T. J. Newman: Zuhanás (részlet)

A nő ölébe pottyanó cipőben még benne volt a láb. Sikítva dobta fel a levegőbe. A véres csonk súlytalanul lebegett egy darabig, mielőtt a gép oldalán tátongó lyuk kiszippantotta. Az egyik légiutas-kísérő kúszott a folyosó padlóján a nő ülése mellett, és harsányan kiabálva az oxigénmaszkok felvételére szólította fel az utasokat.

Bill a gép farából szemlélte a jelenetet.

Világosan látszott, hogy a cipős utas nem hallja, amit a fiatal légiutas-kísérő kiabál. Feltehetően egy mukkot sem hall a robbanás óta. Mindkét füléből keskeny vércsík szivárgott.

A légnyomás felrepítette a hullámos barna hajú légiutas-kísérőt a levegőbe, aztán újból visszazuhant, feje hatalmasat koppant a padlón. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, aztán amikor a gép zuhanórepülésbe kezdett, a folyosón kúszva-mászva az ülések alatti fémrudak felé kapdosott a kezével. Amikor sikerült egyet megragadnia, remegő karral próbált feltápászkodni, miközben a gép továbbra is sebesen ereszkedett. Ahogy a nő az oldalára gördült, megemelkedett és lengedezni kezdett a lába a levegőben. Törmelék szállt mindenfelé a gép légterében: papírok, ruhadarabok, egy laptop, dobozos üdítő. Gyerektakaró. Mintha egy tornádó belsejébe csöppentek volna.

Bill követte a nő előrefelé vetett pillantását, és meglátta a nyílt eget.

Besütött rájuk a nap egy széles résen át, amely alig fél perccel korábban még a szárny feletti vészkijárat volt. A másik légiutas-kísérő pont ott állt meg, hogy összeszedje a szemetet.

Bill elnézte, ahogy az idősebb, vörös légikisasszony egy mosoly kíséretében kesztyűs kezébe veszi a műanyag poharat, bepottyantja a műanyag zsákba – aztán a robbanás pillanatában egyszerűen eltűnt. És vele a teljes üléssor is. A gép oldala megsemmisült. Bill szélesebb terpeszbe igazította a lábát, ahogy a repülőgép jobbra-balra dülöngélt. Ez az oldalkormánylap lesz, gondolta.

Valószínűleg a teljes farokrész megsérült.

Reccsenés hallatszott a barna utaskísérő feje fölül, ahogy kipattantak a fej feletti csomagtárolók. Kizúdultak a poggyászok, és vad hánykolódásba kezdtek az utastérben. Egy jókora, rózsaszín kerekes bőrönd féktelenül meglódult a nyílás felé. A repülőgéptörzsnek ütközött, amikor kizuhant, és egy nagyobb részt fel is szakított a külső borításból. A felszínre került rácsozat az ember mérnöki találékonyságát hirdette az égbolt hátterén. A narancs- és citromsárga szikrákat szórva csapkodó huzalokon túl felhők pettyezték a kilátást. Bill hunyorgott a napfényben.

Közben kellően egyenesbe állt a gép ahhoz, hogy a padlón vergődő utaskísérő fel tudjon állni. Bill nézte, ahogy a nő hasztalan igyekszik együttműködésre sarkallni a testét. Amikor nagy nehezen sikerült előrelendítenie a lábát, meglátta, hogy kiáll a combcsontja a húsából. Pislogva nézte a véres sebet, aztán kúszott tovább.

– Maszkok! – kiabálta, miközben a gép hátsó része felé vonszolta magát, de a fülsiketítő szélzúgásban alig hallatszott a hangja. Egy férfi az oxigénmaszkok felé kapdosott. Egyet el is ért, s már éppen feltette volna az arcára, de egy széllökés kitépte az ujjai közül, lobogtak a műanyag és gumipántok.

Az utasteret nyomasztóvá tette az örvénylő törmelék és zűrzavar. Egy felrepülő fém vizespalack arcon találta a padlón kúszó légiutas-kísérőt. Dőlni kezdett az orrából a vér.

– A férjem! Meglőtték! Segítség!

Bill a férje élettelen testét ököllel csépelő nőre emelte a tekintetét. Két kis pont látszott a férfi homlokán, onnan folyt le vörös csíkban a vér a szemére meg az arcára. A légiutas-kísérő kiseperte a haját az arcából, és a kartámlákra támaszkodva felhúzódzkodott, hogy megnézze.

Nem pisztolygolyókat látott, hanem a gépből származó szegecseket.

Ekkor rázkódni kezdtek, megdőlt a padló. Bill érezte, hogy minden elmozdul alatta. Azon tűnődött, kibírja-e a gépváz. Vajon mennyi idejük maradt?

Az utaskísérő ez idő alatt tovább vizsgálódott, és abban a pillanatban, hogy rátette a kezét a szőnyeg egy sötét foltjára, Billt megcsapta a vizeletszag. A légikisasszony felpillantott a férfira az ülésben, aki döbbent tekintettel bámult rá vissza, miközben mind nagyobbra nőtt a tócsa a lábánál.

– Jeget – nyögte valaki.

A légiutas-kísérő a hang irányába fordult. Bill látta, amint a túloldali sorban ülő utas valami húsos cafattal a kezében kinyúl a fiatal nő felé. Az utaskísérő hátrahőkölt. Amikor felpillantott, látta, hogy az utas álla és nyaka is karmazsinvörös.

– Jeget – ismételte a nő, és kibuggyant a szájából egy adag vér.

A nyelvét tartotta a kezében.

Bill a válla fölött a hátulsó fal felé pillantott, látta, hogy az interfon zsinórja a szélben csapkod, oda tartott a légikisasszony. Tekintetét a konyhaszakasz másik vége felé fordítva meglátta a harmadik utaskísérőt a földön összeroskadva heverni. Egy megnyomódott gyümölcsleves doboz volt mellette a padlón. Bill félrebiccentett fejjel figyelte, ahogy a kilötykölődött narancslé elvegyül a nő testét körülölelő piros tócsával.

A barna hajú közben elvonszolta magát a sor végére, cukros tasakok és minikávétejszínek nyomódtak szét sorra az egyenruháján. Kinyújtotta a kezét, de nyomban vissza is rántotta.

Egy pár fekete bőrcipő állta el az útját.

A légiutas-kísérő felpillantott. Összetörten és véresen hasalt Bill lábánál, száját kinyitotta, de nem jött ki rajta hang. Bill nyakkendője ide-oda csapkodott a szélben. A hajtóműzúgás üvöltve követelte mindkettejüktől, hogy csináljanak már végre valamit.

– De ha maga itt… – hebegte az utaskísérő Billre emelve a tekintetét. Arcára kiült a cserbenhagyottság érzése. – Ki irányítja a gépet, Hoffman kapitány?

Bill hirtelen kapott levegő után, mint aki szólni akar, de nem bír.

Elnézett a távoli pilótafülke csukott ajtaja felé.

A túloldalon lenne a helye.

Átugrott a légikisasszony fölött, és megiramodott a folyosón a gép elülső része felé. Szedte a lábát, ahogy csak bírta, de minél gyorsabban futott, mintha annál távolabb került volna tőle az ajtó. Körülötte jajveszékeltek az emberek, rimánkodtak, hogy álljon meg, és segítsen rajtuk, de ő rohant tovább. Egyre mesz-szebb került tőle az ajtó. Becsukta a szemét.

Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül a teste becsapódott az ajtóba, és nagyot csattant a koponyája az áthatolhatatlan felületen. A fejét ringatva tántorodott hátra. Szédelgett, miközben azt próbálta kiókumlálni, hogyan is lehetne áttörni a bezárt ajtón, de semmi sem jutott az eszébe. Ütni kezdte, amíg el nem zsibbadt az ökle.

Már hiperventilált. Hátralépett, hogy lábbal rúgja be, amikor meghallotta a kattanást. Kivágódott előtte az ajtó. Bill berontott.

Vörös és borostyánsárga figyelmeztető jelzések villogtak odabent a pilótafülkében, annak jóformán minden felületén. Szünet nélkül vijjogott egy vészjelzés, s a szűk tér csak felerősítette a kíméletlen zajt. Leült a bal oldali helyére, a kapitányülésbe.

Nehezére esett a műszerfalra összpontosítani, miközben a gép bukdácsolásától teljesen megzavarodtak a számok. Vöröset látott mindenütt, amerre nézett. Az összes gomb, kapcsoló és kijelző harsogva üvöltött felé.

Az ablakon túl mind közelebb és közelebb nyomult feléjük a földfelszín.Dologra, utasította magát Bill.
Kinyújtotta a kezét.
De lebénult.
Az istenit, te vagy a kapitány. Döntést kell hoznod, mielőtt kifutnál az időből.

Egyre hangosabban szólt a vészjelzés. Egy géphang ismételten arra utasította, hogy húzza fel a gépet.

– Na és az aszimmetrikus tolónyomaték?

Bill oldalt fordította a fejét, és azt látta, hogy a tízéves kisfia, Scott vonogatja a vállát a másodpilóta ülésében. A naprendszeres pizsamája volt rajta, és nem ért le a lába a földre.

– Megérne egy próbát – tette hozzá a kisfiú.

Bill újból a kezére nézett. Megmakacsolták magukat az ujjai, mozdulatlanul függtek a levegőben.

– Hát jó. Akkor válaszd a nehezebbik megoldást. Zuhanásból gyűjts sebességet, hogy egyenesbe hozd.

Bill újból odafordult, és most a feleségét pillantotta meg az ülésben, aki összefonta a karját, és azzal a jellegzetes, csúfondáros mosollyal nézett rá, amelyet olyankor szokott bevetni, amikor mindketten tisztában voltak vele, hogy neki van igaza. Micsoda nő, atyaisten!

Izzadság folyt le a férfi nyakán, mialatt azon igyekezett, hogy cselekvésre bírja magát. A félelem azonban továbbra is megbénította. Rettegett, hogy elszúr valamit.

Carrie besimította a haját a füle mögé, majd áthajolt a férjéhez, és a térdére tette a kezét.

– Bill. Itt az idő.

A férfi levegő után kapkodva ült fel az ágyban. A függöny résein beszüremlő holdfény csíkokat vetett a fejedelmi méretű ágyra.

Bill a villódzó figyelmeztető jelzéseket keresve fürkészte a szobát. Hegyezte a fülét a vészjelzésre, de csak az egyik szomszéd kutyája csaholt odakint.

Sóhajtva temette kezébe az arcát.
– Megint ugyanaz? – kérdezte Carrie az ágy túlsó feléről.
Bill belebólintott a sötétbe.

Fordította: Borbély Judit Bernadett

T. J. Newman: Zuhanás
21. Század Kiadó, Budapest, 2021
336 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft