Ken Follett: Soha (részlet)

Posted on 2021. december 19. vasárnap Szerző:

0



Amikor kutatásokat folytattam A titánok bukásához, megdöbbenve láttam, hogy az első világháború olyan háború volt, amelyet senki sem akart. Egyik táborban sem volt egyetlen olyan európai vezető sem, aki akarta volna. Ám a császárok és miniszterelnökök sorra hozták a döntéseket – logikus, józan döntéseket –, amelyek lépésről lépésre vittek közelebb a háborúhoz. A legszörnyűbb konfliktushoz, amelyet valaha elszenvedett a világ. Azt kellett hinnem, hogy tragikus véletlen volt.
És akkor az jutott az eszembe, hogy vajon megismétlődhetne?

Mumpicföld

Előszó

Százhatvanhárom centiméterével sok-sok év óta James Madison volt az Egyesült Államok legalacsonyabb elnöke. Ám Green elnök megdöntötte ezt a rekordot. Pauline Green ugyanis százötven centiméter volt. Szívesen emlegette, hogy Madison megverte a százkilencven centiméter magas DeWitt Clintont, aki majdnem harminc centiméterrel magasodott győztes riválisa fölé.

Már kétszer napolta el a látogatását Mumpicföldre. Elnöksége minden évében tervbe vették, de folyton közbejött valami fontosabb. Ezúttal, a harmadik alkalommal úgy érezte, mennie kell. Enyhe szeptemberi reggel volt Pauline mandátumának harmadik évében.

Ez kiképzési próbagyakorlat volt azzal a céllal, hogy hozzászoktassák a magas rangú kormánytisztviselőket, mit kell tenniük vészhelyzetben, például ha az Egyesült Államokat megtámadják. Pauline ennek megfelelő fürgeséggel lépett ki az Ovális Irodából a Fehér Ház déli pázsitjára.

Mögötte az a maroknyi ember sietett, akik általában az elnök közelében voltak: a nemzetbiztonsági tanácsadó, a vezető titkár, két testőr a titkosszolgálattól és egy fiatal százados, aki egy bőrrel behúzott aktatáskát, az úgynevezett atomfutballt hozta. Ebben a táskában volt minden, ami ahhoz kellett, hogy az elnök megindíthassa az atomháborút.

Helikoptere egy légiflottához tartozott, amelynek minden egyes gépét a Marine One elnevezéssel jelölték, mert csak az elnököt szállíthatták. Szokás szerint kék díszegyenruhás tengerészgyalogos állt feszes vigyázzban a lépcső aljánál, miközben az elnök könnyű léptekkel felszaladt a gépre.

Pauline legalább huszonöt éve utazott először helikopteren. Nem volt kellemes tapasztalat: kemény fémülések egy szűk helyen, és akkora zaj, amelyben nem lehetett beszélni. A Marine One más volt. Belseje becsületére vált volna egy magánrepülőnek is, puha üléseit világosbarna bőrrel kárpitozták, volt benne légkondicionálás és egy kis fürdőszoba.

Gus Blake nemzetbiztonsági tanácsadó az elnök mellé ült. A visszavonult tábornok hatalmas termetű afroamerikai volt, a bőre sötét, rövid haja szürke. Megnyugtató erő áradt belőle. Ötvenöt éves volt, öt esztendővel idősebb Pauline-nál. A választási kampány kulcsfontosságú szereplőjéből lett az elnök legközelebbi munkatársa.

– Köszönöm, hogy vállalta – mondta, miután felszálltak. – Tudom, mennyire nem akarta.

Igaza volt. Pauline nem állhatta, ha elvonják a munkától, és szeretett volna minél előbb átesni a gyakorlaton.

– Ez csak olyasmi, amit meg kell csinálni – válaszolta.

Az út nem tartott sokáig. Miközben a helikopter ereszkedett, Pauline ellenőrizte sima, szőke apródfrizuráját és diszkréten sminkelt arcát egy kézitükörben. Szép zöldesbarna szeme volt, amelyben gyakran csillogott a részvét, bár a szája könyörtelenül elszánt vonallá tudott keskenyedni. Kattanva összecsukta a tükröt.

Egy raktárkomplexumnál szálltak le Maryland egyik elővárosában. Hivatalosan Archivált Okmányok 2. sz. Szövetségi Lerakata volt a neve, ám azok a kevesek, akik tisztában voltak valódi rendeltetésével, Mumpicföldnek nevezték Oz birodalmának tartománya után, ahova Dorothyt elsodorta Kansasból a forgószél.

Mumpicföld titok volt. Mert mindenki tudott a coloradói Raven Rock Mountain Complexről, a föld alatti atombunkerról, ahol az Egyesült Államok katonai vezetői átvészelhetik az atomháborút. Fontos létesítmény volt, de az elnök nem oda fog menni. Sokan tudták azt is, hogy a Fehér Ház keleti szárnya alatt található a vészhelyzeti műveleti központ a szeptember 11-eihez hasonló válságok esetére. Ám ezt sem arra tervezték, hogy sokáig ott lehessen lakni az apokalipszis után.

Mumpicföldön viszont százan elélnek egy teljes évig.

Az érkezőket egy Whitfield nevű tábornok fogadta: ötvenes éveinek vége felé ballagó, kerek képű, húsos, kedélyes ember, híján mindennemű harciasságnak. Pauline bizonyosra vette, hogy Whitfieldet nem érdekli az ellenség legyilkolása, holott a katonák elvileg erre valók. Nyilván azért kötött ki ebben az állásban.

Külsőre Mumpicföld szabályos raktár volt, ahol jelzések irányították a szállítmányokat a rakodórámpákhoz. Aztán Whitfield bevezette őket egy kis mellékajtón, és onnantól a légkör megváltozott.

Tömör kettős ajtóval kerültek szembe, amely alkalmas lett volna egy maximális biztonságú fegyház kapujának.

Ez az ajtó egy nyomasztó helyiségbe nyílt, amelynek alacsony mennyezete volt, és úgy rémlett, hogy a falai beljebb nyomultak a szobába, mintha többlábnyi vastagságúak lennének. A levegő állott, áporodott volt.

– A robbanásbiztos szoba legfőbb rendeltetése a felvonók védelme – mondta Whitfield.

Beléptek a liftbe. Pauline már egy cseppet sem türelmetlenkedett a szükségtelennek tartott gyakorlat miatt, ellenben igen rossz érzése támadt.

– Engedelmével, elnök asszony, legalulról indulunk, és onnan jövünk fel – folytatta Whitfield.
– Köszönöm, tábornok, ez így nagyon jó lesz.
Lefelé menet Whitfield büszkén magyarázott:
– Asszonyom, ez a létesítmény százszázalékos védelmet nyújt, ha az Egyesült Államokat országos vagy világjárvány, természeti csapás – például nagy méretű meteor becsapódása –, zavargások és tömeges rendbontások, hagyományos eszközökkel végrehajtott, sikeres megszállás, kibertámadás vagy atomháború sújtaná.

Ha a lehetséges katasztrófák felsorolásának Pauline-t kellett volna megnyugtatnia, épp az ellenkező hatással járt, mert arra figyelmeztette az elnököt, hogy a civilizáció igenis véget érhet, neki pedig talán ebben a föld alatti lyukban lapulva kellene próbálkoznia az emberi faj maradékának a megmentésével.

Arra gondolt, hogy szívesebben halna meg a föld színén.
A lift sebesen zuhant nagyon sokáig, mielőtt lassítani kezdett. Amikor végre megálltak, Whitfield azt mondta:
– Üzemzavar esetére van egy lépcső.

Ezt humornak szánta; a fiatalabb látogatók kuncogtak is, mert elgondolták, hány fokból állhat az a lépcső. Ám Pauline-nak az eszébe jutott, milyen sokáig tartott lejönni a lángokban álló Világkereskedelmi Központból, és nem mosolygott. Gus sem.

A falakat pihentető zöldre, andalító sárgásfehérre és idegnyugtató halvány rózsaszínre festették, de attól ez még egy föld alatti bunker maradt. Pauline nem múló rossz előérzettel tekintette meg az elnöki lakosztályt, a körletekben sorakozó priccseket, a kórházat, a tornatermet, a büfét és a szupermarketet.

Közepén a hosszú asztallal, a falak tövében a titkárok és asszisztensek székeivel a háborús vezérlő a tükörképe volt annak, ami a Fehér Ház alagsorában található. A falakra óriási képernyőket szereltek.

– Ugyanazon sebességgel vagyunk képesek szolgáltatni önnek ugyanazokat a vizuális adatokat, amelyeket a Fehér Házban kap – magyarázta Whitfield. – A közlekedési és térfigyelő kamerákat feltörve láthatjuk a világ összes városát. Valós idejű katonai radarjaink vannak. Mint tudja, két órába telik, hogy a műholdas fotók a földre érjenek, de mi ugyanakkor kapjuk őket, amikor a Pentagon. Foghatunk minden tévéállomást, ami hasznos lehet azon ritka esetekben, ha a CNN vagy az al-Dzsazíra a biztonsági szolgálatok előtt szerez tudomást valamilyen hírről, és egy nyelvészcsoportunk azonnal feliratozza az idegen nyelvű híradókat.

A bunkerhoz tartozott egy erőmű, akkora benzintankkal, akár egy tó, egy hűtő-fűtő rendszer és egy százkilencvenezer hektoliteres víztartály, amelyet föld alatti forrás táplált. Pauline nem volt különösebben klausztrofóbiás, de most fojtogatta a gondolat, hogy ide lesz elrekesztve, miközben odakint meghal a világ. Hallotta, hogy nehezen lélegzik.

Whitfield mintha belelátott volna az elnök fejébe, mert azzal folytatta:

– Levegőtartalékunkat a felszínről pótoljuk, robbanásbiztos szűrősorozaton át, amely nemcsak a robbanásnak áll ellen, de kiszűri a vegyi, a biológiai vagy a radioaktív szennyező anyagokat is.

Óriási, gondolta Pauline, de mi lesz azokkal a milliókkal, akik odafönt lesznek védtelenül?

– Elnök asszony – mondta Whitfield, miután befejeződött az idegenvezetés –, az irodája jelezte, hogy távozás előtt nem óhajt villásreggelizni, de mi azért készítettünk valamit arra az esetre, ha meggondolná magát.

Ez mindig így ment. Mindenki örült volna egy-két óra kötetlen beszélgetésnek az elnökkel. Pauline egy pillanatra megsajnálta Whitfieldet, akit eldugtak a föld alá ebbe a fontos, de láthatatlan állásba, de most is le kellett küzdenie az érzelmeit, ragaszkodva az időbeosztásához.

Pauline ritkán pazarolt időt arra, hogy a családján kívül másokkal is együtt egyen. Megtartotta az értekezleteket, amelyeken adatok cseréltek gazdát, és döntések születtek, aztán továbbment a következő értekezletre. Lefaragta a hivatalos bankettek számát, amelyeken az elnöknek részt kellett vennie, mert, mint kijelentette, ő a szabad világ vezetője, miért töltene három órát azzal, hogy a belga királlyal bájcseveg?

– Ez nagyon kedves öntől, Whitfield tábornok – mondta most –, de vissza kell térnem a Fehér Házba.

A helikopterben becsatolta magát az ülésbe, aztán elővett a zsebéből egy műanyag dobozt, akkorát, mint egy kis pénztárca. Ez volt az úgynevezett Biszkvit, amelyet csak úgy lehetett kinyitni, ha feltörték a műanyagot. A Biszkvitben volt egy kártya, amelyen betűk és számok sorakoztak: az atomcsapás engedélyezésének a kódjai. Az elnöknek nappal mindenhova magával kellett vinnie a Biszkvitet, és éjjel az ágya mellett kellett tartania.

Ken Follett

Gus látta, mit csinál az asszony, és megszólalt:
– Hála az égnek, hogy véget ért a világháború!
– Az a rémes hely arra emlékeztetett, hogy még mindig a küszöbén egyensúlyozunk.
– Azért kell vigyáznunk, hogy sose használják.

Ez pedig elsősorban Pauline felelőssége. Voltak napok, amikor érezte a vállán a súlyát. Ma a szokásosnál is jobban nyomta.

– Ha valaha is visszajövök Mumpicföldre – felelte Blake-nek –, az azért lesz, mert megbuktam.

Ken Follett: Soha
Fordította: Sóvágó Katalin
Gabo Kiadó, Budapest, 2021
816 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft