Elizabeth Foley, Beth Coates: Mit tenne Frida Kahlo? (részlet)

Dorothy Parker

Alapvető igazság, hogy abban a pillanatban, amikor az ember végre leteszi a voksát egy férfi mellett, arról rög­tön kiderül, hogy érzelmileg éretlen szociopata.

A tapasztalat pedig azt mutatja, ha már egyszer felál­lítottuk ezt a diagnózist, semmi értelme azzal kísérletez­ni, hogy megváltoztassuk a szeretett férfit. De gondol­juk csak meg, micsoda nyersanyagot szolgáltat mindez! Lesz min nevetni a barátnőinkkel, miről panaszkodni anyánknak, és remekbe szabott, bosszúszomjas üzenete­ket írhatunk a WhatsAppon. Mint ahogy híres nővérünk is tette, aki a férfiakkal kapcsolatos fájdalmas tapasztala­taiból szellemesnél szellemesebb kontentet tudott gyár­tani. Dorothy Parker vérbeli irodalmi alkimista volt, aki a rossz élményeket képes volt a papíron arannyá változ­tatni. A férjeire és szerelmeire már senki sem emlékszik, de aki egyszer is olvasott tőle valamit, szavait nehezen felejti el. Lehet-e pontosabban fogalmazni, mint hogy „Vagy vegyen el, vagy hagyjon el; vagy, ahogy lenni szo­kott, először az első, aztán a második”, valamint „Meg is érdemlem; ahelyett, hogy lekoptattam volna, hagytam, hogy felkoppintson”, mondta egy viszonya után, amely abortusszal végződött.

Dorothy Rothschild egy viszonylag jómódú család negyedik gyermeke volt. A család boldogan élt Manhat­tanben mindaddig, míg Dorothy édesanyja meg nem halt. Apja újranősült, és feleségül vett egy buzgó katolikus asz­szonyt, akit Dotty soha nem fogadott el anyának, de még csak a nevén sem volt hajlandó szólítani – egyszerűen a „bejárónő” címmel illette. Dot nagy tehetséggel fordí­totta a személyes tragédiákat szórakoztató történetekbe, így keveset tudni arról, mennyi igaz a családi legendákból, az viszont biztos, hogy 1917-ben feleségül ment Edwin Pond Parkerhez, egy csendes brókerhez – és alkoholistá­hoz. A házasság persze nem sikerült, és a szóbeszéd szerint Dorothynak számos viszonya volt, például az író Charles MacArthurral. (Ő volt az a bizonyos férfi, aki „felkoppin­totta”.) Ekkor fordult az írás felé.

1918-ban Dorothy, egyenesen a nagy P. G. Wodehouse helyébe lépve, a Vanity Fair színházi kritikusa lett, és írá­sainak csípős hangja miatt hamar az egyik leghírhedtebb kritikusként tartották számon, Egyedüli nőként ült a hí­res Algonquin Kerekasztal ebédeinél; a társaságban több híresen szellemes író és színész gyűlt össze nap mint nap, hogy kiélhessék verbális inkontinenciájukat. 1920-ban, miután kirúgták, szabadúszóként folytatta a munkát: verseket, novellákat publikált, 1927-ben pedig a The New Yorker könyvkritikusa lett, és haláláig az is maradt.

Dorothy idejében, a 1920-as évek hedonizmusában a középosztálybeli nők számára nagyot változott az élet: rövidre vágatták a hajukat, dohányoztak, ittak, élvezték a szexuális forradalmat, nem féltek feleselni, autót vezet­tek, imádtak vásárolni, és jazzt hallgattak. A méltóság­teljes idősebb generáció veszélyes, nyugtalan fiataloknak tartotta őket. A régi vágású feministák pedig – akik a po­litikai egyenlőségért harcoltak – főként azt kifogásolták, hogy a fiatalok csak magukkal vannak elfoglalva, és fél­tek, hogy ez az életmód végül oda vezet, hogy semmijük sem marad, és magányosan, csalódottan, keserűen kell tovább élniük. (Nagyon is ismerős, ugye, hölgyeim, a 21. századból?) Dorothy Parker számára azonban minden­nél fontosabb volt a szabadság, hogy az emberi életről írhasson – ami olykor rettentő fájdalmas, sokszor pedig elképesztően vicces.

Dorothy a húszas években végül elvált Edwintől, 1932-ben pedig megismerkedett Alan Campbell-lel, aki jóval fiatalabb volt nála, színészkedett, és írt is. 1934-ben összeházasodtak, nem sokkal később pedig egy ügynök arra biztatta őket, hogy Hollywoodban együtt csinálják meg a szerencséjüket. Így is lett; forgatókönyvíróként gyorsan befutottak, és kétszer is jelölték őket az Oscar­-díjra. Los Angelesben Dorothy felcsapott politikai ak­tivistának: rossz szemmel nézte a fasizmus előretörését Németországban és Spanyolországban, még az FBI is szemmel tartotta. Szenvedélye a politika iránt, második házasságával ellentétben, élete végéig kitartott; végren­deletében mindent Martin Luther Kingre hagyott, a ha­gyaték pedig végül az NAACP*-hez került (az aktivista életéről lásd Rosa Parksot a 35. oldalon). Még a saját sír­feliratát is megírta, „Bocsánat, hogy port verek” címmel, a tömörség újabb mesterműveként, de a végrendelete miatt keletkezett furcsa csavar következtében hamvai ti­zenhét évig álltak ügyvédje iratszekrényében, míg végül az NAACP sürgetésére elhantolták az urnát a szervezet központjában, Baltimore-ban.

Ha legközelebb a harmadik randi után a vágyott pasit elnyeli a köd, vagy fájdalommal kell megállapítanunk, hogy képtelen kifejezni az érzéseit, gondoljunk bátran Dorothy Parkerre és az ő kivételes tehetségére, amely­lyel képes volt minden kínos visszautasítást és kudarcot ragyogó, szellemes írásművé alakítani. Ki nem állhatta az unalmat, a banalitást; éles eszű nő volt, akinek a nyel­vét is jól felvágták, s verhetetlen volt koktélivásban. Műveiben ugyan kétségtelenül felfedezhető egyfajta reménytelenség is (mintha nem hitt volna teljes szívvel abban, hogy a nők sorsán lehet javítani), szellemessége azonban mindig átragyog a ködön.

Fordította: Magyari Andrea

Elizabeth Foley, Beth Coates:
Mit tenne Frida Kahlo? – Kivételes nők,
akik nem ismertek akadályt
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2020
300 oldal, teljes bolti ár 4299 Ft

* NAACP: National Association for the Advancement of Colored People / Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért