Richard Ford: Kanada (részlet)

Posted on 2021. szeptember 5. vasárnap Szerző:

0


Első rész

|| 1 ||

Először elmondom a rablást, amit a szüleink követtek el. Aztán a gyilkosságokat, amik később jöttek. A rablás a legfontosabb, mert ez állította arra a pályára az életemet és a nővérem életét, ami később kibontakozott. Igazából semmi nem lenne teljesen érthető, ha először nem ezt mondom el.

A szüleink raboltak volna bankot utoljára a világon. Nem voltak furcsa emberek, nem voltak egyértelműen bűnözők. Senki se gondolta volna, hogy erre a sorsra fognak jutni. Egyszerűen átlagosak voltak – ámbár ez a meglátás persze érvénytelenné, semmissé vált abban a pillanatban, amikor tényleg kiraboltak egy bankot.

Apám, Bev Parsons vidéki fiú volt, Marengo megyében született, Alabamában, 1923-ban, 1939-re végzett a középiskolában, és égett a vágytól, hogy a légi alakulathoz kerüljön – ez lett a későbbi légierő. Demopolisban jelentkezett, aztán Randolphban, San Antonio mellett képezték ki, és arra vágyott, hogy vadászpilóta lehessen, de nem volt rá alkalmas, így aztán bombázótisztnek tanult. B–25-össel repült, középkönnyű Mitchell-lel, amik a Fülöp-szigeteken teljesítettek szolgálatot, meg később Oszaka fölött, ahol pusztulást záporoztak a földre – nemcsak az ellenségét, azokét is, akik nem szolgáltak rá. Magas, megnyerő, mosolygós, száznyolcvanöt magas férfi volt, alig fért el a bombázógép fülkéjében, arca nagy, szögletes, várakozásteli, arccsontja kiálló, ajka érzéki, hosszú, szép szempillái nőiesek. Fehér fogsora fénylett, és büszke volt fekete hajára, ahogy a nevére is. Bev. Bev Parsons kapitány. Soha nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a legtöbb ember fejében a Beverly női név. Angolszász gyökerei vannak, mondta mindig. – Angliában ez egy gyakori név. Ott a Vivian, a Gwen és a Shirley is férfinév. Őket bezzeg senki nem nézi nőnek. – Folyamatosan beszélt. Déli létére igen nyitott volt, és az elegáns, lekötelező modorával sokra kellett volna vinnie a légierőnél, de nem vitte sokra. Fürge, mogyoróbarna pillantása végigfutott minden szobán, ahol éppen volt, keresett valakit, aki éppen rá figyel, hogy aztán a kedvében járjon – rendszerint mi voltunk azok, a nővérem és én. Rossz vicceket mesélt, színpadias, déli modorban, ismert kártyatrükköket és bűvésztrükköket, le tudta venni a hüvelykujját, hogy aztán visszategye, eltüntetett egy zsebkendőt, hogy aztán újra elővarázsolja. Tudott boogie-woogie-t játszani a zongorán, és néha délies tájszólásban beszélt hozzánk, néha meg úgy, mint az Amos ’n’ Andy harlemi fekete szereplői. Részleges halláskárosodást szenvedett, amikor a Mitchell-lel repült, amire érzékeny volt. De fessen nézett ki „becsületes” GI-frizurával és kék kapitányzubbonyban, és összességében sugárzott a lényéből valami őszinte melegség, emiatt az ikertestvérem és én is imádtuk. Annak idején valószínűleg anyánk is emiatt kezdett vonzódni hozzá (noha nem is lehettek volna eltérőbbek, kevésbé összeillők), és szerencsétlen módon teherbe esett egy elkapkodott találkozójukkor, amelyre a légierő hazatérőinek tiszteletére rendezett parti után került sor, a Fort Lewishoz közel, ahol apám átképzésen vett részt, és hadtápos tiszt lett 1945 márciusában – amikor már senki nem kívánta tőle, hogy továbbra is bombákat dobáljon. Azonnal összeházasodtak, amikor tudomást szereztek róla. Anyám szülei, akik Tacomában éltek, zsidó bevándorlók voltak, és nem helyeselték a dolgot. Művelt matematikatanárok és félprofesszionális zenészek voltak, akik népszerű koncerteket adtak Poznańban, 1918 után menekültek el, és Kanadán keresztül jöttek Washington államba, aztán – nem mások, mint éppenséggel – iskolai takarítók lettek. A tudat, hogy zsidók, akkorra már vajmi keveset jelentett számukra, vagy éppen anyám számára, csak egy kínos, korlátozó életfelfogást testesített meg, amelyet örültek, hogy maguk mögött hagyhattak egy olyan országban, ahol láthatólag egyáltalán nem éltek zsidók.

De az, hogy egyetlen leányuk egy mosolygó, beszédes fickóhoz megy hozzá, egy pénztelen, skót–ír, alabamai fabecslő egyetlen fiához; az egyáltalán eszükbe sem jutott, aztán hamarosan pedig már hallani sem akartak róla. És miközben távolról úgy tűnhet, a szüleink nem voltak egymáshoz valók, inkább az az igazság, hogy amikor anyánk hozzáment apánkhoz, az előre jelzett bizonyos veszteséget, és anyánk élete örökre megváltozott – mégpedig nem jó irányban ahogy ő bizonyára eredetileg hitte.

Anyám, Neeva Kamper (a teljes keresztneve Geneva), apró, élénk, szemüveges nő volt, rakoncátlan barna hajjal, puha tincsei az álla vonaláig futottak le. Vastag szemöldöke volt, és fényes homloka, amelyen vékony bőr feszült, látszottak alatta az erei, az arcszíne pedig sápadt, mint aki kevés időt tölt levegőn, és ettől törékenynek látszott, ámbár nem volt az. Apám viccesen azt mondta, ahonnan ő való, Alabamában az ilyen hajat, mint anyámé, „zsidó hajnak” vagy „bevándorlóhajnak” hívják, de neki tetszett, szerelmes volt anyámba. (Anyám, úgy tűnt, nem nagyon figyelt oda ezekre a szavakra.) Anyámnak kis, finom keze volt, a körmét manikűrözte, csillogott, hiú volt rá, és szórakozottan gesztikulált. Szkeptikus gondolkodás jellemezte, figyelmesen hallgatott, amikor beszéltünk hozzá, és az élceinek olykor metsző éle volt. Keret nélküli szemüveget viselt, francia költészetet olvasott, és gyakran használt afféle kifejezéseket, mint „cauchemar” vagy „trou de cul”, ezeket a nővérem és én nem értettük. Verseket írt barna tintával, amelyet postán rendelt, és naplót vezetett, amit nem olvashattunk el, és szokásosan kissé fennhordott orrú, asztigmiás, értetlen kifejezés ült az arcán, ami igaz is volt vele kapcsolatban, és talán mindig is igaz lehetett. Mielőtt hozzáment apámhoz, és gyorsan megszülte a nővéremet és engem, tizennyolc évesen a Walla Walla-i Whitman College-ban végzett, könyvesboltban dolgozott, és feltehetőleg bohémként és költőként tekintett magára, és azt remélte, egy nap egy kis főiskola szorgos oktatójaként kap majd állást, és másmilyen férjet talál, mint amilyet talált, gondolhatóan egy főiskolai oktatót, ezáltal kapta volna meg azt az életet, amelyre hivatottnak vélte magát. 1960-ban csak harmincnégy éves volt, amikor mindez megesett. De már „komoly ráncokat” viselt az orra mellett, és nagy, átható, szürkészöld szemeire sötét szemhéj csukódott, amitől idegenszerűnek, kissé szomorúnak és elégedetlennek tűnt – alighanem az is volt. Nyaka csinos, vékony, mosolya hirtelen, váratlan, közben megmutatta apró fogait és lányos, szív alakú száját, bár ezt a mosolyt ritkán vette elő – kivéve, ha a nővéremre vagy rám villantotta. Észleltük, hogy szokatlan a külseje, többnyire olívazöld pantallót és buggyos ujjú pamutblúzokat hordott, és kenderből, valamint vászonból készített cipőt, amelyért bizonyára a nyugati partra kellett küldetnie – minthogy efféle holmit Great Fallsban nem lehetett vásárolni. És attól, ahogy kelletlenül állt magas, jóvágású, társaságkedvelő apánk oldalán, csak még szokatlanabbnak tűnt a külseje. Bár ritkán fordult elő, hogy az egész család „elment” volna valahova, vagy étteremben ettünk volna, így aztán alig vettük észre, milyennek látszanak a külvilágban, idegenek között. Nekünk az otthon zajló élet átlagosnak tűnt.

A nővérem és én könnyen értettük, anyám miért vonzódhatott Bev Parsonshoz: nagy, széles vállú, beszédes, mulatságos férfi, örökké azon járt az esze, hogy kedvére tegyen annak, aki csak a közelében van. De az soha nem lett teljesen nyilvánvaló, hogy apánk érdeklődését miért keltette fel ő – aprócska volt (alig százötvenkét centi), befelé forduló, félénk, elidegenedett, művészies, és csinos csak olyankor, ha mosolygott, szellemes pedig csak olyankor, ha teljesen kényelmesen érezte magát a helyzetben. Apánknak mindez biztosan megtetszett valami módon, megérezte, hogy anyánknak kifinomultabb a gondolkodása, de ő ennek ellenére képes anyánk kedvére tenni, és ennek megörült. Apánk javára írható, hogy túllépett külsődleges különbségeiken, a lényegre, az emberi szívre figyelt, és ezt én csodáltam, még ha anyánk nem is az a típus volt, aki észreveszi ezt.

Mégis, ha végiggondolom, össze nem illő külsejük mindig szerepet játszott abban, hogy egymásra találásuk balul ütött ki: kétségtelenül egyszerűen arról volt szó, hogy nem passzoltak egymáshoz, nem lett volna szabad összeházasodniuk, semmi efféle, egyiknek jobbra kellett volna mennie, a másiknak balra az első szenvedélyes találkozásuk után, függetlenül annak kimenetelétől. Minél tovább maradtak, annál jobban megismerték egymást, annál jobban látták saját hibájukat, és annál inkább eltévelyedett az életük – mint egy hosszú bizonyítás a matematikában, ahol az első művelet téves, és azt követően az összes többi művelet csak messzebbre viszi az embert onnan, amikor még volt értelme a dolgoknak. Egy azzal az időszakkal – a hatvanas évek elejével – foglalkozó szociológus talán azt mondaná, hogy a szüleink egy történelmi pillanat előfutárai voltak, az elsők között hágták át a társadalmi kereteket, vállalták fel a lázadást, hittek valami önpusztításon keresztüli, utólagos jóváhagyást igénylő hitvallásban. De nem erről volt szó. Nem voltak hebehurgyák, és semminek az előfutárai. Mint mondtam, hétköznapi emberek voltak, akiket a körülmények és rossz ösztöneik, emellett a balszerencse rávett arra, hogy kimerészkedjenek a helyesnek ismert cselekedetek határai közül, aztán pedig rájöttek, hogy nem képesek visszatérni oda.

Bár apámról elmondom azt is: amikor visszatért a háború színházából, abból, hogy az égből fütyülő halál kiosztója legyen – 1945 volt, abban az évben születtünk meg, a nővérem és én, Michiganben, Oscodában, a Wurtsmith-bázison –, talán valami nagyobb, meghatározatlan nehézségi erő szorításában volt, ahogyan sok más GI is. Élete hátralevő részét úgy töltötte, hogy azzal a nehézségi erővel birkózott, igyekezett pozitív lenni és a felszínen maradni – rossz döntéseket hozott, amelyek egy pillanatra valóban jónak tűntek, de végeredményben félreértette a világot, amelybe hazatért, és hagyta, hogy ez a félreértés legyen az élete. Persze biztos ugyanígy volt több millió másik katona esetében, bár apám ezt soha nem ismerte fel önmaga vonatkozásában, és nem ismerte el, hogy ez a helyzet.

|| 2 ||

A családunk úgy állt meg a montanabeli Great Fallsban 1956-ban, ahogyan sok más katonacsalád megállt ott, ahova a háborút követően elkerültek. Előzőleg légibázisokon éltünk Mississippiben, Kaliforniában és Texasban. Anyámnak volt diplomája, és ezeken a helyeken helyettesítő tanárként dolgozott. Apánkat nem vetették be Koreában, hanem hazai, íróasztali munkákat kapott az anyagellátás és üzemeltetésnél. Hadviselt lévén meghagyták az állományban, de kapitányi rangnál nem lépett feljebb. Egy idő után – erre harminchét éves korában került sor, amikor Great Fallsban voltunk – úgy döntött, nincs nagy jövője a légierőnél, és húsz év szolgálat után jobb lesz, ha leszerel, és elkezdi húzni a nyugdíját. Úgy érezte, az is visszafoghatta a karrierjét, hogy anyánk nem volt társas lény, és nem akarózott neki senkit meghívni a bázisról magunkhoz vendégségbe – és ebben talán igaza is volt. Valójában azt hiszem, ha lett volna ott valaki, akire anyánk felnéz, azt szívesen meghívta volna. De ő soha nem hitte, hogy volna ilyen ember. – Errefelé csak tehén van meg búza – mondta anyám. – Nincs igazi társadalmi élet. – Apámnak mindenesetre elege lett a légierőből, és Great Falls tetszett neki, olyan helynek gondolta, ahol még társasági élet híján is boldogulhat. Azt mondta, reméli, felveszik a szabadkőművesekhez.

Addigra 1960 tavasza lett. A nővérem, Berner és én tizenöt évesek voltunk. Beiratkoztunk a Lewis (teljes nevén: Meriwether Lewis) iskola felső tagozatába, amely olyan közel volt a Missouri folyóhoz, hogy az iskola magas ablakaiból láttam a folyó fényes felszínét, a rajta gyülekező kacsákat meg madarakat, és pillantást vethettem a Chicagóba, Milwaukeeba és St. Paulba tartó szállítmányok raktáraira, amelyeknél a személyvonatok már nem álltak meg, egészen fel a Gore Hillen levő városi reptérig, ahol napi két légi járat üzemelt, és a folyó folyása mentén lejjebb, a kohó kéményéig és az olajfinomítóig, amely a város nevét adó vízesés fölött helyezkedett el. Tiszta napokon még a keleti vonulat párába vesző, havas csúcsaiig is elláttam, amelyek száz kilométerre voltak tőlünk, és délnek Idahóba tartottak, északnak pedig Kanadába. A nővéremnek és nekem fogalmunk se volt „a nyugatról”, leszámítva azt, amit a tévében láttunk, vagy ami az illeti, egész Amerikáról sem, egyszerűen csak biztosra vettük, hogy a világon a legjobb hely. Az igazi életterünket a család jelentette, ahol mi alkottuk az elszabadult poggyászt. És anyánk egyre fokozódó elidegenedése, bezárkózása, felsőbbrendűség-tudata miatt azt kívánta, hogy Berner és én ne illeszkedjünk be a „mezővárosi mentalitásba”, amely szerinte a Great Fallsban zajló életet fojtogatta, ezért nem a többi gyerekéhez hasonló életet éltünk, amibe talán beletartoztak volna a pajtások látogatásai, az újságkihordás, a cserkészet meg a bálok. Ha részévé válunk a közösségnek, anyánk úgy érezte, az csak növelte volna annak esélyét, hogy ott ragadunk, ahol vagyunk. Az is igaz, hogy akinek az apja a bázison dolgozott, annak – lakóhelytől függetlenül – kevés ismerőse lett, és ritkán került közelebbi kapcsolatba a szomszédaival. Mindent a bázison csináltunk – oda jártunk orvoshoz, fogászhoz, ott nyiratkoztunk, ott intéztük a bevásárlást. Ezt a helybeliek is tudták. Tudták, hogy az ember nem sokáig marad, úgyhogy minek vették volna a fáradságot, hogy megismerkedjenek velünk. A bázis stigmát viselt, mintha olyasmi zajlott volna ott, amiről a rendes embereknek nem kell tudniuk, amihez nem kell, hogy közük legyen – anyám ráadásul zsidó volt, bevándorlónak nézett ki, és bizonyos tekintetben bohémnak számított. Ez a téma mindannyiunk között szóba került, mintha bizony nem lett volna jóravaló dolog megvédeni Amerikát az ellenségeitől.

Eleinte mégis szerettem Great Fallst. „Elektromos városnak” hívták, mert a vízesés áramot termelt. Érdesnek, karót nyeltnek és isten háta mögöttinek tűnt – mégis része volt annak a határtalan országnak, amelyben már eleve benne éltünk. Azt nem nagyon szerettem, hogy az utcáknak nem volt neve, csak számokat viseltek – ez összezavart, anyám pedig azt mondta, hogy ezt a városkát szűkmarkú bankárok tervezték. És persze fáradhatatlan, fagyos telek voltak, a szél úgy zúdult le északról, mint a tehervonat, és olyan kevés világosság volt, amitől bárki elkedvetlenedett volna, még a legbizakodóbb lélek is.

Bár valójában Berner és én soha nem gondoltunk magunkra úgy, mint akik egy bizonyos helyről származunk. Mindannyiszor, ha a családunk új helyre költözött – akár a legmesszibb helyek egyikére –, és berendezkedtünk bérelt otthonunkban, apánk pedig felöltötte vasalt, kék egyenruháját, és elhajtott a munkahelyére egy újabb légi bázison, anyám pedig új tanári munkába fogott, Berner meg én megpróbáltunk úgy gondolni arra a helyre, hogy ha valaki megkérdezte, azt feleljük, mi innen valók vagyunk. Gyakoroltuk is, egymásnak mondogattuk, valahányszor éppen az új iskolánk felé tartottunk. – Helló. A Mississippi állambeli Biloxiból valók vagyunk. – Helló. Én Oscodából származom. Egészen fent van Michiganben. – Helló. Én Victorville-ben élek. – Igyekeztem megtanulni az alapdolgokat, amiket a többi fiú tudott, és úgy beszélni, ahogy ők beszéltek, elsajátítottam a szleng kifejezéseket, úgy járkáltam köztük, mintha magabiztos lennék ott, és nem érhetne meglepetés. Berner is ugyanígy tett. Aztán máshová költöztünk, és Berner meg én újra igyekeztünk megtelepedni. Tudom, hogy ez a fajta gyerekkor vagy számkivetetté, sodródóvá teszi az embert, vagy éppenséggel arra ösztönözheti, hogy fogékony legyen és örömmel alkalmazkodjon – és ez utóbbit anyám nem helyeselte, mert ő nem alkalmazkodott, és tartotta magát valamiféle más jövő elképzeléséhez, ami leginkább olyan volt, mint amit azelőtt képzelt el, hogy apánkkal megismerkedett. Mi – a testvérem meg én – kis szereplők voltunk a drámában, amely anyánk szeme előtt folytonosan kibontakozott.

Ennek eredményeként nagyon fontos lett számomra az iskola, mert a szüleim és a nővérem mellett ez képviselte az állandóságot az életemben. Azt akartam, hogy ne legyen vége az iskolának. Annyi időt töltöttem az iskolában, amennyit csak tudtam, görnyedtem a kapott könyvek fölött, a tanárok közelében időztem, beszívtam az iskola szagait, amelyek mindenütt ugyanolyanok voltak, és semmihez se hasonlítottak. Fontos lett nekem, hogy megtudjam a dolgokat, függetlenül attól, hogy mik azok. Anyánk mindenről tudott, és értékelte a dolgokat. Ebből a szempontból olyan akartam lenni, mint ő, mert amiről tudtam, azt megtarthattam, és mindazon dolgok tájékozottként és ígéretesként jellemeztek engem – márpedig ez a jellemzés fontos volt számomra. Függetlenül attól, hogy nem tartoztam egyik városba sem, az iskoláikba odatartoztam. Jó voltam irodalomból, történelemből, természetismeretből és matekból – azokból a tantárgyakból, amelyekből anyám is. Mindannyiszor, amikor szedelőzködtünk és elköltöztünk, a költözés csak attól a körülménytől lett ijesztő, hogy esetleg nem fognak visszaengedni iskolába, vagy lemaradok valami kulcsfontosságú tudásról, amely biztosíthatná a jövőmet, és amelyet sehol másutt nem tudnék beszerezni. Vagy hogy olyan új helyre költöznénk, ahol nekem egyáltalán nincs iskola (egyszer szóba került Guam).

Richard Ford

Féltem, hogy végül nem fogok tudni semmit, nem hagyatkozhatok majd semmire, ami megkülönböztet. Biztos vagyok benne, hogy az egészet anyámtól örököltem, annak következtében, hogy úgy érezte, az élete beteljesületlen. Bár az is közrejátszhatott, hogy a szüleim, saját fiatal életük egyre sűrűsödő, örvénylő zavarodottságában – annak eredményeként, hogy nem voltak egymáshoz valók, és valószínűleg már testileg sem kívánták egymást, ahogy korábban igen, fokozatosan egymás körül keringő műholdakká váltak, és végeredményben kölcsönösen neheztelni kezdtek a másikra, anélkül, hogy ennek teljes mértékben tudatában lettek volna – nem nyújtottak elégséges kapaszkodót a nővéremnek és nekem, márpedig a szülők feladata ez volna. Mindazonáltal végső soron nem vezet sehova, ha az ember a szüleit hibáztatja a saját élete nehézségeiért.

Richard Ford: Kanada
Fordította: Berta Ádám
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2021
448 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft