Roberto Saviano: Ragadozók (részlet)

Posted on 2021. július 18. vasárnap Szerző:

0


Forcella a történelem része. Évszázadok óta. Eleven, hús-vér anyag.
Mint egy szélfútta arcot, úgy barázdálják a kis utcák, innen származik a neve. Forcella, villa. Egy egyenes szakasz, egy elágazás. Kiszámíthatatlan hely, csak azt tudod, honnan indulsz, de azt sosem, hogy hová érkezel, és hogy megérkezel-e egyáltalán. A Forcella szimbólum. A halál és a feltámadás szimbóluma. Szent Januáriusz hatalmas arcképe fogad, egy ház faláról néz rád, ahogy belépsz, és a mindentudó szemek emlékeztetnek, hogy sosem késő feleszmélni, hogy a pusztulást, mint a lávát, meg lehet állítani.

Forcella az újrakezdések története. Az új városoké a régiek helyén, és az új városoké, amelyek régivé váltak. A mészkőből és vulkáni tufából épített nyüzsgő, lármás városoké. Ezekből a kövekből húzták fel a falakat, kövezték le az utcákat, ezek a kövek változtattak meg mindent, még az embereket is, akik velük dolgoztak. Ami azt illeti, ezeket az anyagokat megművelték. Mert azt mondják, a vulkáni tufát művelni kell, mint az öntözésre váró szőlőtőkék sorát. Egyre kevesebb van ezekből a kövekből, mert megművelni a követ azt jelenti: elfogyasztani. Forcellában a kövek is élnek, azok is lélegeznek.

Forcellában a házak szorosan egymáshoz simulnak, az erkélyek csókolóznak. Szenvedélyesen. A szemköztiek is, akkor is, ha egy utca szakítja el őket egymástól. Összefűzik őket a teregetéshez használt kötelek meg a jól ismert hangok, melyek egymást szólongatják, hogy elmondják, nem is az utca aszfaltja húzódik alattuk, hanem egy folyó, láthatatlan hidakkal.

Nicolas mindig felvidult, valahányszor elment Forcella ókori maradványai, a Ceppo mellett. Eszébe jutott, amikor két éve – noha úgy érezte, évszázadok teltek el – ellopták a Galleria Umberto karácsonyfáját, és egyenesen odavitték a Ceppóhoz, rajta a sok világító dísszel, melyek persze áram nélkül nem világítottak. Másnap, huszonharmadikán reggel Letizia elindult otthonról, és amikor befordult a sarkon, meglátta a fa csúcsát, mint valami mesében, ahol este elveti az ember a magot, és mire felkel a nap, hopplá, égig érő fa nő belőle. Aznap csókolta meg először Letizia.

Éjjel csenték el a fát, együtt az egész banda. Megvárták, amíg a szüleik lefekszenek, akkor léptek le otthonról, aztán tízen, vérrel-verítékkel, még csenevész vállukra vették a fát, és halkan szentségelve suttyomban elcipelték a robogóikhoz. Nicolas, Briato’, Szóvalhogy és Félfog járgányához kötözték a fát, ők mentek elöl, hátul meg a többiek tartották a tövét. Ömlött az eső, alig bírtak átkelni a robogókkal a sártengeren és a csatornákból előzubogó patakszerűségeken. A koruk miatt még nem is vezethettek volna, de úgy tartották, motorra születtek, és tényleg, ügyesebben bántak a robogóval, mint a nagyobbak. De azokon a vizes utakon nem volt egyszerű. Többször is megálltak, szusszanni egyet, és megigazítani a köteleket, de végül megérkeztek. Felállították a fát a negyedben, elhozták a házak közé, az emberek közé. Oda, ahová való. Aztán másnap délután a zsaruk visszavitték, de az már nem számított. Teljesítették a küldetést.

Nicolas mosolyogva elhagyta a Ceppót, és leparkolt Letizia háza előtt. El akarta vinni a lányt a klubba. De Letizia már látta a Facebook posztokat és a Twitter bejegyzéseket a beszarozásról, Renatino megalázásáról. Letizia ismerte Renatinót, és tudta, hogy bejön a fiúnak. Renatino bűne csak annyi volt, hogy miután Letizia visszaigazolta az ismeretséget, lájkolta a lány néhány fotóját: Nicolas szemében megbocsáthatatlan bűn.

Nicolas nem szólt fel kaputelefonon Letiziának. A kaputelefont csak a postás, a rendőr, a parkolóőr, a mentős, a tűzoltó meg az idegenek használják. A barátnődnek, anyádnak, apádnak, a barátaidnak, a szomszédasszonynak, akit beavatsz az életedbe, felkiabálsz: nyíltan, kendőzetlenül, mindenki hallja, ha nem hallanak, akkor van baj, valami történt. Nicolas elordította magát odalent: – Leti’! Letizia! – Letizia szobája nem az utcára nézett, hanem a sötét szellőzőudvarra. Az ablak, amelyre Nicolas tekintett egy széles, több lakáshoz tartozó lépcsőfordulót világított meg. Ha a lépcsőházban meghallották a kiabálást, bekopogtak Letiziához, de meg se várták, hogy Letizia ajtót nyisson. Kopogtak és mentek tovább, így jelezték Letiziának, hogy keresik. Letizia kinézett, és ha nem látott senkit az ajtóban, tudta, hogy odalent van, aki keresi. De aznap Nicolas akkorát kiáltott, hogy Letizia meghallotta a szobájában. Bosszúsan kihajolt a lépcsőház ablakán és leordított:
– Menj el! Nem megyek sehová.
– Na, gyere le, mozgás!
– Nem megyek.

Így szokás ez Nápolyban. Mindenki tudja, hogy veszekedtek. Tudniuk kell. Minden sértés, minden szó, minden éles hang visszhangzik a sikátorok sokat megélt, a szerelmesek csetepatéihoz szokott falai között.

Roberto Saviano

– Mit ártott neked Renatino?
Nicolas visszakérdezett, egyszerre hitetlenkedve és elégedetten:
– Már meg is jött a hír?

Igazából elég is volt neki annyi, hogy a barátnője megtudta. A nagy harcosok cselekedetei szájról szájra járnak, hír lesz belőlük, majd legendává válnak. Nézte Letiziát az ablakban és tudta, hogy ettől a csínyüktől még sokáig hangos lesz a környék, a málló vakolatú, alumíniumablakokkal, ereszcsatornákkal, erkélyekkel, tető- és parabolaantennákkal ellátott házak dzsumbuja. Miközben nézte Letiziát, ahogy kikönyököl az ablakon, nézte a zuhanyozás után még a szokottnál is kicsit göndörebb fürtjeit, üzenete érkezett Agostinótól. Egy sürgős és rejtélyes üzenet.

Fordította: Matolcsi Balázs

Roberto Saviano: Ragadozók
Helikon Kiadó, Budapest, 2021
416 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft