpillantottam a tengert; az első alkalom, amikor repülőre ültem; az első, amikor felöntöttem a garatra; amikor szerelembe estem; amikor szerelmeskedtem. Hiábavaló és értelmetlen próbálkozás volt.

Mégis mire számítottam? Hajlamosak vagyunk túlzott jóindulattal tekinteni az első alkalmakra, amelyek lényege a tapasztalatlanság, ezért természetüknél fogva nem túl sikeresek, és gyorsan eltűnnek a soron következő alkalmak süllyesztőjében, éppen ezért sosem áll rendelkezésükre annyi idő, hogy kialakítsák saját autonóm formájukat. Mégis megilletődve, nosztalgiával idézzük fel ezeket a pillanatokat, amelyeket a megismételhetetlenség hatalmával ruházunk fel. Ennek az alapvető ellentmondásnak köszönhető, hogy a bárkám – valahányszor vízre bocsátottam – mindig léket kapott, és amikor nekiveselkedtem, hogy a lehető legvalósághűbben írjam meg az első szerelmem történetét, végérvényesen el is süllyedt. Ez volt az a pillanat, amikor a leglényegesebb elemek után kutatva felforgattam az emlékeimet, ám végül nevetségesen kevés részlet került elő. A fiú jóképű volt, magas és sovány. Ő tizenhét volt, én tizenöt. Minden este hatkor találkoztunk. A buszpályaudvar mögötti kihalt sikátorban andalogtunk. Volt, hogy beszélgettünk, de nem sokszor. Megcsókolt, de nem sokszor, átölelt, de nem sokszor. Leginkább az hozta lázba, ha én ölelgettem őt. Egyik este – este volt egyáltalán? – úgy csókoltam meg, ahogyan tőle vártam volna, hogy megcsókoljon. Olyan mohón és szemérmetlenül, hogy nem sokkal ezután eldöntöttem, szakítok vele. Erről a tényről azonban – amely az elbeszélésem szempontjából az egyetlen lényeges elemnek bizonyult – nem tudtam eldönteni, hogy csakugyan akkor történt-e, vagy az azt követő valamelyik rövid szerelmi kapcsolatom során. És akkor előtört egy sor újabb bizonytalanság: tényleg annyira magas volt, és tényleg a buszpályaudvar mögött találkozgattunk?

Végül rá kellett döbbennem, hogy az első szerelmemből csak a zavaromat tudom pontosan felidézni. Annyira szerettem azt a fiút, hogy ha megláttam, megszűnt körülöttem a világ, folyton az ájulás környékezett, amit nem az elernyedés, inkább az energiatöbblet idézett elő. Semmivel nem tudtam igazán betelni, mind többre és többre vágytam, és teljesen mellbe vágott, hogy ő, aki annyira odavolt értem, hirtelen soknak talál, és úgy tűnik el az életemből, mintha jelentéktelenül kevés volnék.

Rendben, mondtam magamnak, akkor arról fogsz írni, hogy mennyire hézagos az emléke az első szerelemnek, ami épp ezért titokzatos. De minél jobban igyekeztem, annál több bizonytalanság, szorongás és hiányérzet gyötört. Maga a szöveg fordult ellenem, amely az emlékréseket kiegészítette, az elvesztett kamaszkort pedig sztereotip mélabúval ruházta volna fel. Úgyhogy azt mondtam, elég az első alkalmakból. Végtére is régi önmagunk nem több holmi elmosódott színfoltnál, amelyet mostani énünk támfaláról szemlélünk.

Félelem

2018. január 27. | Nem vagyok bátor. Iszonyodom minden csúszómászótól, kiváltképp a kígyóktól. Félek a pókoktól, a lepkéktől, a szúnyogoktól, de még a legyektől is. Iszonyodom a magasságtól, következésképpen a felvonóktól, a siklóvasúttól és a repülőtől is. Rettegésben tart a gondolat, hogy a talaj, amelyen elgémberedett lábunkat pihentetjük, bármikor megnyílhat alattunk, és az univerzum hirtelen meghibásodásának következtében mindnyájan a mélybe hullunk, ahogy a körtánc versikéje is utal erre, amit gyerekként oly sokszor játszottunk: körbe-körbe, karikába, nyíljon meg a világ szája, nyíljon meg a föld alattam, hasalj! – egek, mennyire megrémisztettek ezek a szavak!

Az erőszakos emberektől is félek: kővé válok, ha üvöltenek, szitkozódnak, ha sértő szavakkal, husángokkal, láncokkal, szúró- vagy lőfegyverekkel, netán atombombával riogatnak.

Ennek ellenére kiskoromtól fogva rendíthetetlenséget erőltettem magamra, valahányszor rendíthetetlennek kellett látszanom. Aminek az lett az eredménye, hogy egyre kevésbé tartottam a vélt vagy valós veszélyektől, és ami ennél is fontosabb, sőt a legfontosabb: ha a körülöttem lévők hozzám hasonlóan lebénultak a félelemtől, én hirtelen felocsúdtam. Ha a barátnőim sikítozni kezdtek, mert pókot láttak, legyőztem az undort, és megöltem a pókot. Ha az imádott férfi a hegyekbe vágyott, libegőzést is kilátásba helyezve, kivert ugyan a veríték, de igent mondtam.

Egyszer söprűvel és lapáttal, hangosan sivalkodva tettem ki egy kígyót a szabadba, amit a macskám az ágyam alatt vackolt el. És ha valaki a lányaimat vagy engem, netán egy másik embert vagy egy ártalmatlan állatot fenyegetni merészelne, egy szempillantás alatt legyűrném a kényszert, hogy elmeneküljek.

Általános vélekedés szerint a valódi bátorság abban mutatkozik meg, ha valaki hozzám hasonlóan – éveken át tartó edzést követően – vészhelyzetben cselekvéssel reagál, vagyis legyőzi a félelmet. Nem osztom ezt a nézetet. Nekünk, félénk-harcias embereknek az önbecsülésünk elvesztése miatt érzett félelmünk minden félelemnél erősebb. Szerénytelenül nagy értéket tulajdonítunk önmagunknak, és hogy ne kelljen szembesülnünk legvalónk lealacsonyodásával, bármire képesek lennénk. Inkább önzésből, mint altruizmusból kerekedünk felül a félelmeinken.

Bevallom, árgus szemmel figyelem magam. Egy ideje rálátok a mértéktelenségemre, igyekszem hát visszaszorítani erőszakos megnyilvánulásaimat, amelyeket kislányként sajátítottam el. Ízlelgetem a félelem elfogadását, és olykor sikerül öniróniával kezelnem a szorongásaimat. Ezen az úton akkor indultam el, amikor rájöttem, milyen rossz hatással van a lányaimra, ha túlzott vehemenciával védelmezem őket a vélt vagy valós veszélyektől. Sokkal fontosabb, hogy odafigyeljünk a rettegésben tartott emberekre, ugyanis az ő haragjuk a valódi veszélyforrás.

Naplóírás

2018. február 3. | Gyerekkoromban éveken át írtam naplót. Félénk kamasz voltam, mindenre készségesen igent mondtam – már ha egyáltalán megszólaltam. A naplómban viszont szabadjára engedtem magam: részletesen beszámoltam minden eseményről, a szupertitkos ügyleteimtől kezdve a leghajmeresztőbb képzelgésekig. Olyannyira, hogy a naplóm miatt egy perc nyugtom nem volt, rettegtem, hogy a családom, leginkább az anyám, megtalálja, és elolvassa. Úgyhogy amint alkalmam adódott, előkotortam a füzeteket a rejtekhelyükről, és egy, az előzőnél is biztonságosabb fedezéket kerestem nekik, de állandóan azon rágódtam, hogy biztonságban vannak-e.

Miért okozott ennyi fejfájást a naplóm? Azért, mert szemben a hétköznapokkal, amikor a szorongástól, esetleg elővigyázatosságból nehezemre esett beszélni, a naplómnak a puszta látványától is őszinteségi rohamot kaptam. Akkoriban úgy véltem, hogy írásban felesleges önmérsékletet gyakorolni, következésképpen leginkább – vagy kizárólag – arról írtam, amit magam elől is elhallgattam volna, szókészletemet tekintve pedig – hogy mást ne mondjak – olyan kifejezéseket használtam, amelyeket élőbeszédben messze elkerülök.

A helyzet hamarosan odáig fajult, hogy kis híján becsavarodtam. Mindennap vért izzadtam, hogy szavakba öntsem, milyen könyörtelenül őszinte vagyok, és megerősítsem magam abban a tudatban, hogy ennek az őszinteségnek semmi nem szabhat határt; ugyanakkor állandó rettegésben tartott a gondolat, hogy bármikor elolvashatják az írásaimat.

Ez az ellentmondás sokáig elkísért az életben, és bizonyos tekintetben a mai napig velem maradt. A kérdés továbbra is ugyanaz: ha az írással egyúttal amellett is döntöttem, hogy láthatóvá teszem mindazt, ami írás nélkül elsikkadt volna a fejemben, miért rettegek folyton attól, hogy felfedezik a naplóimat?

Nagyjából húszéves lehettem, amikor rájöttem a megoldásra, és ez valamennyire megnyugtatott. Fel kell hagynom a naplóírással, gondoltam, és az igazság – az én kimondhatatlan, legbensőbb igazságaim – kinyilvánításának vágyát kitalált történetekbe kell terelnem. Már csak azért is erre a megoldásra esett a választásom, mert naplóíráskor is gyakran folyamodtam a fikcióhoz. Ha nem volt időm naponta írni, ami gyakran előfordult, úgy éreztem, megszakad az ok-okozati összefüggések láncolata. Mindezt úgy korrigáltam, hogy a hiányzó részeket kiegészítettem, és visszadátumoztam az oldalakat. Legnagyobb elképedésemre olyan koherenciával sikerült összefűzni az események és reflexiók sorát, amit a korábbi, napról napra vezetett oldalakon keresve sem találtam.

Valószínűsíthető hát, hogy a naplóírás tapasztalatai és ellentmondásai nem kis mértékben járultak hozzá elbeszélői pályám alakulásához. A fikcióban végre biztonságban tudtam magamat meg a kis igazságaimat. Úgyhogy amint rátaláltam az új írásformára, megszabadultam a füzeteimtől. Megszabadultam tőlük, mert a bennük lévő szövegek nyersek voltak, tele hevenyészett gondolatfutammal, gyerekes túlzással, és rémisztően elsodortak attól a kamaszkortól, amire immár szívesen emlékszem. Azóta sem érzem szükségét annak, hogy naplót írjak.

Fordította: Király Kinga Júlia

Elena Ferrante: Véletlen találatok
Illusztrációk: Andrea Ucini
Park Könyvkiadó, Budapest, 2021
168 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft