Lucinda Riley: A hetedik nővér története (részlet)

Posted on 2021. december 1. szerda Szerző:

0


Első fejezet

Pontosan emlékszem, hol voltam, és mit csináltam, amikor láttam az apámat meghalni. A körülmények hasonlóak voltak a mostanihoz: a házunk körül futó veranda fakorlátjának támaszkodtam, és a szőlőszedőket néztem, amint lassan araszoltak az idei gazdag terméstől roskadozó szőlőtőkék sorai között húzódó szűkös ösvényeken.

Épp el akartam indulni lefelé a lépcsőn, hogy csatlakozzam hozzájuk, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy apám termetes alakja egyszer csak eltűnik a látóteremből. Először azt hittem, letérdelt, hogy összeszedje a földre hullott szőlőfürtöket – gyűlölte a pazarlást, amit a skót, presbiteriánus értékrendű szülei számlájára írt –, de azután arra lettem figyelmes, hogy a közelében lévő szőlőszedők futva indulnak felé. A verandától jó száz métert kellett rohannom, és mire odaértem hozzá, valaki már feltépte az ingét, és szívmasszázzsal meg szájon át lélegeztetéssel próbálta újraéleszteni, miközben egy másik ember a mentőt hívta. A mentő húsz perc múlva érkezett meg.

A viaszos arcszínét látva már akkor tudtam, amikor a hordágyra tették, hogy soha többé nem fogom hallani mély, öblös hangját, amely olyan méltóságteljes volt, mégis pillanatok alatt rekedtes nevetéssé tudott változni. Miközben könnyek gördültek végig az arcomon, gyengéden megcsókoltam vöröses, napszítta orcáját, elmondtam neki, hogy szeretem, és elbúcsúztam tőle. Visszatekintve egészen szürreálisnak tetszik ez a szörnyű tapasztalat… képtelen voltam felfogni, ahogy az egyik pillanatban még tele volt élettel, a másikban pedig… nos, pusztán egy üres, élettelen test maradt belőle.

Miután hónapok óta szenvedett mellkasi fájdalmaktól, miközben úgy tett, mintha emésztési problémái lennének, végre sikerült meggyőzni arról, hogy forduljon orvoshoz. Kiderült, hogy magas a koleszterinszintje, és szigorú diétára fogták. Anyám és én kétségbeesve figyeltük, hogy továbbra is bármit megeszik, amihez csak kedve van, és esténként megiszik egy-egy üveggel a saját készítésű vörösborából. Így hát nem kellett volna meglepődnünk, amikor bekövetkezett a legrosszabb. Talán legyőzhetetlennek hittük őt, amihez magával ragadó személyisége és sugárzó kedélyessége is hozzájárult, de ahogy azt az anyám komoran megjegyezte, végül is mindnyájan csak hús-vér emberek vagyunk. Ám apám legalább élete végéig úgy élhetett, ahogy szeretett. Ezenkívül hetvenhárom éves volt, ami egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, figyelembe véve a fizikai erejét és a kicsattanó életkedvét.

Emiatt úgy éreztem, becsaptak. Hiszen még csak huszonkét éves voltam, és bár mindig is tudtam, hogy későn érkeztem a szüleim életébe, ennek a jelentősége csak akkor vált világossá számomra, amikor apám meghalt. Az elmúlt néhány hónapban, amióta elveszítettük őt, dühös voltam az igazságtalan helyzet miatt. Miért nem születhettem korábban? A bátyám, Jack, aki harminckét éves, tíz évvel többet tölthetett apánkkal.

Anya nyilvánvalóan érzékelte a dühömet, bár nem beszéltem neki róla nyíltan. Aztán persze elöntött a bűntudat, hiszen ez az egész egyáltalán nem az ő hibája volt. Nagyon szerettem anyámat, mindig is közel álltunk egymáshoz, és láttam, hogy ő is gyászol. Mindent megtettünk azért, hogy vigaszt nyújtsunk egymásnak, és együtt valahogy sikerült átvészelnünk ezt az időszakot.

Jack is csodálatos segítséget jelentett. Az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy az ilyenkor szokásos bürokratikus ügyeket intézze. Neki kellett átvennie A szőlőskert irányítását is, amit anyám és apám a semmiből épített fel, de az is igaz, hogy apám már kellőképpen felkészítette erre a feladatra.

Egész kisgyerek korától magával vitte Jacket, hogy a bátyám végigkövethesse, hogyan kell gondozni a szőlőtőkéket az év különböző időszakaiban, amelyek végül, valamikor február és április között, az időjárástól függően meghozták gyümölcsüket, majd a szüretelést követően elkészülhettek a finom – és nem olyan régóta díjnyertes – pinot noir borok, amelyek tömegével sorakoztak a raktárban, és várták, hogy kiszállítsák őket Új-Zélandon és Ausztráliában. Apám minden egyes lépésen végigvezette a fiát, aki így tizenkét éves korára annyi tudást szívott magába, hogy valószínűleg már akkor el tudta volna irányítani az alkalmazottakat.

Jack hivatalosan tizenhat éves korában jelentette be, hogy csatlakozni akar apánkhoz a vállalkozásban, és egy nap szeretné ő irányítani A szőlőskertet, amivel hatalmas örömet okozott neki. Jack üzleti tudományokat tanult az egyetemen, majd ezután kezdett a borászatnál dolgozni teljes munkaidőben.

– Nincs is jobb érzés annál, mint továbbadni egy egészséges örökséget – jelentette ki apám, amikor koccintottunk Jack egészségére néhány évvel ezelőtt, miután a bátyám hat hónapot töltött egy borászatban az ausztráliai Adalaide Hillsben. Ezután apa bejelentette, hogy a fia készen áll a feladatra.

– Egy nap talán te is csatlakozhatsz hozzánk, Mary-Kate. Igyunk arra, hogy még száz évig legyenek McDougal borászok ezen a birtokon!

Míg Jack tökéletesen illeszkedett apám álmába, velem az ellenkezője történt.

Talán mivel Jacket őszintén lenyűgözte a csodálatos borok előállításának a folyamata, és amellett, hogy több kilométeres távolságból is képes volt kiszagolni a rossz szőlőt, üzletemberként is kiválóan megállta a helyét. Engem azonban, aki úgy cseperedtem fiatal nővé, hogy néztem, amint apám és Jack a szőlőtőkék között sétálnak, és a kedvesen „Laboratóriumnak” nevezett helyiségben dolgoznak (amely valójában egy nagy, bádogtetős pajta volt), más dolgok kezdtek el érdekelni. Most már egy tőlem és a jövőmtől független entitásként gondoltam A szőlőskertre. Ez nem azt jelentette, hogy ne dolgoztam volna a kis üzletünkben az iskolai és egyetemi szünetekben, vagy ne segítettem volna ott, ahol kellett, egyszerűen csak nem a bortermelés volt a szenvedélyem. Bár apa csalódottnak tűnt, amikor bejelentettem, hogy zenét szeretnék tanulni, volt benne annyi jóindulat, hogy elfogadta és megértette ezt.

– Örülök neked – mondta, és megölelt. – A zene egy szerteágazó terület, Mary-Kate. Pontosan milyen karrierre gondoltál?

Félénken bevallottam neki, hogy egy nap szeretnék énekes lenni, és saját dalokat írni.

– Ezek aztán nagy tervek! Sok szerencsét kívánok hozzá, és anyád meg én mindenben támogatni fogunk, rendben?

– Szerintem ez csodálatos, Mary-Kate, komolyan! – mondta anya. – Varázslatos dolog, ha az ember dalban tudja kifejezni magát.

És valóban zenét tanultam, méghozzá a Wellingtoni Egyetemen, ahol világszínvonalú képzés folyt, és minden egyes percét imádtam. Csodálatos volt, hogy a legmodernebb technikával felszerelt stúdióban vehettem fel a dalaimat, és hogy olyan diákok vettek körül, akikkel osztoztam a szenvedélyemben. Fletchcsel, egy jó barátommal duót alkottunk; ő ritmusgitáron játszott, és az énekhangja tökéletesen harmonizált az enyémmel. Egy alkalmi koncertet is adtunk Wellingtonban a diplomaosztó partin a múlt évben, ahol én zongoráztam. A szüleim itt hallottak először énekelni, és láttak élőben játszani.

– Annyira büszke vagyok rád, M. K.! – mondta apa, és átölelt. Ez volt életem egyik legjobb pillanata.

– Most pedig itt vagyok, a zsebemben egy egyetemi diplomával, és még mindig szőlőtőkék vesznek körül – motyogtam. – Komolyan, M. K., tényleg azt hiszed, hogy majd megkeres a Sony, és térden állva könyörög neked, hogy írj alá velük egy lemezszerződést?

Amióta egy évvel ezelőtt végeztem az egyetemen, egyre borúlátóbb lettem a karrieremet illetően, és apám halála súlyos csapást mért a kreativitásomra. Úgy éreztem, mintha életem két nagy szerelmét veszítettem volna el egyszerre, különösen, mivel az egyik elválaszthatatlanul kapcsolódott a másikhoz. Először apa női énekes-dalszerzők iránti rajongása tüzelte fel a zene iránti szenvedélyemet. Úgy nőttem fel, hogy folyton Joni Mitchellt, Joan Baezt és Alanis Morissette-et hallgattunk.

A Wellingtonban töltött évek arra is ráébresztettek, milyen védett és idilli gyermekkorom volt ebben a csodálatos édenkertben, a Gibbston-völgyben. A körülöttünk magasodó hegyek megnyugtató védelmet nyújtottak számunkra, a termékeny földeken pedig rengeteg varázslatosan zamatos gyümölcs termett. Emlékszem, hogy Jack még tinédzser volt, amikor egyszer rávett, hogy kóstoljam meg a vadegrest, amely tüskés vesszőkön nőtt a házunk mögött, aztán jót nevetett, amikor kiköptem a savanyú gyümölcsöt. Akkoriban szabadon kóborolhattam, a szüleim nem aggódtak értem; tökéletes biztonságban tudhattak a lenyűgöző vidéki tájon, amely körülvett minket; a hűvös, tiszta vizű patakokban játszottam, és nyulakat kergettem a bozótban. Míg a szüleim a szőlőben dolgoztak, és mindent maguk csináltak az ültetéstől kezdve, a szőlőtőkék vadállatoktól való megóvásán át a sajtolásig, én éltem a magam világát.

A reggeli napfényt hirtelen eltakarta egy felhő, amitől a völgy sötétebb szürkészöldbe váltott. Ez jelezte, hogy közeleg a tél, és nem először tűnődtem el azon, vajon jó döntés volt-e itthon maradni. Néhány hónappal ezelőtt anya felvetette, hogy elutazik – ahogy ő nevezte, egy „nagy körútra” –, és meglátogatja néhány rég nem látott barátját a világ különböző pontjain. Megkérdezte, nem szeretnék-e vele tartani. Akkoriban még reménykedtem benne, hogy a demófelvétel, amelyet Fletchcsel nem sokkal apa halála előtt készítettünk, és elküldtünk néhány lemezcégnek szerte a világban, felkelti majd valakinek az érdeklődését. Ám a válaszok többnyire arról szóltak, hogy sajnos a producer „éppen most nem ilyen zenét keres”; halomban álltak az ilyen levelek a hálószobai polcomon.

– Drágám, te is tudod, hogy a zeneiparba az egyik legnehezebb betörni – mondta anya.

– Ezért is gondolom, hogy itthon kellene maradnom – feleltem. – Fletchcsel új anyagon dolgozunk. Nem hagyhatom el a hajót.

– Nem, persze hogy nem. De legalább itt van A szőlőskert, amire támaszkodhatsz, ha végül nem jól alakulnak a dolgok – tette hozzá.

Tudtam, hogy csak kedves akar lenni, és hogy hálásnak kellene lennem, amiért pénzt kereshetek az üzletben, vagy azzal, hogy segítek a könyvelésben. De ahogy néztem a mi édenkertünket, hatalmasat sóhajtottam, mert akármilyen szép és biztonságos vidék is volt ez, nem tetszett a gondolat, hogy esetleg életem végéig itt kell maradnom. Minden megváltozott, amikor egyetemre mentem, és még inkább apa halála után. Úgy éreztem, az ő távozásával ennek a helynek a szíve sem dobog már tovább. Az sem segített, hogy Jack – aki még apa halála előtt beleegyezett, hogy az elkövetkező hónapokat a franciaországi Rhône-völgyben töltse – anyával együtt úgy döntött, hogy a történtek ellenére is elutazik.

– Az üzlet jövője most Jack kezében van, és a lehető legtöbbet kell tanulnia – magyarázta anya. – Itt van Doug, hogy felügyelje a borászatot, ezenkívül ez amúgy is csendes időszak, tökéletes arra, hogy Jack elutazzon.

Ám miután anya tegnap elindult a „nagy körútra”, és Jack sem volt itt, borzasztóan egyedül éreztem magam, és félő volt, hogy még komorabb hangulat telepszik rám.

– Hiányzol, apa – motyogtam, miközben besétáltam a házba reggelizni, bár nem voltam éhes. A ház csendje sem könnyített a lelkemen; gyerekkoromban az otthonunk állandóan tele volt nyüzsgéssel, ha nem beszállítókkal vagy szőlőszedőkkel, akkor a borászatba érkező látogatókkal, akikkel apa mindig hosszan elbeszélgetett. Amellett, hogy kóstolókat osztott szét közöttük, gyakran meghívta őket ebédre vagy vacsorára. A vendégszeretet és a barátságosság jellemző a kiwikre, így gyakran ültek teljesen idegenek a völgyre néző, nagy fenyőasztalunknál. Elképzelésem sem volt arról, hogyan csinálta, de anyám mindig képes volt hirtelen hatalmas mennyiségű, ízletes ételt előteremteni, apám pedig a jókedvet szolgáltatta, így mindig nagyon jól szórakoztunk, és sokat nevettünk.

Jack is hiányzott, és főleg a belőle áradó nyugodt, pozitív energia. Szeretett ugratni, de tudtam, hogy mindig mellettem áll és védelmez.

Kivettem egy felbontott doboz narancslevet a hűtőből, a maradékot kitöltöttem egy pohárba, és próbáltam magamba erőltetni egy előző napi kenyérszeletet. Megpirítottam, hogy ehető legyen, aztán gyorsan összeírtam egy bevásárlólistát, hogy feltöltsem a hűtőt. A legközelebbi szupermarket Arrowtownban volt, ahová kénytelen voltam a következő napokban ellátogatni. Bár anya rengeteg előre elkészített ragut hagyott a mélyhűtőben, nem volt kedvem csak magamnak kiolvasztani a nagy műanyag dobozokban eltett ételt.

Megborzongtam, ahogy kezemben a listával átsétáltam a nappaliba, és leültem a régi kanapéra a hatalmas, a vidékünkön bőségesen fellelhető vulkanikus kőből készült kandalló elé. Harminc évvel ezelőtt ez a kandalló győzte meg a szüleimet arról, hogy megvásárolják az akkor még egyszobás kis kunyhót a semmi közepén. Akkoriban még folyó víz sem volt a házban, és anyám meg apám gyakran mesélt arról az időszakról, amikor a kétéves Jackkel együtt a ház mögötti kövek között folydogáló patakban mosakodtak, vécének pedig szó szerint egy földbe ásott lyukat használtak.

– Életem legboldogabb nyara volt – mondogatta anya –, a tél pedig még jobb volt a tűz miatt.

Anyám rajongott a tűzért, és amint az első fagyok megjelentek, kiküldött minket apámmal és Jackkel a raktárba fáért, amely a feldarabolás óta eltelt néhány hónapban már jól kiszáradt. Bepakoltuk a tűzifát a kandalló két oldalán lévő kis fülkékbe, anya ráhelyezte a hasábokat a rácsra, majd meggyújtott egy gyufát, és ezzel kezdetét vette a családban csak „az első tűznek” nevezett rituálé. Ettől a pillanattól kezdve a tűz boldogan lobogott a tél minden napján, amíg a harangvirág meg a hóvirág (amelyekhez a magot anya Európából rendelte) el nem kezdett kihajtani a fák alatt szeptember és november között, vagyis az itteni tavaszi hónapokban.

Talán nekem is be kellene gyújtanom, gondoltam, ahogy eszembe jutott a meleg, barátságos parázslás, amely gyerekkoromban fogadott mindig, amikor hazaértem az iskolából. Ha apám képletesen a borászat szíve volt, akkor anyám és a kandallója az otthonunké.

Véget vetettem ennek a gondolatmenetnek, mivel úgy véltem, túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy a gyerekkori emlékeimben keressek vigaszt. Egyszerűen csak társaságra volt szükségem. A gondot csak az jelentette, hogy a legtöbb egyetemi barátom vagy külföldre utazott, hogy kiélvezze a szabadság utolsó pillanatait, mielőtt végleg megállapodna, és munkába állna valahol, vagy már dolgozott.

Hiába a vezetékes telefonunk, a völgyben csak hellyel-közzel volt internetkapcsolat. E-mailt küldeni valóságos tortúra volt, és apa gyakran inkább elautózott a félórányira lévő Queenstownba, hogy egy utazási irodát vezető barátjának a számítógépéről küldje el az üzeneteit. Mindig „Brigadoonnak” nevezte a völgyünket, a régi film után, ami egy faluról szólt, amely csak százévente egy napra ébred fel, hogy ne tudja megváltoztatni a külvilág. Hát lehet, hogy a völgyünk valóban hasonlít Brigadoonhoz – kétségtelen, hogy nem sok minden változott errefelé –, de egy kezdő énekes-dalszerzőnek nem éppen ideális, ha azt akarja, hogy felfigyeljenek rá. Manhattanről, Londonról és Sydney-ről álmodoztam, a felhőkarcolókról, ahol azoknak a lemezproducereknek az irodái találhatók, akik Fletchet és engem majd a szárnyaik alá vesznek, és sztárt csinálnak belőlünk…

A vezetékes telefon csörgése szakította félbe a gondolataimat; gyorsan felpattantam, hogy felvegyem, mielőtt a csengés abbamaradna.

– Itt A szőlőskert – mondtam a gyerekkoromban betanult szöveget.
– Szia, M. K.! Itt Fletch.
Anyán kívül mindenki így becézett.
– Ó, szia! – köszöntem, és felgyorsult a szívverésem. – Van valami hír?
– Semmi, kivéve, hogy arra gondoltam, elfogadom az ajánlatod, és meglátogatlak. Néhány nap szabadságot kaptam a kávézóban, és szükségem van rá, hogy itt hagyjam egy kicsit a várost.
Nekem viszont pont oda kellene mennem…

– Hát ez nagyszerű! Gyere, amikor csak akarsz. Én itt vagyok.
– Mit szólnál a holnaphoz? Kocsival mennék, úgyhogy az utazással elmegy a délelőtt nagy része, feltéve, hogy Sissy egyáltalán kibírja az utat.

Sissy volt a neve a furgonnak, amellyel Fletch és én a fellépéseinkre jártunk. Húszéves volt már, rozsdásodott, ahol csak lehetett, öntötte magából a füstöt a rozoga kipufogón, amelyet Fletch átmenetileg egy dróttal rögzített a kocsihoz. Reméltem, hogy Sissy kibírja a háromórás utat Dunedinből, ahol Fletch és a családja lakott.

– Akkor ebédidőben találkozunk? – kérdeztem.
– Igen, alig várom. Tudod, hogy imádok nálatok lenni. Talán eltölthetnénk néhány órát a zongoránál, és új dalokon dolgozhatnánk.

– Talán – feleltem bizonytalanul, mivel tudtam, hogy nem vagyok kifejezetten kreatív hangulatban. – Akkor holnap találkozunk, Fletch.

Letettem a telefont, visszaültem a kanapéra, és máris sokkal jobban éreztem magam a gondolattól, hogy Fletch meglátogat; mindig feldobott a jó humorával és a pozitív gondolkodásával.

Kintről kiáltást hallottam, majd egy füttyentést. Doug volt az, a borászat menedzsere, aki mindig így jelezte, ha megérkezett. Felálltam, kimentem a verandára, és észrevettem, hogy Doug a kopár szőlőtőkék között sétál egy csapat tagbaszakadt emberrel, akik a Csendes-óceán szigeteiről érkeztek.

Lucinda Riley

– Helló-belló! – kiáltottam le.
– Szia, M. K.! Csak megmutatom a csapatnak, hol kezdjenek hozzá a húzogatáshoz – felelte Doug.
– Oké. Rendben. Helló mindenkinek! – kiáltottam oda a csapatnak, akik válaszul integettek.

A jelenlétükkel megtörték a csendet, és a felhő mögül előbukkanó nap, az emberek látványa meg a tudat, hogy Fletch holnap érkezik, egészen felvidított.

Fordította: Szigeti Judit

Lucinda Riley: A hetedik nővér története
General Press Kiadó, Budapest, 2021
304 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft