Szülő ellen nincs orvosság! | Emily Oster: Tudatos gyereknevelés

Fazekas Erzsébet |

A szülő a lehető legjobban akar csinálni mindig, mindent. A gyerek érdekében hozza meg a leghelyesebb döntést. Ez az állítás nyilván igaz Emily Osterre is, ám a Tudatos gyermeknevelés olvasása közben egyre erősödtek a kétségeim, hogy érdemes-e komolyan venni Oster (továbbiakban: szerző) szülői és/vagy kutatói minőségben kifejtett gondolatait.

Rögtön az első történetben arról ír, hogyan próbálta ránevelni újszülöttjét egy pólyatakaró használatára. A közösségi médiában ugyanis azt olvasta (és elhitte), ha szorosan körbetekerik, a baba nem sír, könnyen elalszik, s csak akkor ébred fel, ha megéhezik. Ezt a hosszú, keskeny textilcsíkot annyira fetisizálja a könyvben, hogy csaknem meginogtam: kisbaba témában eddig mindent rosszul tudtam. Arról próbált meggyőzni, a csecsemő akkor alszik el (és hagyja aludni felmenőit), ha nem rugdalódzót hord, ha nem hálózsákba dugják, de nem is pólyába. Nem! Emily tuti megoldása a csodatekercs – amitől a kisded gyolcsokba tekert múmiának látszik.

Az (azóta kétgyerekes) asszony döntését az első napokban a vágyai alapján hozta meg, aludni vágyott. (De vajon a babának miért lenne jó, ha teljesen megfosztják keze-lába veleszületett mozgatásától? Elvégre az anyaméhben eddig szabadon csapkodott, forgott. És vajon mire alapozza a múmiafásli iránti rajongását?) Egy vizsgálatot idéz (amit én csak töredékesen): alváslaborban 26 pólyált/nem pólyált 3 hónapnál fiatalabb babát figyeltek meg, mozgásérzékelővel. A becipzárazott zsákban lévők tovább aludtak, mély alvás fázisuk is hosszabb volt. (A saját megfigyelésem szerint a hálózsák egyszerűen melegen tartja a babát, aki így békésebben alszik.) A szerző felemlíti ugyan, hogy a folyamatosan szoros pólyában tartott baba lába nem tud mozogni, így csípőficam alakulhat ki. Sőt: egy kevéssel később, ha a baba már át tud fordulni, a pólyának köze lehet a bölcsőhalálhoz is! Szerencsére első gyerekét ez elkerülte, a második meg a meleg nyári éjszakában boldogan aludt el egy szál pelenkában. Vagyis az eset tekinthető a könyv egyik fontos üzenetének is: soha ne próbáljuk a gyerek helyett, az ő nevében eldönteni, mi a jó neki.

Emily Oster minden szülői döntését szakmája szerint, közgazdászként hozta. Úgy véli, csak az adatgyűjtés, az elemzésen alapuló módszerek alkalmazása adhat biztos fogódzót a gyereknevelésben (is). De tegyük fel, hogy anyuka varrónő, apuka térkövező. Vajon ők milyen érvényes tanácsot kapnak e könyvtől? Ne döntsenek inkább a józan ész, a szülői ösztönök alapján?!

Szó esik kórházi tartózkodás alatti döntési helyzetekről is. A fürdetés ott még nem az anya feladata. Oster a szakirodalomban keresett felmérést arról, hogyan hat a baba testhőjére, ha a születése után megfürdetik. Mivel az újszülött nehezen tartja hőmérsékletét, a fürdetés ronthat az állapotán. A szerző – ide vágó tudományos megfigyelés híján – ezt nem fogadta el. A második gyerekét nem fürdették meg a kórházban, s otthon is vártak ezzel két hetet. „Nem éreztük erre felkészültnek magukat” – szólt a magyarázat, ami a tapasztalt szülők esetén alig értelmezhető. Végül: „döntött a hajlatokban megsavanyodott anyatejes hányadék rossz szaga.”

„A síró gyerek problémáját kemény munkával se lehet megoldani” – tér újabb témára a közgazdász anya. Hasfájósnak nevezi a babát, ha azonosítható ok nélkül bőg – ezt egy vizsgálat hosszú adatsorával bizonyítja, amiből visszafelé az tekerhető le, hogy ha a baba sokat sír, akkor a hascsikarásosok közé kell sorolni.

Amúgy a szerző minden kérdés kapcsán kifejti, hogy személyes preferenciái alapján hozza meg döntéseit. Kevés szülő ismeri be, hogy „saját igényére, vágyára alapoz, majd eztán azt beszéli be magának, hogy gyereke érdekében a lehető legjobb döntésre jutott. Ezzel kerüli el a kognitív disszonanciát” – magyarul: a bűntudatot. Oster tudományosan magyaráz: „az én döntésem egyáltalán nem biztos, hogy a szomszédnak is a legjobb. Eltérőek a körülmények, mások a preferenciák, a korlátok.” És mellé tesz két evőkanál filozófiát: „Szülőnek lenni épp elég nehéz, ne tegyük azzal még nehezebbé, hogy a döntéseken görcsölünk. A könyv nem mondja meg, ki milyen döntést hozzon, csak információt ad és rávilágít a várható előnyökre, hátrányokra.”

Példa erre, amikor az étkezés idejéről kell döntenie. A család szeretne együtt enni, de eleinte mindig máskor szopott a baba, majd mikor végre eljött az etetőszékes korszak, ő hat óra körül enne. A pár gyerektelenként nyolckor vacsorázott, majd az ágyban olvasott. Ma is így szeretnék, ám a gyerek gyomra beállt a 18:00 órai etetésre. Mit tegyen anyuka, ha csak 17:45-kor ér haza? (Na, addig kivel volt a gyerek, tőle miért nem kapott enni, vagy miért nincs előkészítve a vacsorája?) A közgazdász szakmai logika szerint mérlegel: mi olcsóbb. Étteremből rendelni, kész- vagy félkész ételt hozatni, külön adagokat. Főzzön gyorsételt? Mi mennyibe kerül? Hadd tegyem még hozzá e teljesen életszerűtlen helyzet kapcsán a kérdést: egy ilyen világrengető ügyben lapozzuk-e fel ezt a tanácsadó könyvet?

E végtelenül gyakorlatias útmutatónak még csak a 16. oldalán járunk, amikor megtudjuk: „a csecsemőgondozással és gyerekneveléssel kapcsolatos kérdések ügyében, a döntéseknél – a terhességhez hasonlóan – adatokat gyűjtöttem.” Ezeket kénytelen vagyok mellőzni, hiszen a könyv mindenre kitér, és mindenről tömérdek statisztikát tol az olvasó elé. Aki, természetesen elvész a számok között (hiszen nem közgazdász, mint Oster), viszont nem ennek alapján akarja tudni, hogy egy anyatejes baba azért intelligensebb-e (állítják egyes kutatók), mert az anyatej ilyen pozitív hatású a kognitív fejlődésre, avagy azért (mint más szakemberek vélik), mert általában a magasabban képzett anyák szoptatnak? (Megjegyzem, függ a kultúrkörtől is, és az egész, úgy ahogy van, nagyon Amerika [USA]-centrikus.) Oster bevallja, sok száz tanulmány alapján csak egy dolog mondható ki biztosan: „a szoptatás csökkenti a babáknál a hasmenést”. Amit nem fejt ki, de az olvasó értelmezheti kijelentését: az anyatejjel tápláltaknál, főleg a fejlődő világban, ritkábban fordulnak elő az emésztőrendszert érintő fertőzések, így a hasmenés is.

Az olvasó azt is megtudhatja, milyen nehézkes munkahelyi mosdóban, az iroda intim sarkában anyatejet fejni. A szoptatás témakörében természetesen szintén sok tudnivalót zsúfol a szövegbe. Azzal viszont kifejezetten meglepett, hogy rendszeresen elfelejtette, a következő etetésnél melyik melle kerül sorra, ezért a soron következő oldalra a pólójába biztosítótűt szúrt. Meg is szúrta magát a melljelzővel. (Vö. könyvjelző…). Vajon hogy nem érezte a felgyülemlő tej feszítése alapján?

A hozzáértők véleményét megismételve hasznosnak tartja, ha szülés után, egy órán belül mellre teszik a babát, mert ez segít beindítani a tejelválasztást. Ha mégsem, akkor jöhetnek a gyógynövények. A közgazdász Emily vizsgálatokat keresett a tejserkentő gyógynövényekről, de hasznukat nem látja igazolva. (Viszont hivatkozik egy serkentő gyógyszerre, melynek hatóanyaga az általam felkeresett orvosi portálok szerint kifejezetten ellenjavallt!)

Itt kell megemlítenem a magyar kiadói szerkesztőt, aki nagyon komolyan vette a feladatát, és számtalan igen értékes lábjegyzettel egészítette ki a könyv nem-tanácsait, ismertetve a főszövegtől alaposan eltérő, olyíkor életszerűbb hazai gyakorlatot.

Bár a könyv a csecsemőkor szinte minden jelenségével – és persze a felmerülő döntéshelyzetekkel – foglalkozik, sőt kitér a friss anyuka személyes testi és lelki problémáira is, az egészet áthatja az, hogy (szinte) isteníti a statisztikai adatokat, amelyek a szülőt – a Szerző elképzelése szerint – tudatos döntéshozóvá tehetik. Miközben emlékeztet arra, hogy a véráramba kerülő alkohol vagy koffein az anyatejjel bejut a gyermek szervezetébe és hatását kifejti ott is, az olvasóban – e kritika írójában is – felmerül, hogy Oster csak az ellen harcol, ha a tanácsok mögé nem kerül statisztikailag alátámasztott, vizsgálatokra épített magyarázat. „Ha a döntéseket adatok alapján hozzák, úgy, hogy jó legyen a családnak, ha a pár elégedett vele, akkor a szülők boldogabbak, nyugodtabbak lesznek.” Nyugodt szülőnek meg nyugodt a gyereke is. (Nem statisztika! Tapasztalat.)

A szerző nem ad tanácsot, hogy olvasója például szoptasson-e, „nem mondja meg, milyen döntéseket hozzanak a szülők”… csak „felvértezi őket a szükséges tudással”. Mégis ad tanácsot – miközben neki is felvilágosításra volna szüksége. Mert nem érti, honnan lehet tudni, hogy már kevesebb alvást igényel napközben a gyerek. (Talán azért nem tudja, mert ha a baba pár hetes korában visszament dolgozni, nem látta fejlődését napközben.)

Idáig érve a könyvben már meg sem kérdezem, hogy vajon az anyai tapasztalat, a megérzés szóba sem jöhet egy közgazdász kutató számára?! Mert ebből a könyvből csak az látszik: neki a felmérések, vizsgálatok, adatok számítanak.

Nem akarom idézni a könyvnek azt a teljes bekezdését, melyben ugyan kimondja: „Sok szülő úgy fogalmaz, a gyerek tönkreteszi a házasságát. Sok terhet rak a szülők kapcsolatára. A baba érkezése után az anyák kevésbé boldogok,..” de a folytatásban már megint felmérésekre hivatkozik, statisztikákat sorol, amelyek nélkül az amerikai olvasó bizonyára semmit nem hinne el.

De a végére még odailleszt egy statisztikák nélküli összegző megjegyzést: „A gyereknevelést komolyan kell venni. Érthető, hogy a szülő a legjobbat akarja a gyereknek, és önmagának is. Számtalan helyzet van, amikor az is bőven elég, ha a tőlünk telhető legjobbat adjuk. Többre megyünk, ha boldogok vagyunk, gondtalan perceket töltünk a gyerekkel.”

Nos, érdemes volt elolvasni ezért az erősen közhelyes megállapításért ezt a tömérdek személyes tapasztalatot, a még annál is sokkal több statisztikát, beleértve a 31 oldalnyi jegyzetapparátust? Ezt ki-ki döntse el maga – és ehhez a döntéshez bizonyára nem is szükséges statisztikai adatokkal megtámasztott tudományos felméréseket végigböngészni.

Emily Oster: Tudatos gyereknevelés.
Gyakorlati útmutató az első három év
útvesztőjéhez (0-3 év)
Fordította: Novák Petra
Partvonal Kiadó, Budapest, 2021
384 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 3199 Ft,
ISBN 978 615 605 8461

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Emily Oster a Tudatos gyermeknevelés című könyvében megmutatja, hogyan lehet újdonsült szülőként eligazodni a csecsemőgondozás és a gyermeknevelés útvesztőjében.
Az első három év nagy kérdéseiben csak úgy hozhatunk megfelelő döntéseket, ha megismerjük, mit mond a tudomány, és figyelembe vesszük nemcsak a baba, de a szülők igényeit és vágyait is. Korábban megjelent kötetéhez (Tudatos babavárás) hasonlóan ebben is a kutatásai során összegyűjtött információkkal támogatja a kezdő családokat.
„Ez a könyv nem mondja meg a szülőknek, milyen döntéseket hozzanak a gyermekeik gondozása és nevelése során, egyszerűen felvértezi őket a szükséges tudással, és rávilágít a várható előnyökre és hátrányokra. A számadatok ismeretében aztán mindenki egyénileg választhat a lehetőségek közül.” – Emily Oster