Be happy? | Matei Vișniec: Napnyugat Expressz / Nagyváradi Szigligeti Színház

Tóth Zsuzsanna |

Nem hiszem, hogy minden színielőadásnak feltétlenül valami újat kellene hoznia, bár, ha nem törekszik erre, akkor miért is készült? Mert nem szükséges ugyan feltétlenül megváltoztatnia a világot, de szerencsés esetben legalábbis felkavarja azt. Eljátszhatnék azzal a gondolattal is, hogy miért és hogyan képes egy ismert görög tragédia, Shakespeare, Molière és mások darabja hatni a 21. században, a rendező értelmezését követően. A történet mondhatni a könyökünkön…, mégis feszült figyelemmel és teljes érzelmi odaadással vagyunk képesek rezonálni rá újra és újra.

Egy ismeretlen dráma ehhez képest a felfedezés örömét is nyújtja. Nyújthatná. Matei Vișniec Napnyugat Expressz című darabja, illetve annak előadása nem gyakorolt rám ilyesfajta hatást. Pedig nagyon vártam a kellően beharangozott estet, a szép sikereket megélt, neves szerző darabját, s nem utolsósorban a szintén sikeres nagyváradi játszókat, hiszen tavaly az ismert okokból már nem jutottak el hozzánk.

A nagyváradi Szigligeti Színház társulatának Expressze így egy év késéssel érkezett, s nyitotta meg az idei Városmajori Színházi Szemlét. Az érzékeny tematikájú játék nagyszámú, a csapattal szimpatizáló néző előtt, szép tapsot produkálva ment le. A kérdés csupán az, mivel lettünk gazdagabbak? Kibontott-e valami olyat ez a „balkáni” történet, amiért érdemes volt megmutatni? Kétségtelen, hogy a darabban felvetett kérdések mindannyiunkat érintenek.

Matei Vișniec jó nevű szerző, Romániából Franciaországba emigrált, azóta két nyelven alkot, s kézenfekvő módon, a balkáni létezés tapasztalatairól ír legtöbbet. Amit a városmajori előadáson láttunk, sok ponton tagadhatatlanul vonzó őrületben valósult meg, de sajnos meglehetősen közhelyesen. Már a cím banális szimbólum, amit jó előre ki is fejt a műsorlap, már ha valaki nem értené. Hadd idézzek belőle: „A cím valóban rájátszás: a luxusutazást, az egzotikumot, a kalandvágyat magában hordozó kelet elszigetelt kincseit hívatott megidézni a világhírű vonatjárat, az Orient Expressz után.” (Kicsit zavaros.) És folytatódik: „A … Balkán sztereotípiáktól átitatott nyugati elképzelésként mutatkozik meg egy filmforgatás jeleneteiben, melybe a mindennapok poros valóságáról szóló életképek ékelődnek.” (Ezzel a megfogalmazással is van egy kis problémám, merthogy valójában a filmforgatás meglehetősen elnyújtott jelenetei ékelődnek be kelleténél többször a valóság epizódjai közé.)

A dísztelen, később vetített háttérrel és kamerasínnel (fahrtsín) ellátott színpadra – ahol már-már kötelező módon jelennek meg szemeteskukák is (persze, tisztán és üresen) – kis motyójukkal érkeznek a játszók a nézőtérről. Először tételmondatokat sorolnak, majd mindent elkövetnek, hogy bevonjanak minket valami kétségbeejtően groteszk balkáni élet-örvénybe. Ám néhány helyzet- és szövegpoént leszámítva (amit leginkább a románul elhangzó részek tartalmaznak, vagyis csak a nyelvet bírók nyugtáznak), kevés reakció érkezik a nézőktől. Miért? A nevetséges és szánalmas helyzetek nagyon (túl) ismerősek, már alig érik el az ingerküszöböt.

Néhány valóságközeli életkép megcsillantja ugyan az ócskaság mögött a tragédiát is – mégis, többnyire mintha szituációs játékokat látnánk. Némelyik elég vad, leleményesnek is mondanám, ám nem jutunk tovább a látleletnél. Vannak pillanatok, amelyek átlépnek a szürrealitásba, és felvetnek egy abszurd lehetőséget – de nem szervesülnek az egésszel. Megcsillan a költészet is, a vak ezredes álmában, akinek a kedvéért a lánya és annak szerelme eljátsszák az Orient Expressz áthaladását a világvégi állomáson. Ám elvész a líra, amikor látjuk, hogy a végre megálló, megtapogatható vasúti szerelvény egy roncsautó ajtaja (ami aztán a záró jelenetben kvázi ütőhangszerként tér vissza). Az odaadó leány és kedvese valójában átverik az öreget, mert megszöknek.

Magára hagyják – a saját, a nagybetűs Nyugatról szóló álmukért. Az öreg ottmarad nekünk meghalni a nyílt színen, fából készült kismozdonyt dédelgetve. (A tolókocsis „hulla” sokáig elvan a színpad elején, majd a záró boldogságdalra feltámad.) Ez kicsit több, mint amit elbírok a színházban. Sok számomra a vetített háttér: az égen folyton remegő hold, a filmfelvétel zűrös közelijei, és a végén előkerülő vigyori szmájli is. Amúgy is mértéktelen hosszúságúra nyúlt a többször ismétlődő filmes jelenet, akár cigány esküvőt, akár Drakula menyegzőjét játsszák éppen, az utóbbit ráadásul kibírhatatlan fényeffektekkel. Ugyanilyen szájbarágós és lélektelen a besúgó apán meggazdagodni vágyó, persze már a Nyugat által lelke-ölt nő jelenete. De nem sokat árnyal az összképen a hatalmas lagzit ülő társaságban a menyasszony kiborulása sem; csak most jött rá, hogy csupán ágyasnak plusz ingyencselédnek kell, habár kapatos férje nagyban győzködi őt hív szerelméről. Nem sorolom. A széteső szerkezet aránytalan darabokban állítja elénk, amit egyébként már tudunk. A forszírozott happy-ség ellenére meglehetősen visszhangtalanul.

Zakariás Zalán rendező igyekezett, de annál, amit láttunk, sokkal jobban érdekelt volna, ha a játék nemcsak a felületet érinti, nemcsak a címszavakat mondja fel – hanem eljut a lényegig. Hogy itt élünk, hogy keveset tudunk egymásról, hogy valamennyien elvágyódunk, hogy a filmekből, nejlonzacskókból, árucímkékből felszedegetett idegen szavakkal kommunikálunk. Hogy folyton elárultuk/juk egymást. Hogy öltük és öljük egymást. Hogy a gazdag Nyugaton aljamunkát végzünk, otthon meg az öregeinknek nincs, aki megmossa a fenekét. Hogy politikai játszmák áldozatai vagyunk. Hogy eladjuk magunkat egy üveg vodkáért. Hogy jobbra vagyunk érdemesek, mégis megelégszünk az evés-ivással. Hogy…

Mondhatnám persze, hogy ezt is felvillantották. Hogy a mélyben ott bujkált a keserűség és az irónia. Ám a gondosan felépített, nagy záró tapsban-éneklésben – Don’t worry, be happy – ez is feloldódott, felhígult. A végén a néző keserű szájíze marad: jó minden úgy, ahogy van. Pedig micsoda dráma, és hogy robog velünk a mi Napnyugat Expresszünk.

Fotók: Vigh László Miklós

Matei Vișniec: Napnyugat Expressz
A nagyváradi Szigligeti Színház előadása
Városmajori Színházi Szemle, 2021. augusztus 25.
Fordító, dramaturg: Bereczki Ágota
Rendezte: Zakariás Zalán

Közreműködők: Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Firtos Edit, Gajai Ágnes, Hajdu Géza, Hunyadi István, Kardos M. Róbert, Kiss Csaba, Kiss Tamás, Román Eszter, Sebestyén Hunor, Tóth Tünde, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília, Pitz Melinda

Díszlet és jelmez: Andra Bădulescu-Vișniec
Zene: Boca Hunor Lehel

A Városmajori Színházi Szemle (2021) versenyprogramjában szereplő előadás