Piazzolla 100 | Korcsolán Orsolya és az Anima Musicae koncertje / ZsiKuFeszt

Bedő J. István |

Korcsolán Orsolya – nagy szerencsénkre – mindig jelen van a Zsidó Kulturális Fesztiválon, és mindig friss programot hoz, amivel elkápráztathatja néző-hallgatóit. Persze bármily gazdag is a hegedű-irodalom, mindig kell a műsor összeállításába valami ismerős húzószám.

Idén a Rumbach zsinagóga csodálatosan megújított terében adott koncertet a Bécsben élő és tanító hegedűművész, elegánsan felidézve (akaratlanul is) az angol esküvői receptet: „valami régi, valami új”. Kísérő zenekara ismét a szeretett Anima Musicae – vagyis a Zene Lelke – kamaraegyüttes volt, mint két évvel ezelőtt, és az akkori műsorból is átemelt egy parádés szerzeményt az épp egy évszázada született komponista előtt tisztelgő, Piazzolla 100 című esten.

Előbb azonban a meglepetésekről. Korcsolán Orsolya fáradhatatlanul kutatja az elfelejtett vagy kevéssé ismert zsidó zeneszerzők műveit. Olyan mestereket és műveket talált most is, és hozott a koncertre, akik nevét a Wikipédia meg a muzsikus szakma ismeri, de a közép-európai koncertlátogató közönség nemigen.

Három hegedűszólós, kamarazenekari mű hangzott el hangversenyen, melynek szerzői Európában születtek – de nagyon rosszkor. Így aztán mindhármójuk életében van egy rövidebb-hosszabb szakasz, amikor Tel-Avivban éltek, mert mindhárman az akkori Palesztinába emigráltak, menekülve a harmincas évek barnuló egű Európájából. Hangsúlyos részei lettek a huszadik századi izraeli zene történetének.

A lembergi (ma Lviv) születésű Julius Chajes egyike volt azoknak, akik sikerrel ötvözték az európai muzsikát a hagyományos zsidó népzenével, és őt tekintik a modern izraeli zene egyik nagy hatású megteremtőjének. Rövid kompozíciója, A hászid első hallásra is ismerősnek tűnt. Tempójával az elmélkedő rabbi bölcsességét, megfontoltságát sugallja – zenei világa kifejezetten emlékeztetett Bartók portréira.

Paul Ben-Haim Münchenben született, de fiatal zeneszerzőként ő is inkább Palesztinát választotta. Csekély terjedelmű Szefárd altatójából áthallatszanak az európai zenei gyökerek, a késő romantika hangzásvilága; csak némelyik dallammenet emlékeztetett arra, hogy szerzője kifejezetten zsidó nemzeti zenét hirdetett programjában.

Marc Lavry történetesen lettországi születésű, de szinte ugyanabban az időszakban hagyta el hazáját, ugyanazon okok miatt, mint az előbb említett művészek. Zenedarabja, a Három zsidó tánc érdekes módon idéz fel későbbi zenéket, egy-egy villanásra klezmeres jellegű motívumokat hallunk – amelyek már előképei annak a stilizált muzsikának, amit a Hegedűs a háztetőn előadásaiból nagyjából az egész világ ismer. (Magánmegjegyzés: ha a harmadik, a körtánc nem itt hangzik fel, Dohnányi művének gondoltam volna.)

Ástor Piazzolla műveit Korcsolán Orsolya már máskor is beleillesztette programjába, de itt most átengedte a játékot az Anima Musicae zenészeinek. A sokaknak ismerős Oblivion (Feledés) és a Libertango (A szabadság tangója) mellé a kevésbé ismert Fuga y Misterio (Menekülés és rejtély) került, selyempuhaságú pianissimóival.

Velem együtt sokan várták Piazzolla világsikerét, a Négy évszak Buenos Airesben című, Vivaldi ihlette kompozíciót. A tangókirály különböző időkben írt négy darabját együtt szokták játszani, de tudnivaló, hogy maga a zeneszerző elég szabadon bánt művével: a koncertjein beleimprovizált. Ezért a mai változat egy másik művész keze nyomát is viseli: a kilencvenes években az orosz Leonyid Gyeszjatnyikov meglehetősen agresszíven átszabta. Beleillesztett idézeteket az eredeti Vivaldi-hegedűverseny-évszakokból is, helyenként a hegedűművész számára kadenciákat szőtt a zene szövetébe, sőt a hatalmas kikötőváros zajait is.

A végeredmény roppant különös és „nagyon nehezen lejátszható zenei mozaik lett, bele lehetett érezni az utcai verekedést és a parkban táncra perdülők kontrasztjait is – írtam róla két éve. – Olykor tangóritmikával, tangódallammal, a túlsó félteke hangulatával szólalt meg, máskor meg a hegedű húrjainak a húrláb mögötti recsegésével (a mexikói guiro hangját imitálva) távolította el a hallgatót a szinte táncolható zenétől.” De az élmény, ahogyan Korcsolán Orsolya most megszólaltatta, változatlanul lenyűgöző.

Az estet természetesen ismét tangó zárta: a klasszikus Por una cabeza – a másik tangókirály, Carlos Gardel darabja. Az eredetileg bandoneonra – sokgombos kicsi harmonikára – írt zeneszámot feldolgozták már szinte minden szólóhangszerre, kamara- és szimfonikus zenekarra is: amit ez alkalommal hallottunk, a zseniális filmzeneszerző, John Williams hangszerelte.

Aki ismeri, tudja, hogy nehéz annyiszor hallgatni, hogy az ember megunja. Tessék csak előkeresni Gardelnek ezt a régi felvételét.

Fotók: Erdőháti Áron