Perintfalvi Rita: Amire nincs bocsánat (részlet)

Posted on 2021. szeptember 13. hétfő Szerző:

0


I. Bevezetés

Az a pap, aki szexuálisan bántalmaz egy gyermeket, az Úr testét szentségteleníti meg. Egy papnak óvnia kell a gyermeket, hiszen a gyermek bízik benne, és nem visszaélni a bizalmával, nem bántalmazni. Ez borzasztó, olyan, mintha egy sátáni misét tartana.” Ferenc pápa

Miért kezdtem bele ebbe a „misszióba”?

2019 februárjában Ferenc pápa a Vatikánban összehívott egy rendkívüli tanácskozást, amit a szexuális visszaélések elleni csúcstalálkozónak is neveztek. Célja az volt, hogy a katolikus egyház vezetői a világ minden részéről összegyűlve együtt gondolkodjanak arról, hogy miként lehetne a gyakorlatban is megvalósítani azt az elvet, amit Ferenc pápa zéró toleranciaként hirdetett meg. Az argentin pápa rendkívül nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a katolikus egyházon belül a klerikusok, ill. más egyházi személyek által elkövetett szexuális bántalmazással szemben miként lehetne úgy fellépni, hogy a zéró tolerancia elv ténylegesen megvalósuljon. Magyarországot ezen a tanácskozáson Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke képviselte.

A konferencia kapcsán a magyar sajtó, pontosabban a Népszava feltette Veres püspöknek azt a kérdést, amely a hazai híveket és a magyar társadalmat egyaránt foglalkoztatta: „Hány magyarországi egyházi személy ellen indult eljárás – akár katolikus, akár világi bíróságon – 2012 óta?” Az elnök által adott válasz erősen nyugtalanítani kezdett, ugyanis a püspök a következőket mondta: „Pontosan nem tudom megmondani. Nem kaptunk rá felkérést, hogy készítsünk összesített statisztikát, és nem is érzem szükségét ennek, mert minden egyházmegye és minden szerzetesrend maga jár el a saját ügyeiben. Nekem tizenegynéhány ilyen esetről van tudomásom.” S az újságíró további kérdésére „Melyik döbbentette meg a leginkább?” még meglepőbb válasz érkezett: „Egyiket sem ismerem részleteiben, sőt a legtöbbet egyáltalán nem ismerem, csak hallottam az eljárásról.” (Czene 2019).

Elszomorító volt hallani azt, hogy a magyar egyház vezetőségét annyira nem érdeklik a katolikus egyházon belüli szexuális visszaélési ügyek, hogy nem is akarják megismerni az áldozatokat, nem érdekli őket, hogy hol, mikor, milyen körülmények között és miért történtek meg ezek az esetek. Veres azon kijelentése, hogy a magyar katolikus egyházat senki sem kérte fel egy ilyen jellegű vizsgálat lefolytatására, szintén elég abszurdnak hatott. Hiszen vajon ki kérhetné fel az egyházat egy ilyen jellegű vizsgálatra, kinek lenne ilyesmihez egyáltalán jogalapja? Erre a kérdésre megfelelő választ adhatnak a külföldön meglevő jó gyakorlatok, mint például a német katolikus egyház esete. Itt 2018-ban nyilvánosságra hozták annak az MHG-kutatásnak az eredményeit, amelyet a Német Katolikus Püspöki Kar kezdeményezett maga „ellen”, vagyis azért, hogy erről az erőteljesen tabusított témáról nyíltan lehessen beszélni, és az elhallgatás helyett végre elkezdjenek konstruktív megoldási javaslatokban gondolkodni.

Az esetek számarányáról, amelyekből indirekt következtetéseket természetesen le lehet vonni a hazai állapotokra vonatkozóan is, fontos információkat ad ez a német vizsgálat, ezért röviden összefoglalom annak lényegét és legfőbb eredményeit. Az ún. MHG-kutatás (MHG-Studie 2018) egy interdiszciplináris kutatási projekt volt, mégpedig „A katolikus papok, diakónusok és férfi szerzetesek által a Német Püspöki Konferencia területén kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális bántalmazás” témájában. A kutatást Mannheim, Heidelberg, Gießen kutatóközpontok végezték, innen ered az MHG rövidítés. A vizsgálat erőssége, hogy sokféle tudományág bevonására sor került. Így például elengedhetetlennek tartották a bűnügyi, pszichológiai, szociológiai, pszichiátriai és törvényszéki-pszichiátriai szempontok figyelembevételét. A projektet 2013. augusztus 28-án a Verband der Diözesen Deutschlands (azaz a Németországi Egyházmegyék Szövetsége) írta ki, amit végül egy konzorcium nyert el, amelyben a fent említett egyetemek kutatóintézeteinek szakértői közösen vettek részt. A kutatási projekt 2014. július 1. és 2017. december 31. között zajlott, amit a probléma komplexitására és kiterjedtségére való tekintettel végül 2018. szeptember 30-ig meghosszabbítottak. A projekt célja a címben is megnevezett ügyek feltárása volt, mégpedig az 1946 és 2014 közötti időszakra vonatkozóan. A kutatás eredményeit 2018. szeptember 25-én a Német Püspöki Konferencia őszi gyűlésén, Fuldában mutatták be. Az eredmények sokkolónak bizonyultak. A vizsgálat során 38.156 egyházi aktát vizsgáltak meg, amelyek az 1946 és 2014 között hivatalosan bejelentett eseteket tartalmazták. A vizsgálat eredményét három pontban foglalnám össze: 1.) 3677 gyermek és ifjú esett áldozatául szexuális bántalmazásnak. 2.) 1670 elkövetőt találtak a vizsgálat folyamán, akik között voltak papok, szerzetesek és diakónusok. 3.) Az összes német klerikusból, akikről a vizsgálatot akták is megerősítették 4,4% volt szexuális bántalmazó. Természetesen ez a kutatás csak azokat a számokat mutatja, amelyeket az aktákban fel tudtak tárni, de köztudomású, hogy az áldozatok nagyon csekély arányban tesznek hivatalos bejelentést, így a valódi bűncselekmények száma ennél jóval magasabb lehet.

Hogy vajon mennyivel lehet több eset a valóságban, mint amiről akták is készültek, abba egy másik, az MHG-kutatással nagyjából egyidőben futó, de az egyháztól független kutatás eredményei engednek bepillantást. 2019 márciusában a Journal of Child Sexual Abuse című nemzetközi folyóiratban látott napvilágot az Ulmi Egyetem által készített kutatás, ami még a korábbi, a katolikus egyház megbízásából készült vizsgálatnál is ijesztőbb számokkal állt elő. Jörg Fegert (2019), az Ulmi Egyetem Gyermek- és Ifjúságpszichiátriájának igazgatója által vezetett kutatásból kiderült ugyanis, hogy mindaz, amiről addig tudtak, csupán a „jéghegy csúcsa” volt. Az Ulmi Egyetem vizsgálata szerint az ún. „söté tmezőben”, vagyis amiről semmit nem tudunk, amiről egyetlen egyházi akta sem tudósít, akár 114.000 áldozat is lehet ugyanarra az időszakra vonatkozóan. Ez mintegy harmincszorosa annak a számnak, amelyet akkor kaptak, amikor kizárólag csak a bűncselekményeket valamilyen formában rögzítő egyházi aktákat vizsgálták, mégpedig anélkül, hogy ehhez bármilyen reprezentatív mintán végzett kutatás kapcsolódott volna. A kutatás vezetője szerint ez egy alacsony költségvetésű, és emiatt csupán kis számú reprezentatív mintán elvégzett kutatás volt, így az eredmények pontosításához mindenképpen további vizsgálatok szükségesek.

Ahogy láttuk, a német számadatok meglehetősen ijesztőek, és még nem is látjuk a teljes igazságot, csak annak egy szeletét. A napvilágra került tények természetesen hatalmas társadalmi felháborodást váltottak ki, és az egyházon belül is felerősödött azok hangja, akik ennek fényében kérlelhetetlen módon le akarnak számolni ezzel a rendkívül súlyos bűnnel. Bár sok német hívő ember úgy érzi, hogy a tisztulási folyamat az áldozatok számára így is túlságosan sokára indult el. Ezzel szemben Magyarországon a helyzet jóval súlyosabb abból a szempontból, hogy nagyon messze vagyunk még attól is, hogy bármilyen tisztulás elinduljon. Egyrészt a társadalom összességében túlságosan is eltűri az erőszakot, legyen szó akár a nők vagy gyermekek ellen elkövetett erőszakról. A férfiak ellen elkövetett erőszak pedig, ami számarányaiban ritkábban fordul elő, még ezeknél is erősebb tabunak számít. Így nem csoda, hogy egyelőre hiányzik még az a társadalmi nyomás, ami az egyházon belüli változásokat kívülről tudná kikényszeríteni.

Ami az egyházon belüli folyamatokat illeti: vélhetően alig vannak egyházi akták, amelyeket vizsgálni lehetne, és ezek sem transzparensek sem a hívők, sem esetlegesen olyan társadalmi szervezetek (pl. gyermekvédelmi szervezetek) számára, akik foglalkoznának a témával. Hiszen ahogy az interjúból kiderült: az MKPK elnöke is csupán tizenegynéhány esetről tud 2012 óta. S vajon mi lehet a korábbi esetekkel? Soha senki nem rendelt el vizsgálatot a témában, sem egyházi, sem független kutatás nem készült mind a mai napig.

Az egyetlen nyilvánosan követhető számadat Urfi Péter oknyomozó újságírótól származik.1 Urfi munkásságának köszönhető az is, hogy a magyarországi közvélemény egyre jobban megismerhette a katolikus egyházon belüli szexuális visszaélések súlyos problémáját. Az általa készített interjúk, oknyomozások rávilágítottak arra, hogy ezzel a témával idehaza is foglalkozni kell. Az ő érdeme az is, hogy előbb egy cikksorozaton keresztül – ekkor még anonim módon – megismerhettük Pető Attila történetét, aki 2021 februárjában a Partizánnak adott videóinterjúban Magyarországon elsőként beszélt névvel és arccal mindarról, amit a katolikus egyház egyik papja ellene elkövetett. Történetén keresztül jól látszott az is, hogy a bántalmazási ügyek mindig két síkon zajlanak: egyrészt ott van maga a tett, a szexuális visszaélés, másrészről pedig a bűntetthez kapcsolódó helytelen ügykezelés, illetve eltitkolás, eltussolás.

A nem létező magyar egyházi vizsgálati adatok kapcsán azonban le kell szögezni azt, hogy önmagában abból a tényből, hogy nem állnak rendelkezésre adatok, téves olyan következtetést levonni, hogy esetek sincsenek. Ahogy Hans Zollner jezsuita pap, a Pápai Gergely Egyetem pszichológus professzora, a Centre for Child Protection vezetője fogalmazta: „Megállapítható, hogy a kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális visszaélés a világon mindenhol előfordul. Akkor is, ha sok helyen nincsenek erről számadatok. A Hittani Kongregáció – az egyházvezetés azon hatósága, amely büntetőjogi eljárásokat folytat a megvádolt papokkal szemben – állásfoglalásából egyértelműen kiderül, hogy a bántalmazás e formája minden helyi egyházban megjelenik.” (Zollner 2018).

Ferenc pápa jól érzi a probléma súlyát és fontosságát, amelynek feltárása és orvoslása véleményem szerint nemcsak az egyház hosszú távú hitelességét fogja meghatározni, hanem fennmaradásának

kulcskérdésévé is fog válni. A pápa ezért is fogalmaz ennyire kérlelhetetlenül: „A kiskorúakkal szembeni szexuális visszaélés brutális vétség. Tudjuk, hogy ez egy általánosan súlyos probléma, de engem az egyház érdekel. Egy pap, aki ilyet tesz, elárulja az Úr testét! Ezek a fiatalok bíznak benne, és ő nem a szentségbe vezeti őket, hanem súlyosan bántalmazza őket. Ez rettenetesen súlyos dolog! Az egyház nem maradhat közönyös ebben az ügyben. A pedofíliával szemben zéró toleranciát hirdetek! Az egyháznak büntetnie kell azokat a papokat, akik ilyet tesznek. A püspököknek el kell távolítaniuk az ilyen papokat az egyházból, emellett támogatni kell azokat a jogi lépéseket, amelyeket a szülők tesznek a pap ellen a polgári bíróságokon! Nincsen más megoldás! Zéró tolerancia! Mert ez bűn! Nemcsak bűn, rosszabb, akárhogy is nézzük! Életben hagyja, de elpusztítja őket.”2

Engem mélyen megérintett az a kérlelhetetlenség, amit Ferenc pápa szavaiban éreztem, mert úgy gondolom, hogy nincsen égbekiáltóbb bűn annál, mint amikor a papban – Isten földi képviselőjében – maradéktalanul megbízó gyermeket, ifjút vagy felnőttet, aki az egyházban lelki otthont keres, a legaljasabb módon elárulja egy szexuálisan bántalmazó egyházi személy. Ez a lélekgyilkosság egyik formája.

Geoffrey Robinson Sydney nyugalmazott püspöki helynöke, aki maga is szívügyévé tette az ausztráliai pedofília-botrányok kitörése után egyháza megtisztítását, írta a következőket: „Mert aki azoknak az embereknek a szenvedéstörténeteit hallgatja meg, akiket gyermekként szexuálisan bántalmaztak, az Jézusnak a bennük továbbfolytatódó szenvedéstörténetét hallgatja meg.” (Robinson 2010, 11). Ezért gondoltam jómagam is arra, ha idehaza nincsen senki, aki ezzel a témával szívvel-lélekkel, s nemcsak végső kényszerből vagy hivatalosan előírt kötelezettségből foglalkozna, ha nincsen senki, akiben az áldozatok maradéktalanul bíznának és szégyen nélkül elmesélhetnék szenvedésük történeteit, akkor legyek én az a személy, aki ezt vállalom. A szabadidőmben, önként. Szeretetből.

Jóllehet nem a saját egyházam ellen indítottam ezt a „missziót”, hanem éppen érte, mégis rögtön az első általam megírt feltáró interjú után megkaptam azt az vádat, hogy nem vezet más cél, csupán a magyar katolikus egyház lejáratása, jóhírének bemocskolása. Ezzel a váddal nem tudok és nem is akarok kezdeni semmit, mert annyira méltatlannak tartom. Tudom, hogy Ferenc pápa és egyben a Mester inspirációját követem akkor, amikor szeretettel és megértéssel fordulok oda azokhoz, akik sokszor évek, évtizedek óta hordozzák magukban az egyházon belüli spirituális és szexuális bántalmazás emlékének borzalmas terhét. Nekik lesz végre valakijük, akiről tudják, hogy meghallgatja őket. Hiszek abban, hogy az egyház jóhírének védelme soha nem lehet fontosabb az áldozatok ártatlan szenvedésénél. S akkor sem az egyház válik áldozattá, ha a túlélők végre elkezdenek beszélni. Az ő elnémított hangjuknak akarok teret adni ezzel a könyvvel, hogy végre megszólalhassanak azok, akikbe traumáik révén oly sokáig belefagytak a szavak, s akiknek némává lettek még a segélykiáltásaik is.

Őszinte szívvel remélem, hogy példájuk bátorságot ad másoknak is a megszólalásra, és egyre többen keresnek meg. Ez nemcsak az én célom és üzenetem, hanem azoké a túlélőké is, akiket megfosztottak emberi méltóságuktól, akiket hosszú időre szótlanná tettek, akiket gyakran az őrület szélére juttattak azzal, hogy elvették tőlük a hatalmat, amivel megvédhették volna magukat, és amivel helyreállíthatták volna a megsebzett igazságot azáltal, hogy a tetteseket számonkérik és megbüntetik.

Az ártatlanságukat rabolták el tőlük, de úgy, hogy sokáig még azt sem merték elhinni, hogy ők valóban ártatlanok. Ez a könyv az ő bátran kimondott szavaiknak, leírt soraiknak, gondolataiknak az erőtere, s mindaz, amire engem inspiráltak ezek a szavak. Ez a könyv szeretné visszaadni ezeknek az embereknek a tőlük elvett hatalmat, hogy újra cselekvővé váljanak. A könyvben vállalt szereplésükkel valójában ők is kiállnak a világ elé azért, hogy segítsenek sorstársaiknak, és egyúttal tegyenek azért is, hogy másokkal ilyesmi soha ne történhessen meg. Ilyen módon ezt a könyvet egy felszabadító, feloldozó könyvnek is szánom. A felszabadítási teológiának, melynek képviselője vagyok, egyetlen célja van: odafordulni azok felé, akiket arctalanná tettek, akiket manipuláltak, akiket ócska játékszerként saját vágyaik kielégítésére használtak, akiket megbecstelenítettek, akik ártatlanok és mégis ők szégyellik magukat a bűnösök helyett, akiket az egyházuk nem csupán bemocskolt, de oly gyakran el is árult azzal, hogy még akkor sem segített, amikor a legrettenetesebb már megtörtént velük. A könyvem – a könyvünk, hiszen legyen ez mindannyiunk könyve – egyetlen célja, hogy az áldozatok és velük együtt maga az egyház is elindulhasson a gyógyulás útján. Ahogy azonban egy seb sem gyógyul be anélkül, hogy kellőképpen kitisztítanák, úgy az egyház sebe sem fog begyógyulni őszinte szembenézés nélkül. Minden seb megtisztításához egészen mélyre kell hatolni, ami elkerülhetetlenül fájdalmas. A feltárás sokak elbizonytalanodásához, kételyekhez, akár hitbeli válsághoz vagy éppen belső szakadásokhoz is vezethet. Mégis, ha egy testbe méreg jutott, és a mérgezett részt nem vágják ki egy erőteljes mozdulattal, akkor a méreg szétárad a testben, és idővel megöli azt. Ez a test, ahogy a teológia megfogalmazza, Krisztus teste. Így azok, akik az egyházi szexuális visszaélések elkövetői, maguk mérgezik meg ezt a testet. Akik pedig észlelik ezt a mérgezést – pl. a püspökök –, és mégsem tesznek semmit ellene, ugyanúgy felelősek lesznek, ha ez a misztikus krisztusi test elhal. A tehetetlenség vagy a célzatos passzivitás, tagadás, elhallgatás és eltussolás ára hatalmas lesz. Ezért kell itt és most, s éppen az egyházi bántalmazási ügyek kapcsán világosan megérteni, hogy a jelen helyzetben az „Idők jeleinek” vizsgálata és a rá való adekvát reagálás – amit a II. vatikáni zsinat központi üzenetként fogalmazott meg – elengedhetetlen a változáshoz. S az „Idők jelei”-t most éppen az egyházon belüli szexuális visszaélési ügyek valódi súlyának megértése és vele szemben a zéró tolerancia alkalmazása, a tettesek megbüntetése és az áldozatok meggyógyítása jelenti.

A hallgatás megtörése az első lépés a gyógyuláshoz

Az egyházban elszenvedett spirituális és/vagy szexuális bántalmazás minden egyes formájának van egy közös motívuma, amitől az összes áldozat szenved, ami nem más, mint a titok elviselhetetlen súlya. Sokszor fogom ezt még kimondani, mert mindennél fontosabb: a titok patogén. A titok egyfajta burok, ami elszigetel a többi embertől, és így az áldozat végtelenül magányossá válik. Gyakran maga a tettes veszi rá verbálisan vagy éppen kényszerrel a titoktartásra. Így az áldozat képtelen segítséget kérni, és éppen a közös titok lesz az, ami aztán hosszú ideig a tettes csapdájában tartja. Ha valamilyen módon mégis sikerül kiszabadulnia a bántalmazó viszonyból, gyakran évekig, évtizedekig képtelen lesz beszélni róla. Az élmények megfagynak. Amíg azonban nem sikerül feltörni a befagyott traumák jegét, addig a gyógyulás sem indulhat el. Ezért az első és legfontosabb lépés, hogy ki kell tudni mondani mindazt, ami rettenetes. Ehhez persze sok idő kell, és semmiképpen nem szabad erőltetni. Hiszen a kimondott szó akár újratraumatizálhatja az áldozatot. Ezért kell nagyon óvatosnak lenniük azoknak is, akik ehhez a témához nyúlnak és szeretnének segíteni az áldozatoknak. Ezt magam is akkor tanultam meg, amikor az áldozatokkal beszélgettem, gyakran nagyon sokáig, hosszú órákig.

A beszélgetések során az is hamar egyértelművé vált számomra, hogy mennyire gyógyító az áldozatoknak épp egy teológus odafordulása és meghallgatása, aki hivatásánál fogva valamilyen módon – még ha nem is papként – megjeleníti az egyházat a számukra. Mégpedig azt az egyházat, amely maga oly gyakran egyáltalán nem volt kíváncsi rájuk, amely cserben hagyta őket azzal is, hogy megtagadta tőlük az odaforduló szeretetet, annak a kimondását, hogy „igen, elhisszük, hogy veled ez a borzalmas igazságtalanság és bűn valóban megtörtént”. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire fontos hitelesíteni az áldozatok érzéseit és kimondani, hogy mindaz, ami velük történt iszonyatos és megbocsáthatatlan. A legtöbb áldozat attól szenved a legjobban, hogy fájdalmuk egyáltalán nem válik az egyház valóságának a részévé. Nem lesz annak a része, ami van. Ezzel az egyház indirekt módon azt is üzeni az áldozatoknak, hogy nemcsak hallgatniuk kellene, de a legjobb az lenne, ha nem is léteznének.

Perintfalvi Rita

Mindennek tudatában szüntelenül törekedtem arra, hogy az áldozatokkal való beszélgetéseim gyógyító együttlétekké váljanak abban az értelemben, hogy a legteljesebb jelenlétemmel és szeretetemmel legyek jelen a számukra. A valódi és személyes jelenlét által, amely teljesen kizárja a megszégyenítés legapróbb megnyilvánulásait is, biztonságos tér keletkezik. Annak a biztonsága, hogy a másik átlátszóvá válhat, bármit elmondhat magáról és nem fog megszégyenülni. Meditáló emberként megtanultam és a meditációs csoportokban másoknak is azt tanítom, hogy hogyan lehet megtapasztalni azt a fajta közelséget, ami által szinte eggyé válunk, szinte belelátunk egymásba, mert túllépünk azon az illúzión, hogy nincsen közünk egymáshoz. A kritika és ítélkezés nélküli, elfogadó jelenlét az a háttér, amely képes megnyitni a másik szívét, hogy elindulhasson a gyógyulás útján…

Perintfalvi Rita: Amire nincs bocsánat
– Szexuális ragadozók az egyházban

Kalligram Kiadó, Budapest, 2021
424 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft