Hargittai István: Jeremiás nyomában * Beszélgetések Komoróczy Gézával (részlet)

Posted on 2021. október 5. kedd Szerző:

0


„Szokás mondani, minden élettörténet egy regény. Azaz mindenkinek megvan a maga regénye, Komoróczy Gézáé egy korszakos, iskolateremtő tudós története. Nagyszabású életregénye reprezentatív szereplőkkel élesen látja és láttatja a valóságot, saját, páratlan személyiségének tapasztalatain keresztül idézi elénk a család és a tudomány történetét a nemzeti történelemről és emlékezetről, a személyes identitásról, judaisztikáról, zsidóságról vallott nézeteiről, s mindezt úgy, ahogy senki más nem tudja: egy kivételesen formátumos és kivételesen autonóm személyiség hitelével. Visszaemlékezése, beszélgetése a nála nem kevésbé jelentékeny tudóssal, Hargittai Istvánnal nem remélt ajándék egész Magyarország számára.” – Heisler András

Előzmények

Kapcsolatunk húsz évvel ezelőtt kezdődött. Az Életeink című könyvemen dolgoztam, és felkerestem Komoróczy Gézát valamilyen kérdéssel, amire csak ő tudhatta a választ. A kérdésre már egyikünk sem emlékszik. Az Életeink részben önéletrajz volt, benne nagy súllyal a családi háttér, munkaszolgálatos édesapám elvesztése egyéves koromban, a deportálás 1944-ben, küzdelmem a gimnáziumi továbbtanulásért 1955-ben és az egyetemiért 1959-ben. A könyv megjelenése után egyik barátom, aki egyébként a gyerekeit zsidó iskolába járatta, szemrehányást tett, amiért a zsidóságomat nyíltan tárgyaltam. Később is tapasztaltam értetlenséget zsidó és nem zsidó barátaimtól, mivel nagy tudósokról szóló munkáimban gyakran megjegyeztem, ha az illető zsidó volt.

Későbbi írásaimban elítéltem Antall József megosztó beszédét, amelyet a Holocaust-emlékmű felavatásán mondott el. Aztán bíráltam az ELTE Trefort-kerti láthatatlan emlékművét, amellyel több problémám is volt. Például megkülönbözteti a civil áldozatokat és az Auschwitzban megölteket, mintha azok nem civilek lettek volna. Aztán olvastam Komoróczy írásait, amelyekben ugyanezeket a problémákat tárgyszerűbben és ékesszólóbban tárgyalta.

Véletlenül derült ki számomra, hogy ugyanazon a napon születtünk, augusztus 11-én, igaz, négy év különbséggel. Két kiemelkedő természettudósról tudtam akkor már, akik ugyanezen a napon születtek, a nagy osztrák-amerikai biokémikus, Erwin Chargaff 1905-ben, és a nagy litván-dél-afrikai-brit biofizikus, Aaron Klug 1926-ban. Mindkettőt ismertem, és Komoróczy bővítette ezt a vonzó társaságot.

Az elmúlt tizenöt-húsz évben Gézával talán ha ötévente találkoztam személyesen. Levelezéssel kicsit gyakrabban, ami abból állt, hogy kérdeztem tőle, főleg bibliai vonatkozású dolgokat. Egy sétánkon megkérdeztük egymástól, hogy ha egyetlen szóval kellene jellemezni az életünket, mi lenne az a szó, és a válasznak azonnal kellett jönnie. Az én szavam a „küzdelmes” volt, Gézáé a „merészen megfontolt”. Se előtte, se azóta ilyen játékot nem játszottam senkivel.

Jó egy éve írtam egy kis könyvet azokról, akik életemre és pályámra hatással voltak. Gézát az Utószó lábjegyzetében említem, olyan röviden, hogy idemásolom: „Komoróczy Géza (1937) hebraista, assziriológus, író, történész. Számomra az igazi tudós, akihez megbízható információért lehet fordulni és aki nem-zsidóként is a legtudósabb történészekkel felveheti a versenyt a zsidó történelem és a hebraisztika ismeretében. Komoróczy számomra eklatáns példa arra, kinek kellene akadémikusnak lenni, de ez fel sem merülhet, mert nincs meg hozzá az előírt »nagydoktori« fokozata. Többször is kérték, javasolták, hogy csinálja meg, de elhárította.”

2020 elején Géza meghívott új könyvének bemutatójára: Történelem a próféták kezében: A Bibliáról. Erre február 19-én került sor az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem zsúfolásig megtelt Dísztermében. Illusztris személyiségek mutatták be a könyvet Gézával folytatott beszélgetés keretében: Dési János, Gábor György és Iványi Gábor. Ott vettem meg a Holocaust című könyvét is. Másnap írtam Gézának, többek között a Holocaust egyik megjegyzéséről, amely arra vonatkozott, hogy mennyire igazságtalan az a törekvés, hogy a zsidókkal azonosítsák a kommunizmus bűneit. Az utóbbi időben elég sokat foglalkoztam szovjet tudománytörténettel, és sokakkal beszélgetek is erről. Szinte mindig érzékelem a meglepetést, amikor arról beszélek, mennyire antiszemita volt a szovjet hatalom, és hogy ez milyen nagy mértékben kifejezésre jutott a kutatóintézeti alkalmazásokban és az egyetemi felvételekben. Ennek fényében különösen meglepett a következő. Másfél évvel ezelőtt felkértek, hogy írjak a szovjet tudományról az ELTE Ruszisztikai Intézet készülő, hősökről és antihősökről szóló kötetébe. Kéziratomat a szerkesztők túl hosszúnak találták (valóban hosszabb lett az előírtnál), amit szerintük azzal lehetne helyrehozni, ha elhagynám az antiszemitizmusra vonatkozó részt, amely egyébként viszonylag kis terjedelmet foglalt el. Az volt a véleményük, hogy amit erről írtam, jól ismert, tehát veszteség nélkül elhagyható. Ezek után visszavontam az írásomat, amit – szinte hallani véltem a megkönnyebbült sóhajtást – alig titkolt készséggel elfogadtak.

Elküldtem Gézának a kéziratot: elolvasta, és örült, hogy nem hagytam megcsonkítani. Megbeszéltünk egy találkozást február 27-re. Egyetemi szobájában, a Trefort-kerti F épület II. emeletén találkoztunk, ahol 1965-ben elkezdtem dolgozni, megépítettem a kísérleteimet, és elindultam a tudományos pályán. Ezért számomra ennek a látogatásnak volt egy kis nosztalgiázós mellékíze is. Ahogy beszélgettünk, felmerült bennem, hogy ez a beszélgetés másokat is érdekelhetne. Egyszer elmeséltem egy barátomnak, aki valamikor Komoróczy-tanítvány volt, azt a bizonyos egyszavas gondolatkísérletet. A volt tanítvány, akkor már egyetemi oktató, azt mondta, szeretett volna egy kis veréb lenni, és valamelyikünk vállára szállni, hogy meghallgathasson bennünket.

A gondolat, hogy beszélgetésünk ne maradjon kettőnk között, egyre erősödött bennem február 27-i találkozásunk idején, és elmondtam Gézának. Beszélgetési gyakorlatom tetemes volt, legkorábban 1965-ből, aztán az 1990-es és 2000-es évtizedekben. Hat nagy kötetben jelentek meg beszélgetéseim tudósokkal, köztük száz Nobel-díjassal, akik közül egy tucat nem előtte, hanem a beszélgetések után kapta meg ezt a legmagasabb kitüntetést. Azonban egy egész kötetre való beszélgetéssorozatot korábban csak egyszer csináltam, és az sem jelent (még?) meg. Most azonban egyre inkább úgy éreztem, hogy ezt meg kell csinálni. Ha Gézát megleptem az ötlettel, nem árulta el, csak azt mondta, hogy kell egy kicsit gondolkoznia, meg Judittal, a feleségével is megbeszéli, ami bennem csak növelte a szimpátiát. Majd jelentkezik – és néhány nap múlva jelentkezett. Benne volt, mégpedig minden fenntartás nélkül.

Beszélgetések

Úgy terveztük, hogy keddenként és péntekenként találkozunk Géza Trefort-kerti dolgozójában, és ez négy alkalommal meg is valósult. Aztán beütött a koronavírus, és már nem tudtunk az egyetemen találkozni. Nálunk otthon folytattuk, de két alkalom után jöttek a kijárási korlátozások, és akkor következett az e-mail. Az előző hat, egyenként legalább kétórás beszélgetés megelőlegezte az e-mailes kommunikálás élőbeszédjellegét, és április végére összegyűlt a nyersanyag. Ezután következett egy enyhe szerkesztés, majd további csiszolás, amelyben már a kiadói szerkesztői megjegyzéseket is figyelembe vettük.

Számomra a legnagyobb élményt az jelentette, hogy egyszer sem volt olyan benyomásom, hogy Gézának meg kellene gondolnia, hogyan kezeljen egy problémát. Nyíltsága, őszintesége, egyenessége mindenen átütött, ugyanolyan volt a felvételek idején, mint amikor nem diktafonba beszél. Volt egy különleges pillanat, amelynek hangulatát szeretném megosztani az olvasóval. Még az első Trefort-kerti beszélgetés során történt, amikor elmondta, hogyan találkozott tízéves kisfiúként az akkor már évek óta nem látott édesapjával, aki a háború utolsó szakaszában szovjet hadifogságba esett. Szóltak Gézának a kollégiumban, hogy menjen ki a vasútállomásra. Ott nem ismerte meg az édesapját, aki viszont felismerte őt. Ekkor Géza huszonhárom másodpercig nem tudta folytatni az elbeszélést. Arcát a kezébe temette, és csak rázkódott. Engem természetesen nagyon megrendített, de azt csak fokozatosan és visszavetítve értettem meg, hogy szerettem volna, ha nekem is lehetett volna ilyen huszonhárom másodpercem…

Jeremiás

Miért Jeremiás? Géza ezt mondja a prófétáról: „Nekem Jeremiás mindig is az igazi prófétai személyiségem volt, aki, ha lát egy falat, azonnal nekimegy. Én mindig ez szerettem volna lenni.” Az én olvasatomban a fal nem csak azt jelentette Géza számára, hogy ha van ott egy fal, annak neki kell menni. Azt is jelenthette, hogy hiába van ott a fal, azt semmibe kell venni.

Példának a „tudományos minősítés” rendszerét hozom fel. Géza úgy gondolta, hogy a „kisdoktori” és a „kandidátusi” cím vagy fokozat, tehát két komolyan vett lépcsőfok egyenértékű azzal, amit a mienknél fejlettebb, nagy hagyományú akadémiai rendszerek, például a német rendszer a maga két fokozatával elegendőnek tart. Meg is állt ezen a ponton, különösen azért, mert az általa elérendőnek tekintett egyetemi tanári kinevezést ezzel már megkapta. Bennem fölvetődött, nem kellene-e kezdeményezni, hogy ilyen esetekben egy Komoróczy Gézát vagy hasonló kaliberű tudóst megválasszanak akadémikusnak, függetlenül attól, hogy van-e „nagydoktorija”. Például a londoni Royal Society (a brit nemzeti tudományos akadémia) tagságához nem kell ilyen feltételnek teljesülnie. Az utóbbi időben vannak tehetséges fiatal kutatóink, akik nem igyekeznek „nagydoktorit” szerezni, mert kitárult világunkban azt látják, hogy a nyugati akadémiai rendszerekben ennek nincs jelentősége. Azt is tudom azonban, hogy nálunk, Magyarországon, az ilyen szűrők indokoltak lehetnek. Látjuk, hogy az egyetemi tanári kinevezéshez, sőt rektori megbízáshoz is milyen könnyen hozzá lehet jutni, ha nem léteznek ilyen szűrők. Géza nagyvonalúan szinte fittyet hányt az „elvárásoknak”, és haladt a maga útján. Ki tartja azért kisebb tudósnak, csak mert nem akadémikus?

Egy fal, aminek Géza nekiment, a „nemzeti nagylét” hamis mítoszának fala. Az általa alkotott kifejezés, „bezárkózás a nemzeti hagyományba”, az elmúlt évtizedek egyik szomorúan jellemző leírása. Géza ennek két példájáról is beszél. Az egyik a trianoni béke, a másik Mohács. Moháccsal kapcsolatban felteszi a kérdést: mit ért volna el a magyar haderő a törökkel szemben, ha mindenki ott van idejében a csatatéren? Vannak ismeretek arról, hogy kik és miért nem járultak hozzá a felkészüléshez, érkeztek meg késve, vagy éppen maradtak távol, és hogy egy udvari zsidó, Szerencsés Imre adott pénzt a királyi hadsereg kiállítására. Ezeket a kérdéseket nem volt ildomos vizsgálni, most sem az – ehelyett tanultuk azt, hogy Mohács „nemzeti nagylétünk nagy temetője”. Ma is ennek a „nemzeti nagylét”-nek a propagandája folytatódik a kritikai történetírás helyett. Ami Trianont illeti, Géza felveti a kérdést, hogy ki üzent hadat „kutya Szerbiának”, hogy az első világháborút megelőzően a magyar közoktatás és közigazgatás hogyan fordította szembe a lakosság többségét kitevő nemzetiségeket a magyar állammal. Csak az igazságtalan békéről beszélünk, amely valóban igazságtalan volt, de amelyet egyébként a magyar kormány aláírt. Arról aztán Géza már saját családja tapasztalataiból is be tud számolni, hogy – szolidaritás helyett – milyen ellenségesen fogadták itthon, a „csonka” országban az „elcsatolt” területekről menekülő vagy kiutasított magyarokat.

Még egy példa a falakra, amelyekről Géza vagy nem vesz tudomást, vagy éppen nekik ront. 1990-ben nyílt levelet intézett Szabad Györgyhöz – Géza bölcsészkari kollégája és akkor az Országgyűlés elnöke –, amelyben azt javasolta, hogy az Országgyűlés iktasson be a hivatalos naptárba egy munkaszüneti napot a zsidó ünnepek közül. Mint írja: „Nagyon régóta kialakult az a meggyőződésem, hogy Magyarországon a zsidóság mint társadalmi csoport jelentősége és a zsidók helyzete nincs egyensúlyban, és a közvélemény, mondjuk így, a nemzeti tudat nem úgy kezeli a zsidóságot, mint ahogy kellene.” Szerinte egy zsidó ünnep felvétele a nemzeti ünnepek közé hordozná a következő jelentést: „a zsidó hagyományra figyelmeztet, a magyarországi zsidóság tiszteletére szolgál”; mert „e megbecsüléssel a mai Magyarország adhatna a zsidóságnak, szimbolikusan, mert leginkább erre van szükség, a Holocaust után kései elégtételt, a mára nézve pedig a biztonság ígéretét.

És egyébként is, mi az, ha nem a falnak menni, amikor egy nemesi család sarja zsidó identitású lesz egy jórészt antiszemita közegben?

A fenti gondolatok illusztrálják, miért illeti meg Komoróczy Gézát, hogy Jeremiás kései utódjának, mai Jeremiásnak tekintsük. Megilletődötten ajánlom az olvasó figyelmébe a következő beszélgetéseket.

Budapesten, 2020. július–december

* * * * *
Komoróczy Géza: Utószó
Hargittai István Előszavához

Ez a könyv, s ezt mindjárt az első mondatomban le akarom szögezni: ez a könyv Hargittai István könyve. Benne ötlött fel a – mint mondta – „hosszabb” interjú ötlete, ő tette fel sorra a kérdéseket, ő alakította ki a könyv szerkezetét, rendezte el olykor divergáló válaszaimat, gyűjtötte a fényképeket, adott címet a kötetnek. Ezzel a megjegyzéssel nem a felelősséget akarom őrá hárítani, mert hát a válaszok az én szavaim. A válaszokon István gyengéd szerkesztői munkát végzett, de érdemben nem változtatta meg őket. Valódi interjút adunk az olvasó kezébe: kérdéseket és válaszokat. Beszélgetésünk eleinte élőszóban folyt, az egyetemen, illetve Hargittaiék lakásán, ahol szíves meghívásukra már korábban is meg-megfordultam, a hangfelvételt végtelen kapacitású parányi magnetofonjáról István jegyezte le. Amikor már be kellett zárkóznunk, e-mailben folytattuk, íróasztalom mellett is mindvégig úgy éreztem, mintha egymással szemben ülnénk. Az interjúk nagymestere lévén, István újabb meg újabb kérdéseivel írásban is mozgásban tudta tartani a kapcsolatot, bár a megszokott körülményekből adódóan helyenként hosszú szövegeket küldtem neki. Közben, amennyire észlelhettem, az ő computerén folyamatosan alakult a szerkezet, készült a Névmutató, jelentek meg a kép-ötletek vagy mindjárt a képek.

Dolgoztunk. Saját szövegeimet csak akkor olvastam újra, amikor István az első nyers kéziratot lezárta. A gyorsan váltott e-mailek néhol kissé henye stilusát nem akartam felcsiszolni, de olvasás közben azért javítottam, és egyet-mást utólag be is toldottam a kéziratba; szerkesztett szöveget adok. Anélkül, hogy elvágnám a beszélgetés fonalát, az ismétléseket csak ritkítani tudtam. Helyenként nyersebb megjegyzéseim, mint élőbeszédben is, nem mások, mint egyfajta verbális shortcut. Bár sok olyasmit elmondok az interjúban, amiről nem szokás, nem illik nyilvánosan beszélni, senkit, senkinek az emlékét nem akartam megbántani vagy megsérteni: az én egykori benyomásaimról, élményeimről, emlékeimről van szó. Magamat se kíméltem. Beszélgetéseink kezdetén nem voltam felkészülve életrajzi témákra, és István első kérdése kissé zavarba is hozott.

A közelmúlt időkben két olyan cikkem is megjelent, melyek akár életrajzi vázlatnak tekinthetők: „Könyvesboltok dicsérete” és „Könyvkiadók dicsérete”, egy harmadik még hátravan: „Könyvtárak dicsérete”; ha más sorrendben is, de ebben a három intézményben töltöttem életem java részét. Már az első beszélgetés első félórájában tudtam, hogy nem egy szimpla interjúba vágtunk bele. Voltak kételyeim, kell-e, lehet-e ennyire szubjektivnak lennem, de ahogy haladtunk, megmozdultak régi emlékeim (régies magyar szóval: a jonhom), és úgy éreztem, a baráti légkörben nyugodtan beszélhetek személyes történetemről is. A kérdések, beszélgetések sok apró, elfeledettnek hitt életrajzi mozzanatot hívtak elő bennem, s nem bántam, mert István kérdései végül is a munkámat célozták meg. Amikor egymással szemben leültünk, már tudtam, hogy István tapasztalt kérdező, sokkötetnyi interjúja mellett ezt azok a könyvei tanúsítják, amelyekben a tudományos tárgyú interjúkhoz szervesen kapcsolja saját életrajzának egy-egy elemét. Az Életeink, a Mozaikok olvastán az a benyomásom, hogy írhattunk volna párhuzamos életrajzot is, élettörténeteinkben – minden kardinális különbség mellett – oly sok ugyanolyan fordulópont, hasonló közös elem van. Ugyanazon a napon születtünk, s nyolcvan körül ± néhány év már nem sokat számít. Más-más időben ugyan, de mindketten hosszú éveken át dolgoztunk a Trefort-kert ugyanazon épületében, ugyanazon az emeleten. Mindkettőnk életében formativ jelentősége volt külföldi tapasztalatainknak a világ több országában Nyugaton és Keleten. Életrajzainkban a legfőbb hasonlóság azonban mégiscsak az, hogy mindketten egész életünkben olyan kutatási problémákkal tudtunk foglalkozni, amelyeket magunk választottunk, és a munkánk lényeges tartalmát adta életünknek. Hozzáfűzöm, hogy én Hargittai István és Hargittai Magdolna kemény tudományterületein az elemi dolgokat sem tudom követni. A kérdés, tudjuk, meghatározza a válasz tárgyát, irányát, s persze a válasz is újabb kérdéseket generál. Ez történik a mi e-mail-beszélgetésünkben is.

Engem erősen foglalkoztat, hogy – már régóta nyugdíjasként – szemem láttára omlik össze az, amire fél életem tettem. Az 1987/88-ban alapított MTA Judaisztikai Kutatócsoport az elmúlt mintegy tíz évben az Akadémia ártatlannak látszó átszervezései, szükségesnek beállított adminisztrativ intézkedések, észszerűnek mondott összevonások során elvesztette önálló státusát, aztán nevét, most pedig már észrevétlenül tűnik el, s a judaisztika szak lassan kihullik az egyetemi oktatásból is. Nem hihetem, hogy ez az én személyes ügyem volna. István sok-sok korábbi interjújában külön kitért beszélgetőtársainak zsidó hátterére, saját életére. Kérdései nyomán ebből a nézőpontból beszéltem én is életemről. Szinte magától értetődő volt, hogy beszélgetéseinkben a zsidó történelem, a zsidó élet, a zsidóság helyzete, a judaisztika lett a központi téma.

Az interjú utólagos elolvasása közben még az a gondolat is megkísértett, hogy a jelen kötet – mélyebb értelemben – Hargittai István életrajza, újabb mozaikkövecske az eddigiekhez. Tudom én is, amit minden emlékezőnek tudnia kell, hogy amit emlékeiből elmond, az nem maga az esemény, a „tény”, hanem annak emléke, vagy talán még az sem, inkább olyasmi, amit emlékezetéből pillanatnyilag előhív; ebben az értelemben beszéltem az interjúban arról, hogy itt visszatekintőleg konstruálom az életrajzomat; ebben a konstrukcióban biztosan szerepe volt István kérdéseinek. Amennyire zavarba hozott, amikor leültünk beszélgetni, hogy István nyitó kérdése személyes volt, most annyira megnyugodva zárhattam le részemről a szöveg szerkesztését annak felismerésével, hogy az itt következő oldalakon felidézett életrajzi mozzanatok mégiscsak a tartóoszlopok az életemben: azok a mai véleményem, meggyőződésem alatt.

Zárom e sorokat köszönettel mindenekelőtt Hargittai Istvánnak, érdeklődéséért, a közös munkában tanúsított türelméért, szerkesztői munkájáért. Köszönet családomnak, amelyben beágyazódva és amelynek állandó támogatásával egész életemben érdeklődésemnek, kutatási szenvedélyeimnek élhettem. Feleségem, Tarnói Judit és lányunk, Szonja Ráhel átolvasták a kéziratot, sok javítást, kiegészítést, nem egy helyreigazító vagy bíráló megjegyzést köszönhetek nekik. És köszönet István feleségének, Hargittai Magdinak, aki szintén átfutotta a kéziratot, és gondozta az általam átadott fotókat.

Hargittai István

Budapesten, 2020. július – 2021. február

Hargittai István: Jeremiás nyomában
* Beszélgetések Komoróczy Gézával

Magvető Kiadó, Budapest, 2021
Tények és Tanúk sorozat
672 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 4799 Ft,
e-könyv változat 4199 Ft
ISBN 978 963 143 5399 (papír)
ISBN 978 963 144 0850 (e-könyv)