Marcus Rosenlund: Az időjárás és a történelem (részlet)

Előszó

„A téli háború alatt éjszakánként annyira hideg volt, hogy a siketfajdok is megfagytak, ahogy egymás mellett ültek a fenyőágakon. Reggelente leszedtük őket a fáról, aztán megsütöttük.”

Anyai nagyapám sok történetet mesélt a háborúról, és ez volt az egyik kedvence. Mindig hangsúlyozta, hogy Finnország annak köszönhette, hogy meg tudta védeni magát, hogy a finn katonák jobban fel voltak készülve a fagyokra. Nem egyedül nagyapám gondolta így. A kék-fehér zászlósok oldalán harcoló Tél tábornok mítosza idővel félig-meddig hivatalos igazsággá nőtte ki magát Finnországban.

De vajon valóban olyan hideg volt a téli háború alatt, mint ahogy ezek a sztorik állítják? Igen is, és nem is. A háború három fogcsikorgató tele közül az első, az 1939–40-es összességében tényleg rendkívül hideg volt. A háború kezdeti szakaszában, január 14-ig azonban jobbára szokatlanul enyhe idő járta, a normálisnál egy–három fokkal melegebb volt. Mondhatni, Finnország szerencséjére. Az enyhe időnek köszönhetően ugyanis a Karéliai-földszoros öblei és tavai nem fagytak be rendesen. A Vörös Hadsereg ezért nem tudta a jégen szállítani a nehéz harci járműveit és csapatait, így a tavak közötti szűk átjárókat volt kénytelen használni, és ez jelentősen megkönnyítette a finn védők dolgát. A suomussalmi és raatei győzelmet a finnek a háború elején, az enyhe időben aratták.

Január közepén aztán komolyan beállt a fagy, a hőmérséklet éjszakánként –40 °C-ra vagy még lejjebb süllyedt. A Karéliai-földszoros vizeinek jégtakarója gyors iramban vastagodott. Nemsokára megtartotta a súlyos szovjet páncélkocsikat is. A Vörös Hadsereg nehéztüzérsége átjutott a Viipuri-öböl jegén, és hátba tudta támadni a védőket. A finn csapatok megpróbáltak hézagokat fűrészelni vagy robbantani a jégbe, hogy lassítsák a szovjetek vonulását, de a víz hamar újra befagyott.

Emellett a hideg téli időben képződő anticiklonokhoz tartozó, tiszta égbolt révén a szovjet bombázógépek pilótái könnyebben eltalálták a helsinki célpontokat. A hideg beállta Finnországnak – és nem a Szovjetuniónak – jelentett nehézségeket.

Nagyapám épségben hazatért a frontról, de örökké a hőmérőt leste. Évtizedeken át napi háromszor feljegyezte otthon, Kauniainenben¹ és a barönsalmi nyaralóban az aktuális hőmérsékleteknek, az időjárásnak és a szélnek az adatait, még a ’90-es években is. Valahol anyám padlásán megvan még az összes időjárási almanachja, hátha egy szép (vagy éppen esős) napon szükség lesz rájuk.

Nagyapám nyomdokait követve én is lelkes amatőr meteorológus lettem. Az igazi meteorológusi szakmához nem voltam elég jó matematikából, de az időjárásról más módon is lehet mesélni.

Ennek példája ez a könyv, amelyet nagyapám, Erik Larsson, a bátor katona és Grankulla leggyorsabb hólapátolója emlékének ajánlok. Köszönök mindent, Nagypapa!

Espoo, 2018. szeptember 18.

Marcus Rosenlund

1. A nagy vihardagály

„Ma Rungholt felett a tengerbe nézve,
ott a város, alábukott hatszáz éve.
Vad és dühödt hullámok verik, rombolt
lápvidékek, hol tenger tombolt.
A gőzös motorja remegett, nyögött,
vizek hangja, gúnyosan a hát mögött:
Dac, tengerár.”

Detlev von Liliencron: Dac, tengerár²

Úgy tartják, szélcsendes napokon mind a mai napig hallani lehet Rungholt, az elsüllyedt város templomainak harangjait, amelyeket az Északi-tenger hullámai maguk alá temettek. A halottak kongatják a harangokat, hogy figyelmeztessék az élőket a közeledő nagy viharra. Legalábbis ezt mondják.

Nos, igen. De őszintén szólva nem arról szeretnék könyvet írni, hogy mit beszélnek az emberek, hanem arról, ami valóban történik vagy történt. Ennek ellenére tény, hogy abból, amit a régi időkről mondanak, sok minden tényleges történéseken alapul. És valóban, legalább egy szemernyi igazság van ebben a régi észak-fríz rémtörténetben.

Bekapcsoljuk az időgépet, és a késő középkor felé vesszük az irányt. Csatoljuk be a biztonsági öveket, érzem, hogy némi turbulenciára számíthatunk.

* * *

1362 januárját írjuk, és vihar közeledik. A Slesvig³ dán grófságban található Rungholt kikötőváros nemsokára eltűnik a térképről. Szó szerint. De Rungholt ezzel nincs egyedül: miután a vihar végigsöpör a területen, az Északi-tenger partvidékének térképét alaposan át kell rajzolni. Mintegy százezer ember – talán valamivel kevesebb, talán jóval több, senki sem tudja pontosan – leli halálát a jéghideg, sötét víztömegben, amit a közeledő vihar tol maga előtt.

De ahogy mondják, a tenger ad, és a tenger elvesz. Miközben egy város – Rungholt – jövőjét elmossa a tenger, létrejönnek a feltételei annak, hogy egy másik város – Amszterdam – egy világméretű hajózási és kereskedelmi birodalom központjaként fényes jövő elé nézhessen.

A közelgő vihart alnémetül úgy nevezik: De Grote Mandrenke, azaz „a nagy emberfulladás”. Másik neve Zweite Marcellusflut, vagyis a második Marcellus-vihardagály. Az első Marcellus-vihar 1219-ben, szintén Szent Marcell napján, január 16-án sújtott le – az is elképesztő pusztítást végzett és sok halálos áldozatot követelt. Az ez idő tájt erősödő viharok legalábbis részben azzal magyarázhatók, hogy Európában hidegebbre fordul az idő. Megkezdődik az úgynevezett kis jégkorszak. A fokozatosan hűlő Északi-sarkvidék és az egyre jobban terjeszkedő tengeri jég nagyobb hőmérséklet-különbséget okoz észak és dél között, ami pedig hajtóerőt jelent a nyugat felől a kontinens felé húzó viharok számára.

Rungholt végzete, az 1362-es katasztrófa, egy az Atlanti-óceánon kialakuló, délnyugati vihar formáját ölti. Északkelet felé haladva orkánerejűvé válik, majd január 15-én átsöpör Írországon és Dél-Anglián, ahol hatalmas pusztítást visz véghez. Több százezer fát számláló, egész erdőségek válnak a föld színével egyenlővé. Egy névtelen krónikás – feltehetőleg a canterbury katedrális egyik domonkos szerzetese így írja le a történteket:

Vecsernye idején olyan viharok és forgószelek érkeztek, amilyeneket Angliában azelőtt sohasem lehetett látni, a házakat és épületeket nagyrészt a földig lerombolták. A kertekben és másutt álló gyümölcsfákat és az erdő egyéb fáit gyökerestül tépték ki a földből hatalmas robaj kíséretében, mintha az ítélet napja érkezett volna el. Anglia népét nagy félelem és nyugtalanság fogta el, olyannyira, hogy senki sem tudta, hol keressen menedéket, mivel templomtornyok, szélmalmok és sok lakóház is összeomlott.

Leomlott a norwichi katedrális magas fatornya is. A vihar úgy töri le a csúcsát, mint egy gyufaszálat, ledől, és egyenesen rázuhan a templom tetejére. A salisbury és a winchesteri katedrális is súlyosan megsérül.

Ám a neheze még csak most következik: ezúttal a kontinenst fenyegeti veszély. Amikor pedig az Északi-tenger hullámai megemelkednek, nem marad más választásuk azoknak, akik az útjukban állnak, mint hogy bevessék minden idők legegyetemesebb fogását: imádkozzanak Istenhez, és bízzanak a sorsukban.

Amikor a vihar eléri a kontinenst, hatalmas víztömeget tol maga előtt a lapos tengerpart felé. A viharos széltől, az erőteljes dagálytól és a vihar centrumában uralkodó, rendkívül alacsony légnyomástól a vízszint több méterrel emelkedik, és hatalmas, cunamiszerű vihardagályt vált ki. Azt a fajtát, amilyet a világ alacsonyan fekvő, parti területeinek lakói is csak a rémálmaikban látnak. A mi korunk Katrina és Sandy nevű hurrikánját ugyanez a végzetes jelenség tette elképesztően pusztító erejűvé az Egyesült Államokban. Nem beszélve a Bangladest sújtó, 1991-es ciklonról, amelynek hatméteres vihardagálya több mint 140 ezer ember életét követelte, és tízmilliót tett földönfutóvá.

1362-ben itt van tehát Rungholt, a középkori dán kikötővároska. Az Északi-tenger partvidékének modern kori térképén nem találunk Rungholt nevű várost, ami nem is különös, hiszen amint említettem, már nem létezik. A város feltehetőleg egy félszigeten terült el a jelenlegi észak-fríz tengerparton. Az 1362-es vihardagály kettéhasítja a félszigetet, így jön létre a Strand nevű sziget. A tenger többek között azt a részt is elmossa, amelyen Rungholt városa áll.

A 220 négyzetkilométeres Strand sziget sem marad meg, egy későbbi vihardagály során Pellworm, Nordstrand (mára ismét félsziget), Nordstrandischmoor és Südfall szigetére töredezik szét.

Valahol ezek között, a tenger fenekén fekszik tehát az, ami megmaradt Rungholtból, az egykor büszke középkori kikötővárosból. Hallja már valaki a templomharangokat?

A történészek sokáig vitáztak, hogy ez az egész csak rémtörténet-e, és többen nem voltak hajlandók elismerni, hogy Rungholt nem a képzelet szüleménye. Ma már a szakértők nagyjából egyetértenek abban, hogy Slesvig, az akkori dán grófság területén létezett egy Rungholt nevű kikötőváros. Rungholt neve megtalálható többek között egy 17. századi térképen, noha maga a kartográfus, Johannes Mejer, a várost csak egy korábbi, 1240-ből származó térképen láthatta. Előkerült egy 1361-es kereskedelmi szerződés, amelyet két kereskedő, egy rungholti és egy hamburgi kötött.

Emellett bőséges régészeti leletek – kályhacserepek, kardok, kerámiák és csontok – is előkerültek a tengerfenékről, a Watt-tenger azon részéről, ahol Rungholt valószínűleg elterülhetett. Még kutakat és egy régi zsilipet is találtak.

Nincs kétség afelől, hogy a Rungholtot vízbe fullasztó vihar, a második Marcellus-vihardagály valóban megtörtént. Az is biztos, hogy rendkívüli pusztítást végzett, még ha a halálos áldozatok gyakran emlegetett százezres számát egyesek túlzónak is találják. Hubert Lamb ismert brit éghajlatkutató szerint viszont a szám közelebb áll a 300 ezerhez.

Mivel a vihar előtti időben a terület részben már elnéptelenedett a hatalmas pestisjárvány miatt, a legnagyobb számadatok valószínűleg túlbecsültek. Európa akkori népességéhez viszonyítva azonban mindenképpen szédítő mennyiségű áldozatról van szó. 1350-ben egész Európában mindössze hetvenmillió ember él, alig több, mint a mai Franciaország lakosainak száma.

Európában a 14. századot összességében is a halál és valamiféle nyomorúság uralta. A meleg idő, a jó termés és a bőség századai, amelyeket történészeink a középkor virágkorának tekintenek, a 13. század végére végleg elmúltak. A középkor virágkora egyidejűleg zajlott az éghajlatkutatók által középkori meleg időszaknak nevezett periódussal, nagyjából 950 és 1250 között. Háromszázadnyi napsütést és meleget jelentett ez, mint anyai nagymamám gyerekkorának nyarain.

Európa lakossága, nem utolsósorban a városok úgy fejlődtek ezekben a jó időkben, hogy csak úgy belerecsegett minden. Az ókor óta ez volt az első jelentősebb városiasodási folyamat, egyes történészek még túlnépesedésről is beszélnek. És miért is ne, a többségnek jutott és maradt is élelem, köszönhetően olyan újításoknak, mint a háromnyomásos földművelés és a nehézeke. A gazdaság kereke olyan sebességgel gördült előre, amilyet a kontinens majd csak a 19. században tapasztal majd meg újra. A kereskedelem virágzott a hatalmas itáliai városállamokban és a Hanza-városokban. És persze az olyan kikötővárosokban is, mint Rungholt.

Óriási katedrálisokat emeltek Kölnben, Yorkban és Párizsban, hogy csak néhányat említsünk. Megalapították az első egyetemeket, Bolognában, Oxfordban és Salamancában.

Mindez egyúttal a viszonylagos nyugalom és csend időszaka is volt. Őrjöngő barbárokkal nem kellett küzdeni (a rövid ideig tartó mongol inváziót leszámítva, ld. 5. fejezet), és háború – a keresztes hadjáratoktól eltekintve – aránylag ritkán zajlott. A vitézeknek bőven jutott idejük lovagi tornákra és arra, hogy hercegnőket mentsenek meg sárkányoktól. Vagy legalábbis hogy arról álmodjanak, hogy a hercegnőket megmentik. A történetmesélésre is maradt idő. Ebben az időben jegyezték le Artúr király történeteit. És persze ekkoriban élt Robin Hood is.

Más szóval tehát Európa egy ideig egészen jól megvolt. De a boldogság nem tarthat örökké: amint igazán elkezdődik a 14. század, és a középkor virágkora késő középkorba csap át, már javában zajlik egy előnytelen és gyökeres változás. Beköszönt a kis jégkorszak, hideggel, esővel, rossz terméssel és éhínséggel. Először katasztrofális éhezések kezdődnek 1315 és 1317 között. Majd a század közepén a pestisjárvány következik, amely szinte egész Európát tönkreteszi. És ezután alakul ki a nagy emberfullasztó.

„A kis jégkorszak! Hah!” mondhatná valaki, elvégre világszinten az időszak leghidegebb évszázadában, a 17. században is alig volt egy fokkal hidegebb a 20. századnál. De nem szabad túlságosan a sokat emlegetett globális átlaghőmérsékletre helyezni a hangsúlyt. Az ugyanis nem ad teljes képet, és semmit sem árul el a helyi viszonyokról. És végső soron bármelyik irányban meglepően apró eltérések is elegendők ahhoz, hogy évszázadokon át tartó galibát okozzanak.

1362-ben a dán Slesvigben fekvő Rungholt kikötőváros lélekszáma 2000 és 4000 volt, a becslések eltérnek. Mai mércével ez nem tűnik soknak, de nagyjából a korabeli Stockholm lakosai számának felel meg.

Rungholt állítólag jelentős forgalmat bonyolító kikötő volt, folyamatosan jöttek-mentek a hajók a Baltikumból, a Földközi-tenger felől és sok más helyről. A Hanza hajóit rendszeresen rakodják meg itt, nap mint nap indulnak a Rajna-vidékre és Flandriába szánt gyapjúval, állatokkal, borostyánnal és elsősorban – a középkorban értékes nyersanyagnak számító – sóval megrakva. A behozott áruk közé tartozik például a spanyolországi mázas kerámia.

A zsibongó parti sétányon a kereskedők friss halat, osztrigát és halászhálókat kínálnak, miközben utcazenészek és mutatványosok szórakoztatják a járókelőket. Az utazók a város számtalan kocsmájában leöblíthetik a torkukat, és a bordélyházakban némi pénzért társaságra is találnak. Rungholtban megvan minden, ami a középkorban (vagy bármely más korban) egy kikötővároshoz tartozik. Az üzleti élet pezseg, a város pénzügyei jól állnak, a város állítólag olyan gazdag, mint Róma.

Egyesek szerint túlságosan is jól mennek a dolgok. Aki túlságosan fenn hordja az orrát, könnyen hasra eshet. A rossz nyelvek szerint Isten nem nézi jó szemmel a Rungholtban és kikötői negyedében folytatott züllött életmódot.

Egy 16. századi beszámoló leírja, mi is történhetett azon az éjszakán, amikor úgymond betelt az Úrnál a pohár. Két paraszt a fejébe veszi, hogy megtréfálják a helyi papot. Kihívják, hogy adja fel az utolsó kenetet egy haldoklónak. De nem egy emberről van szó: a két mókamester egy disznót itatott addig sörrel, amíg az mozdulni sem bírt. Aztán beöltöztették és ágyba fektették a disznót.

Amikor a pap rájön, hogy rászedték, a két ivócimbora megragadja, leköpködi, és italt kényszerít belé. A gazfickók sört töltenek még a hátizsákjába is, amiben az utolsó kenethez szükséges eszközöket hordja.

Miután a pap végre kiszabadul, egyenesen a templomba siet, és könyörög Istenhez, hogy büntesse meg a két gaztevőt. Röviddel később a papnak égi jelenése van, és érzi, hogy haladéktalanul el kell menekülnie. Összecsomagolja hát a háztartását, és a közeli Eiderstedt magasan fekvő templomába igyekszik.

A vihardagály vize azon az éjszakán áttöri a védőgátakat, és Rungholt egészét a tengerbe mossa. A város a monda szerint épségben marad a tenger fenekén, és a templom harangjai mindig megszólalnak, hogy figyelmeztessenek a közeledő viharra.

– – – –
1 A svéd anyanyelvű szerző a finnországi helynevek svéd változatát használja, de a magyar olvasóra való tekintettel a fordításban a finn elnevezéseket szerepeltetjük
2 Pintér Tibor fordítása
3 A területet a magyar olvasó inkább német nevén, Schleswigként ismerheti

Marcus Rosenlund: Az időjárás és a történelem
Fordította: Patat Bence
Cser Könyvkiadó, Budapest, 2021
288 oldal, teljes bolti ár 3995 Ft