Sebastian Barry: Egyezer hold (részlet)

Posted on 2021. szeptember 27. hétfő Szerző:

0


Tizenhetedik fejezet

A táborhoz közelebb minden százyardonként őrszem állt. Purton ezredes rajtaütésére hadilétszámra váltottak.

– Whiskey – kiáltotta Peg, valahányszor a közelébe értünk egynek és persze ez volt a biztonságos átjárást garantáló jelszava. Én máskülönben leszálltam a nyeregből, és vezettem a fáradt öszvért. Jó nagyot kortyintott a patakból, mikor odaért. Meg sem lehetett mozdítani, míg nem ivott kedvére. Peg őt nézte.

– Ez is szomjas egy jószág – mondta nagy könnyedén, az állat sötétbarna nyakát cirógatva, amit az öszvér igencsak élvezhetett az alapján, ahogy az izmait borzongatta.

– Sose volt jobb öszvérünk nála – mondtam.

– Őrajta ültél legutóbb, mikor meglőttelek, nem igaz? Ha tudtam volna, hogy te vagy az, nem lőlek meg, Winona Cole.

– Hm? Nohát, én meg akartalak volna lőni, ha tehettem volna, úgyhogy azt hiszem, nem számít ez.

Csak néztünk egymásra. Egyszerűen. Én félig a tábor meg a bennálló öt vagy hat durva kunyhó felé pillantgattam. A fák alatt igen sok ló volt kikötve. Itt jönnek a nyári legyek, tán erre gondoltak. Rázni fogják a pompás fejük és suhogtatni a farkuk, mint valami nagy, húsos óra szerkezete. Van valami egy lóban vagy egy öszvérben, ami megérinti az ember lelkét. Pofás, jámbor jószágok. Mosónők ezúttal nem voltak, de a táborban bőven volt jövés-menés. Főzni márpedig a lázadóknak is kell.

Egyfelől nézve paradicsomi hangulat lebegett az egész fölött. A madaraknak nincsenek állampolgári kötelezettségeik sem az Unió, sem más felé, így hát bőkezűek voltak a csivitelésükkel meg dalolásukkal. A madarak zenéje. Azt hiszem, ebből származik minden, az egyszerű vidéki népek táncai, a régi dalok, amik egyszerre gyógyítják és sajdítják a hallgatók szívét. El akarom mondani, hogyan éreztem magam abba a pillanatba, mert nemigen hiszem, hogy korábban sokszor így éreztem volna. Tudom, hogy amikor Thomasra meg John Cole-ra pillantottam, abban erős biztonságot, nagyrabecsülést éreztem. Bármilyen bíróságon kiálltam volna értük, Isten vagy ember előtt. Még a Nagy Szellemasszony előtt is. Elmondtam volna, pontról pontra, mi mindent kíséreltek meg a kedvemért, minthogyha én az ő vér szerénti leányuk volnék. Töredék voltam, egy leszakadt levél, amit elszakítottak a síkságtól. Mindent, amik voltunk, eltakarítottak a föld színéről. Thomas és John nélkül talán csak az következett volna, amit az ügyvéd Briscoe kárhozatnak hívott – a hirtelen távozás, ami a halálbüntetéseket követte. Lehet, éhen pusztultam volna, mint azok a szikkadt prérikutyák, amiket a csillagfürt meg a füvek közt talál az ember. Akkor hát ez a szeretet egyik fajtája kelletett hogy legyen. Sose pillantottam sok érzelemmel Jan Jonskira, leszámítva, hogy igen kíváncsi voltam rá, milyen ízű lehet a csókja, amit sose tudtam meg, amennyire én tudom. De Pegre pillantva lángnyelvek nyaldosták a lábomat. A gyomrom átmelegedett és végtelen hálát éreztem a Nagy Szellemasszony iránt, hogy Peget megteremtette és a földre helyezte, hogy ott éljen. Mellette állni olyan volt, mintha a folyó fősodrában állt volna az ember.

A patak melletti fákhoz vezettem az öszvéremet, mert nem vezethettem az ismeretlen lovak közé, mivel ott kancák, még tán csődörök is akadnak, a végén felzaklatnák. Egy öszvérből sose lesz apa vagy anya, az én öszvérem esetébe apa. Lige Magan régen mesélt valamit egy kiméráról, amit a nagyapja egyik öszvérje ellett, de ilyesmi csak egyszer esett meg százévente, mondta. Úgy hitték, az ilyen jószág elképesztő aratás előhírnöke. – Csak, asziszem, nem a mi esetünkbe – mondta Lige bölcsen.

Mindenesetre Peg oldalán felgyalogoltam a hepehupás vízparton a házakig.

*

Én nem gondoltam, hogy ez az egész jól végződhet, de szinte meg tudtam érinteni, és listába szedni, mi vitt rá, hogy odamenjek, annak ellenére, hogy még mindig rejtély volt. Volt egy érzésem róla, talán ahogy a szikla mögött rejtőző oroszlánt megérzi az ember. De pont messzebb lebegett, mint hogy a gondolatom elérhette volna. A puska volt az egyik ok, bizonyosan, de voltak még más sokkal kísértetiesebb dolgok. Eleve is, vakmerő de milyen vakmerő dolog volt ott lenni, de hogy Peggel voltam, az nem nyugtalanított. Ennél kevésé nyugtalannak még sose éreztem magam, mióta anyám, karjával a hátamon, kigombolyította a történeteit.

– Megkérdem Aureliust, mit lehessen tenni a puska végett. Tudom, hogy a te puskád, mert ottan láttam rajta ezen az öszvéren. Sőt még lelőni is megpróbáltál vele, ugye.

– Aurelius Littlefair nem egy…? – kezdtem, aztán elbizonytalanodtam, hogy hogy folytassam a kérdést.

– Micsoda?

– Hát hogy nem egy ádáz ember ő?

– Aurelius? Hát ő olyan, amilyen. Zach Petrie ma már korán reggel elment az embereivel, őt nem bírom megkérdeni – hacsak nem tudsz a szellemekkel beszélgetni?

– Nem tudok.

– Nohát, nézzed, a fegyvertár ottan van az utolsó pajta mögött. Ha nálunk van a puskád, ott kell legyen egy állványon.

– Ahogy mondom, Peg, itt pénz cserél gazdát, nem tudom…

– Meg akarod próbálni, vagy sem? Mer énnekem mindegy.

– Félek beszélni vele, azt hallottam, Peg, azt hallottam, az utak mellé akasztotta fel a felszabadítottakat, magam is láttam, és nem tudom, a végé még fogja, azt felakaszt engem is.

– Nem egy démon ő gyermek. Én mondom neked. Énhozzám mindég jó volt. Apám a legjobb felderítője volt a háború alatt. Igen jóban voltak, akár a cimborák. Csak megkérdem. Ártani nem árthat. Sose gondoltam volna, hogy egy Winona Cole is félhetik bármitől vagy bárkitől.

– Élő dolgoktól nem félek.

– Nohát, halottnak nem halott, azt elmondhatom neked, halottnak nem halott.

No aztán odaértünk az lakórész első kis kunyhói közé. A kunyhók háta mögött girlandokban szűk nadrágok, elöl gombos pamutingek, női alsóneműk meg ilyesmik lógtak. Azok a mosónők alighanem tették a dolgukat, függetlenül a portyáktól vagy hasonló, kevésbé fontos dolgoktól. Valaki egy adag zabot főzött egy hatalmas fekete fazékban, de akkor épp senki nem ügyelt rá. A lovaknak, gondoltam. Hacsak nem vágynak zabra a lázadók is.

– Na itten várjál szépen, Winona barátom. Én bemegyek, és szembeszállok a démonnal.

Pucér lábával végigment a tornácon, és eltűnt a kunyhó sötétjében. Az ablakok kicsik voltak, védekezéshez valók. Egy puskát ki bírt rajtuk dugni az ember, na, ekkorák körülbelül. Hiába volt még csak május, a nap fogta, s forróság tekintetébe versengésbe kezdett a nagy lábas alatti tűzzel. Éreztem az erejét a fejemen is, és azt kívántam, bár eszembe jutott volna egy kalapot feltenni. A fejemben megjelent Lige Magan korholó arca. „Látod, Winona, én megmondtam, én megmondtam!” Igaza volt, hogy úgy szerette a kalapokat. Hatalmas mocsárnyi sárga fény irányult a táborra. A széles folyót mintha felhizlalta volna a hőmérséklet. Fényesen tört előre, a folyóknak azt a kavicsdalát énekelte. A lelkesedésem kitartott, de most már Peg nélkül, kissé nyugtalankodni kezdtem, és azon tanakodtam, odamenjek-e a fegyvertárhoz én magam, aztán csak felkapjam azt a szent fegyvert. Tanakodtam, hogy ezt kéne-e tennem. Miért akarna Aurelius Littlefair, a leggonoszabb és leghaszonlesőbb szívű alak Tennesseeben, visszaadni egy puskát Winona Cole-nak?

Sebastian Barry

Elmondtam Pegnek, hogy a fegyver Tennyson Bouguereau tulajdona, egy olyan emberé, akinek az elpusztítására Aurelius Littlefair jónak látott erőfeszítéseket tenni? Vagy, most már tudtam, hogy egyáltalában nem is ő volt az, hanem Purton ezredes? És azt gondoltam, Purton ezredes vajon csak azért tett így, hogy kicsit megpiszkálja a darázsfészket, hogy készíttethessen egy hivatalos dokumentumot az ügyvéd Briscoe-val, ami megindokol egy támadást? Úgy gondoltam, ez lehetett a helyzet. Éppen gratuláltam magamnak ehhez az elképzeléshez, mikor Peg kidugta a fejét az ajtón, és azt mondta, menjek be.

– Csak szaporán, katona – mondta. Így hát magának a gonosznak a csarnokába léptem. Nekem legalábbis úgy tűnt.

Sebastian Barry: Egyezer hold
Fordította: Morcsányi Júlia
Magvető Kiadó, Budapest, 2021
296 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft