Sári László: Lin-csi apát pesti rokona (részlet)

Posted on 2021. szeptember 26. vasárnap Szerző:

0


Az önfeltárás

Az önfeltárás olyan tevékenység, amelyet a legnagyobb élvezettel azok az írástudók végeznek, akik nem a messze eső dolgok iránt érdeklődnek, hanem a hozzájuk legközelebbiek iránt. És mi lenne hozzájuk közelebbi, mint saját maguk?

Az érdemeik, az erényeik nyilvános feltárása épp olyan gyönyörűséget jelent számukra, mint a bűneiké. A pózolás édes szenvedély. Ellágyultan írnak aztán tele száz és ezer oldalakat magukról és minden felmenőjükről. Hiszen a saját életük és a legközelebbieké egyaránt az önfeltárás aranybányái. Lin-csi apát és pesti rokona viszont világéletében utálta az önfeltárást, nem is hallotta őket soha senki magukról vagy a családjukról beszélni.

Persze, hogy nem vallanak magukról most sem. Ám történeteinkben vallomásaik nélkül is feltárulnak életük legbensőbb titkai. A zárkózott természetű és barátságtalan apátot, valamint csaknem ismeretlen rokonát azért nem szükséges szóra bírnunk, mert a pesti rokon legközelebbi hozzátartozójaként – mondhatni, legjobb ismerőjeként – e lapokon mindvégig itt leszek önökkel én. Én, aki élete minden eddigi eseményének tanúja voltam. Jelenlévő tanúja, s ekként valamilyen mértékben résztvevője is.

Tanú és résztvevő minőségében készülök hát elbeszélni önöknek a legfontosabb részleteket. Ám azt is nyugodt szívvel bevallhatom, hogy a pesti rokon figyelmes szellemi társaként is mindvégig jelen vagyok az itt következő történetekben.

Mert az igazság az, hogy leginkább szellemi térben mondhatom magam otthonosnak az egész emberi világban. Hőseink, az apát és pesti rokona életében pedig mindenképpen. Mindkettőjükében, mert ha szoros és állandó együttlétünkből következően jól ismerem az egyiket, úgy hasonlóan jól kell ismernem a másikat is. Ez akkor is így lenne, ha nem rokonokról beszélnénk. Jelenlétem beavatottként való említése tehát – úgy érzem – teljességgel helyénvaló. Valamint őszintén remélem, hogy hiteles elbeszélői szerepem sem vitatható.

Ennélfogva máris elmondom önöknek, hogy Lin-csi és pesti rokona miért utálja az önfeltárást. Nem is kevéssé, amint említettem már az imént. Azért van ez így – időtlen idők óta –, mert világlátásuk nem az emberi teljesítményt helyezi középpontba. És még csak nem is magát az embert. Mindketten olyannyira csekély jelentőséget tulajdonítanak az élet egészének, hogy igencsak szégyenteljesnek éreznék e csekélyke lét részleteit az emberek elé tárni. Az ilyenfajta kitárulkozás kiváltképp visszatetsző a szemükben. Sokatmondó és messzire mutató ok ez.

Legyen hát az önfeltárás ezután is azok dolga, akik sem az élet nagyszerűségével, sem a jelentéktelenségével nem tudnak mit kezdeni. Ezért aztán örökké maguk körül forgolódnak. A mi hőseink nem hasonlítanak rájuk. Ők a kifürkészhetetlent fürkészik, és a láthatatlan jelenségek körüljárásával vannak elfoglalva. E jelenségek elmélyült és beható vizsgálatával telik egész életük. Ami látványos és konkrét, az számukra érdektelen.

Ennek következtében a későbbiekben olyan eseményeket is felhozok, amelyek első pillantásra módfelett jelentéktelennek látszanak, ám a teljes kép hibátlan megalkotásához nélkülözhetetlenek.

Epizódokat, pillanatképeket, apró mozzanatokat villantok fel mindenekelőtt a fiatalember életéből, akinek a közelében majd gyakran ott találjuk az öreg apátot. Nem egyszer huszadrangú mellékszereplőkkel is megismerkedünk, ám meggyőződésem, hogy elbeszélésem végére plasztikusan rajzolódik majd elénk mindkettőjük alakja. Hiteles és meggyőző összkép felmutatására törekszem, amelyből jellemképüket, szellemi öltözetüket is megismerjük.

Egy csepp tudás, mi az?

Mindenekelőtt lássuk az apát és pesti rokona legszembetűnőbb vonásait. Azokat a vonásokat, amelyekből életük jellemző történései következnek. Kis túlzással az apátot és fiatal rokonát egyformán rejtőzködő természetűnek mondhatjuk, sőt, azt sem tagadom, hogy gyakorta viselnek álöltözetet. Őszinte örömmel álcázzák magukat. Az inkognitó igen kellemes és biztonságos viselet.

Rejtőzködő kedvükben nemcsak jellemző emberi tulajdonságaikat, a környezetükben elfoglalt helyzetüket és szándékaikat igyekeznek eltitkolni mások elől, de meglátásaikat és tudásukat is. Tartózkodásukat a legjobb esetben az udvariasság magyarázza, na meg az önmagával egyetértésben élő ember nyugalma, higgadtsága. Az öreg apát háttérbe húzódása többnyire ebből az alaphelyzetből származik. Még akkor is, ha jól tudjuk, korlátozottabb képességű tanítványai bizony elég gyakran kihozták a sodrából. Ám ez még a távoli Huo-to folyó parti kolostorban történt, szinte az idők kezdetén.

Szerencsére hasonló a helyzet a pesti rokon visszafogottságával is. Különösen azokban az esetekben, amikor színlelt egykedvűségével az emberi világról alkotott véleményét igyekszik elhallgatni. Erről ugyanis elég határozott véleménnyel bír, s ha mégis hallgat, tudom, hogy megvetését leplezi. Állíthatom, hogy ilyenkor csendes udvariassága fogja vissza, és némi szemérmesség, amiből az önfeltárással szemben érzett ellenszenve is táplálkozik.

Bármiképpen legyen is, a rejtőzködő természet a legfényesebb tudást is elkendőzi, senki életében nem engedi napvilágra kerülni. Pedig némelyek milyen büszkén, milyen fölényesen hirdetik hitvány kis tudásukat is – mint igazi, világraszóló okosságot.

– Ha a föld minden titkát kitanuljuk, annyi az, mint egyetlen cseppet pottyantani az óceán vizébe – szerette mondogatni kolostorában egykor Lin-csi apát, s ez bizony világos beszéd. Tisztán érthető belőle, hogy ő maga semmiféle tudást nem tart üdvözítőnek, sőt kifejezetten haszontalannak véli a legjobb szándékú tanítást is. Saját tudását pedig teljes egészében lényegtelennek és személytelennek tünteti föl, talált tárgynak tekinti.

Na de, ha így van, ha helyesen látja a tudás haszontalanságát, mire való az a keserves erőfeszítés, amellyel a tudás megszerzéséért mindig szívesen áldoznak az emberek? Mire való? Mi a cél? Mi a remény?

– A tudás csak vigasztalás, semmi más – vágta rá erre Lin-csi apát mindannyiszor, amikor a tanítványai ugyanezt kérdezték. De megmondta azt is, hogy miért.

– Azért kell az embereknek a vigasztalás, mert különben minden törekvésüket föladnák. Azért kell, hogy az egyszerű, köznapi életbe belenyugodjanak, hogy helyt tudjanak állni, míg kitöltik a rájuk szabott időt.

– Hát ezért?! – kérdezte ijedt csodálkozással a pesti rokon, amikor először hallotta az apát válaszát. De aztán elfogadta az érvelést. Beletörődött a soványka ígéretbe, miként azok, akik már belátták, hogy ez bizony nem kevés. Mert megtanulták sejteni a rájuk szabott idő végét.

Miféle tudásról lehet itt szó, míg fájdalmasan tudatlanok vagyunk időnk vége felől? Legjobb, ha mindenki csöndben marad. Ha megelégszik a legegyszerűbb élettel, megelégszik a köznapisággal. Ez a legjózanabb és legtisztességesebb viselkedés.

Sári László (Fotó: Szőcs Tekla)

– Csakhogy nem való ám mindenkinek! Mert sokan vannak, akik szeretnek véres küzdelemben győzedelmeskedni, szeretnek az ott szerzett apró morzsákkal kérkedni – gondolta Lin-csi apát pesti rokona. Magát persze nem sorolta ezek közé. Ám ahogy korábbi küzdelmeit futólag felidézte, úgy látta, az emberek sűrűjében bizony ő sem maradt teljesen makulátlan. Nem maradhatnak azok a legjózanabbak és legbölcsebbek sem. Vannak olyan élethelyzetek, amikor a morzsák is számítanak.

Sári László: Lin-csi apát pesti rokona – Nyugat és Kelet
Corvina Kiadó, Budapest, 2021
260 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft