Holdkórosok maszkban | Figaro házassága / Alföldi Róbert rendezésében

Tóth Zsuzsanna |

Ha nyáron volt is kételyem, miszerint mondhatjuk-e még, hogy a Városmajori Színpad „szabadtéri” – hiszen a forró estéken sokszor megrekedt a levegő a fedett nézőtéren –, augusztus 30-án ez eloszlott. Bizony hűvös volt, dacára a figyelmességként kínált kis takaróknak, amik jól jöttek, még ha fel is készült az ember. Amit láttunk, az viszont cseppet sem hagyott hidegen senkit. (És nem pusztán arra gondolok, hogy Alföldi Róbert rendezései általában felkavarják az állóvizet.) A Figaro házassága túllépett azon, hogy csupán egy kellemes színházi este legyen.

Miért? A darab jól ismert „könnyed” vígjáték – igaz, Beaumarchais érdemei elévülhetetlenek e műfaj terén. A sevillai borbély meséjét folytató történet felsorakoztat mindent, ami a vérbeli színházhoz szükséges. Az 1778-ben bemutatott darab szerelmi bonyodalmait a maga idejében túl frivolnak találták, be is tiltották, s csak Mozart zenéje tette elfogadhatóvá szókimondását, kendőzetlen kritikusságát is. Vajon mit mond ez a mű a mai nézőknek, ráadásul a közkedvelt zene nélkül? (Igaz, évtizedek óta meglehetősen népszerű előadások születtek belőle, először Illyés Gyula Egy bolond nap, avagy… majd Forgách András Egy őrült nap, avagy Figaro házassága címmel történt fordításában.) Miért rendezte meg most Alföldi a Budaörsi Latinovits Színházban újra – Hamvai Kornél frissített szövegével? Nem először találkozik a darabbal, már mindent tudhat róla, hiszen először 1989-ben játszotta Figarót, rendezte is, legutóbb talán Zalaegerszegen. Mert hogy pusztán laza szórakozásnak szánta volna, arra egy percig sem gondoltam. Mindenesetre, ha valaki kikapcsolódni vágyott, megtehette.

A szín egyszerű, de remekül alakítható, néhány jelzésszerűen barokk, óarany ajtó (a csiki-csuki helyzetek, vad kavarodások nem nélkülözhetik az ilyesmit), hasonló színű karosszék, az ablakon át kerti tuják sejlenek, előrevetítve a majdani kerti, bújócskás kergetőzéseket.

A remekül használható díszlet és a voltaképpen időtlen, de karakterformáló jelmezek Zöldi Z. Gergelyt dicsérik. Az első pár percben belecsöppenünk a mába, nem csupán a nyelvezet harsánysága, de a szereplőkön megjelenő arcmaszkok miatt. (Áll alá letolva, persze, többnyire – mégis folyton figyelmeztetve a távolságtartásra.) Szinte az első perctől kezdődően abszolút biztonsággal működik az előadás, ritmusa feszes, tempóját eleinte nehéz követni, de pontossága és a játék kidolgozott stilizáltsága megkapó. Kételyünk sincs, hogy színházat látunk – hiszen egyértelmű, hogy a szereplők látványosan „játszanak” nekünk és egymásnak is –; ebben a teatralitásban hibátlan az alakok megformáltsága, feltárulnak a mögöttesek, a cselekedetek igazi mozgatórugói. Számomra ilyen például Figaro első nagy tirádája, amelyben ecseteli Cherubinónak (illetve most Querubín a neve, hiszen Andalúziában vagyunk!), mi vár rá a katonaságnál, ahová a gróf „száműzte”. (Annyira megkapott a heve, hogy hazaérve rögtön átfutottam Forgách András fordításában a darabot. S bár a lényeg ebben a jelenetben is hű az eredetihez, Hamvai szövege – amit sajnos nem olvastam – totális vízióvá bővíti Figaro beszédét, aki mindeközben lázas agymunkával ismét a megoldáson dolgozik. Mármint, hogy hogyan húzhatná ki a csávából az apródot.)

Nyilván lehet vitatkozni arról, hogy a kortárs újrafordítások vaskosabb szófordulatai mennyire szükségszerűek, de ne finomkodjunk – elevenek. (Hamvai saját darabjai sem szemérmesek.) És bizony a friss szöveg szókimondásának is köszönhetően kendőzetlenebb minden; itt már nem ingujjban bujkál Querubin, de gatyában (és milyen csodaszép játékot játszik a grófi páros a fotelen felejtett nadrággal!); a filozófia, az olyan, mint a fing (tartjuk, amíg lehet); a bíró vette a diplomáját és sorolhatnám. Törvényszerű, hogy ebben a világban hiába vágyik Figaro pusztán egy házgondnok hétköznapi, csendes életére, ez nemigen jön össze.

Az előadás remek színészi játékokkal ajándékozza meg a nézőket: Figaro (Chován Gábor) lélekszakadtig kézben tartja az eseményeket, „megoldom!” jelszóval; méltó párja Susana szerepében a sziporkázó, egyre jobb Hartai Petra. Almaviva gróf (Makranczi Zalán) egyszerre arrogáns és vonzó, csábító és féltékeny, s esendő, csak a hatalmába kapaszkodhat. Rosina (Bohoczki Sára) megunt és vágyakozó feleségként mutatja meg tehetségét (és gömbölyödő, a karakternek némiképp ellentmondó „privát” pocakját – persze, beépítették a szövegbe). Kiváló energiákkal dolgozik (mint mindig) Spolarics Andrea, Marcelina megformálója – és ne bonyolódjunk ugyan bele a történet kusza szálaiba, de – hogy mennyi tűz van benne! Igazi komédiás alkat Böröndi Bence, aki Querubín folytonos szerelmi lázában ég, és úgy tűnik, hasonlóan bővérű kedvest talált (Palugyai Sára – Dorita). Orvosnak is titulálva játssza az ügyvéd, a mogorva Bartolo szerepét Ilyés Róbert, akinek persze mégiscsak van szíve. Remek epizódokat hoz Lugosi György megjelenése a színpadon – ő Antonio, a folyton kapatos kertész. (Bár a saláta[törvény] nézők közé dobását, majd újbóli felbukkanását kissé elhibázottnak véltem.)

Remek pillanatai voltak Fröhlich Kristófnak (Basil) – nemcsak összekavart közmondásai, de olyan, távollétében elhangzó poénok miatt is, minthogy „lassan jönnek, merthogy »adagio« játszik”. Igazi meglepetést okozott Mertz Tibor a folyton bizonytalan Don Gusmán bíró féktelen karikatúrájának megrajzolásával. A lenyűgöző és pontos társulati összmunkáról nem is beszélve, amit bár időnként erőltetetten harsánynak éreztem, olykor a valódi őrület örvényébe ránt be minket. Ennek egyik példa-jelenete a menyegzői táncé, ahol az addig is idézőjeles zenehasználat tébolyító mulatósba megy át.

Még sokat és sokáig lehetne beszélni a választott nyelvéhez a lezárásig hű előadásról. Dicsérhetném a végén valóságos kerti labirintussá váló tuja-özönt, ahol a félreértések egymásra torlódnak és kisimulnak. És bár a játék kitartóan vígnak tűnik, s önkéntelen is fel-felröhög a néző, azért annyi keserűség gyűlik össze benne, ami bőven kitenne egy drámát. Meg is érezzük ezt a kellő pillanatokban. Rájönni vélek arra is, hogy miért vette elő a darabot (önnön értékein túlmutatóan) Alföldi Róbert. Kapunk egy dózisában meglehetősen nagyra sikerült Figaro-monológot a második felvonásban (állítólag az eredeti is csak a színpadra állítások folytán lett kevésbé bőbeszédű) – amelyben hősünk élettapasztalatai sűrűsödnek össze. Nos, itt igazán sok áthallásban van részünk (és nem csak Hamvai fordítása miatt). Mielőtt túlmagyaráznám, igen, lehet ezt a párhuzam-özönt soknak tartani, akár didaktikusnak is. De, ami elhangzik, az teszi a mi ügyünkké ezt a szerelmi komédiát. Az emberi lényeg évszázadok óta nem változik.

„Megmondanám, hogy a kinyomtatott ostobaságoknak nincs semmi jelentősége, csak ott, ahol tilos a terjesztésük, hogy a bírálat szabadsága nélkül mit sem ér a hízelgő magasztalás; és hogy csak a kicsi ember fél a kicsi betűktől.” (Részlet a nagymonológból, Forgách András fordítása)

Az előadást Budaörsön, a Latinovits Színházban még megtekintheti, aki lemaradt a szemléről.

Fotók: Borovi Dániel (a fotók Latinovits Színház korábbi előadásán készültek)

Beaumarchais: A sevillai borbély
Fordította: Hamvai Kornél
Rendezte: Alföldi Róbert
A Budaörsi Latinovits Színház előadása.

Közreműködők

Almaviva gróf, Andalúzia alkormányzója: Makranczi Zalán m. v.
Rosina grófné: Bohoczki Sára
Figaro, belső inas és mindenes: Chován Gábor
Susana, komorna, Figaro jegyese: Hartai Petra m. v.
Querubín, a gróf apródja: Böröndi Bence
Marcelina, házvezetőnő: Spolarics Andrea
Bartolo, orvos: Ilyés Róbert
Antonio, kertész, Susana nagybátyja: Lugosi György m. v.
Dorita, Antonio lánya: Palugyai Sári m. v.
Basil, a grófné zenetanára: Fröhlich Kristóf e. h.
Don Gusmán, bíró: Mertz Tibor m. v.

Díszlet-jelmez: Zöldi Z. Gergely

A Városmajori Színházi Szemle (2021) versenyprogramjában szereplő előadás