Bill Bryson: Szédült angolok, kerge marhák (részletek)

Éhes voltam, de már csak húsz percem maradt a buszig, ezért a sietség egy McDonald’sba űzött be. Lehetett volna több eszem.

Tudják, a McDonald’sszal van némi múltam. Pár éve egy nagycsaládi kirándulás után a hátsó ülést elfoglaló unokák addig könyörögtek egészségtelen ételért, hogy megálltunk egy McDonald’snál, és én vállaltam a rendelést. Alaposan kikérdeztem mindenkit a társaságból – tízen lehettünk a két kocsiban –, a rendelést összeírtam egy régi boríték hátuljára, majd a pulthoz mentem.

– Oké – mondtam a fiatal kiszolgálónak, amikor sorra kerültem –, kérek öt Big Macet, négy sajtburgert, két csokis tejturmixot…

Ekkor valaki odalépett hozzám, hogy az egyik gyerek Big Mac helyett csirke nuggetset akar.

– Elnézést – mondtam és folytattam: – Legyen négy Big Mac, négy sajtburger, két csokis tejturmix…
Ekkor egy kis alak megrángatta az ingujjamat, hogy epres tejturmixot kér, nem csokisat. – Oké – fordultam vissza a kiszolgálóhoz –, szóval négy Big Mac, négy sajtburger, egy csokis tejturmix,
egy epres tejturmix, három csirke nuggets…

Így javítgattam ki folyton a csoport hosszú, bonyolult rendelését. A végén a fiatalember tizenegy tálcát tett elém harminc-negyven csomaggal.

– Ez mi? – kérdeztem.
– A rendelése – felelte, és visszaolvasta a kasszáról. – Harmincnégy Big Mac, húsz sajtburger, tizenkét csokis tejturmix… – Ahányszor kijavítottam a rendelést, ő mindig újat kezdett.
– Én nem húsz sajtburgert kértem, hanem négyet, csak ötször.
– Az ugyanaz – mondta.
– Egyáltalán nem ugyanaz. Nem lehet ennyire hülye.
A mögöttem állók közül ketten a kiszolgálónak adtak igazat.
– Tényleg kérte az egészet – mondta az egyik.
Odajött a menedzser, és a kasszára nézett. – Itt húsz sajtburger áll – közölte, mintha egy pisztoly lenne az ujjlenyomataimmal.
– Tudom, hogy mi áll ott, csak nem azt kértem.

Odajött az egyik felnőtt gyerekem megtudakolni, hogy mi a probléma. Elmagyaráztam neki, mi történt, ő mérlegelte a helyzetet, majd arra jutott, hogy mindent összevetve az én hibám.

– El sem tudom hinni, hogy mindenki ennyire hülye – mondtam a közönségnek, ami ekkor tizenhat embert jelentett, köztük olyanokat is, akik újonnan érkeztek, mégis ellenem foglalták állást. Végül odajött a feleségem, és a könyökömnél fogva elvezetett, ahogy annak idején a pszichiátriai betegeket kísérte egy csendes szobába. Nyájasan elrendezte a dolgot a menedzserrel és a kiszolgálóval, harminc másodperc alatt két tálca kaját hozott az asztalhoz, és közölte, hogy többet nem léphetek McDonald’sba sem egyedül, sem felügyelettel.

És most a korábbi csetepaté dacára mégis itt álltam egy McDonald’sban. Letettem a nagy esküt, hogy viselkedni fogok, de a McDonald’s egyszerűen túl sok nekem. Csirkés szendvicset kértem diétás kólával.

– Kér hozzá sült krumplit? – kérdezte a fiatalember.
Egy pillanatig haboztam, majd fájdalmas, de türelmes hangon feleltem: – Nem kérek. Ezért nem kértem sült krumplit.
– Meg kell kérdeznünk – mondta.
– Ha sült krumplit akarok, általában olyasmit mondok, hogy szeretnék sült krumplit is. Nekem ez a módszerem.
– Meg kell kérdeznünk – ismételte.
– Azt is tudnia kell, mi mindent nem kérek még? Elég hosszú a lista. Tulajdonképpen semmit azon a két dolgon kívül, amit kértem.
– Meg kell kérdeznünk – ismételte, de már ingerültebb hangon, majd letette a két tételt egy tálcára, és az őszinteség legkisebb jele nélkül szép napot kívánt.

Megértettem, hogy még nem állok készen a McDonald’sra.

***

Egy korábbi utas hagyott két magazint a szomszéd ülés zsebében, és unott kíváncsisággal kivettem az egyiket. Az a fajtamagazin volt, amelynek érthetetlenül nyomatékos a címe – Helló!, OK!, Most!, Na most!, Ne most! –, és a címlap tele volt főcímekkel olyan hírességekről, akik újabban sokat híztak, bár én egyet sem láttam, akit eleve karcsúnak lehetett volna nevezni. Fogalmam sem volt, kicsodák, de az életük lebilincselő olvasmányt nyújtott.
A kedvenc cikkem egy színésznőről szólt, aki úgy állt bosszút a gyarló partnerén, hogy ráterhelt egy 7500 fontos vaginaátalakítást. Na, ezt nevezem bosszúnak. De könyörgöm, mit foglal magában a vaginaátalakítás? Wifit? Szaunát? Sajnos a cikk ezt nem közölte. Teljesen megbabonázott a kisebb hírességek fényűzően eltékozolt élete, akik közös nevezője a parányi agy, az óriási mell és az adottság, hogy sajnálatos kapcsolatokba bonyolódjanak.

Ugyanabban a magazinban döbbenetes főcím állított meg: „Ne öld meg a babádat a hírnévért!” Kiderült, hogy Katie Price, a pneumatikus mellkasú volt topless modell, aki átavanzsált gondolkodóvá és magaziníróvá, tanácsolta ezt a hasonló szépségű Josie-­nak. Ms. Price nem finomkodott. „Figyelj, Josie – írta –, szerintem te totál undorító vagy. Attól, hogy melled van és abortuszt csináltatsz, még nem vagy híres!” Noha ebben intellektuálisan és érzelmileg osztottam Katie véleményét, a cikkből az derült ki, hogy Josie élő bizonyíték az ellenkezőjére.

Josie fényképei egy fiatal nőt mutattak, akkora mellekkel, akár a lufi, olyan ajkakkal, amiről az olajkitöréseknél használt úszó gát jut az ember eszébe. A cikk szerint „két hónap alatt a harmadik fiát” várta, ami szép szaporodási tempó. A cikkben az szerepelt, hogy Josie annyira csalódott, hogy megint fiú lesz, és nem lány, amire régóta vágyik, hogy újra elkezdett dohányozni és inni, ezzel is jelezve a szaporítószerve iránti elégedetlenségét. Még az abortuszt is fontolóra vette, ezért szállt be a küzdelembe olyan érzelmesen Ms. Price. A cikk futólag megjegyezte, hogy Josie két kiadótól is kapott könyvajánlatot. Ha kiderül, hogy az egyik az én kiadóm, saját kezemmel gyújtom fel a székházukat.

Utálok öregemberesen beszélni, de mitől híresek ezek az emberek? Milyen tulajdonságuk kedvelteti meg őket a nagyvilággal?

Kapásból kihúzhatjuk a tehetséget, intelligenciát, vonzerőt és bájt, de akkor mi marad? Finom lábfej? Friss, mentolos lehelet? Nem tudom, mit mondjak. Anatómiai szempontból sok közülük nem is látszik egészen embernek.

Bill Bryson: Szédült angolok, kerge marhák
Fordította: Pék Zoltán
Gabo Kiadó, Budapest, 2021
432 oldal, teljes bolti ár 4790 Ft