Alex Schulman: A túlélők (részlet)

1. RÉSZ | A tanya

1. FEJEZET | 23:59

Rendőrautó ereszkedik lassan a kéklő növényzeten át a kis traktorcsapáson a tanya felé. Ott a házikó, egymaga a földnyelven, a soha nem teljesen sötét júniusi éjszakában. Egyszerű faház szerencsétlen arányokkal, kicsit magasabb a kelleténél. A fehér házsarkokról már lepergett a festék, a vörös fát a déli oldalon kiszívta a nap. A cserepek összenőttek, a tető olyan, mint egy ősállat bőre. Hűvös van, szélcsend, az ablakok alján kicsapódott pára látszik. Magányos, harsánysárga fény szűrődik ki az egyik emeleti ablakból.

Odalent a fényes, mozdulatlan tó, nyírfák állnak a víz peremén. És a szauna, ahol a fiúk nyári estéken az apjukkal izzadtak, aztán libasorban, nyújtott karral egyensúlyozva botorkáltak az éles köveken a víz felé – úgy festettek, mint a keresztre feszítettek. „De kellemes!”, kiáltotta apa, miután belecsobbant. Kurjantását visszhangozta a tó felszíne, majd csend állt be, csend, ami csak itt volt jellemző, ennyire messze minden mástól, csend, ami néha megrémisztette Benjamint, és néha azzal az érzéssel töltötte el, hogy az egész világ fülel.

Távolabb, a part mellett áll egy csónakház, a fa már elkorhadt, az építmény a víz felé dől. Feljebb van az istálló, szúette gerendáival és hetvenévnyi állati ürülék nyomával a betonpadlón. Az istálló és a ház között van a kis gyep, ahol a fiúk fociztak. A pálya lejt, aki háttal a tónak támad, hegynek fölfelé játszik.

Ez hát a színpad, így néz ki: néhány kisebb építmény egy füves területen, mögötte az erdő, előtte a tó. Megközelíthetetlen hely, most is éppoly elhagyatott, mint régen. Ha az ember kiáll a földnyelv legvégére, és kinéz, emberi életnek se híre, se hamva. Nagy ritkán hallani egy-egy autó zaját a földútról a tó túloldalán; a motor távoli, halk moraját. Száraz nyári napokon látszik az erdőből felszálló porfelhő is. De itt nem találkoztak senkivel, egyedül voltak, soha nem hagyták el a telket, és ide sem jött senki. Egyszer láttak egy vadászt. A fivérek az erdőben játszottak, és a vadász egyszer csak ott termett. Zöldbe öltözött, ősz férfi volt, nesztelenül suhant a fenyők között tőlük húsz méterre. Amikor elhaladt a fiúk mellett, kifejezéstelen tekintettel rájuk nézett, a mutatóujját a szája elé emelte, majd ment tovább a fák között, amíg eltűnt. Az eset soha nem nyert magyarázatot, olyan volt, mint egy rejtélyes meteor, ami megközelíti a Földet, de elsuhan az égbolton ütközés nélkül. A fiúk soha nem beszéltek róla utána, és Benjamin néha eltűnődött, megtörtént-e egyáltalán a találkozás.

Már két órája lement a nap, a rendőrautó óvatosan közeledik a traktorcsapáson. A sofőr, miközben halad lefelé a dombon, nyugtalanul pillantgat a motorház elé, hogy lássa, mi kerül a kocsi alá, és a kormány fölé hajolva felfelé sandít, de így sem látja a fakoronák tetejét. Hihetetlenek ezek a ház fölé tornyosuló fenyők. Már a fiúk gyerekkorában is hatalmasok voltak, de most aztán! Harminc-negyven méteres magasságot is elérnek. Az apjuk mindig is büszke volt az itteni termékeny földre, mintha az ő érdeme lett volna. Június elején retekmagokat dugott a földbe, és két hét múlva már vitte a gyerekeket a veteményesbe, hogy megmutassa a földből kitüremkedő piros pöttyök sorát. De a ház körül nem lehet bízni a termőképességben, itt-ott teljesen halott a föld. Az almafa, amit apa a születésnapjára ajándékozott anyának, még mindig ott áll, ahova ültette, de nem nő és nem terem gyümölcsöt. Néhol a föld kőmentes, fekete és sűrű, egyebütt közvetlenül a fű alatt máris sziklaréteg van. Amikor apa kerítést készült építeni a tyúkoknak, és ledugta a karókat a földbe, azok lágyan becsúsztak az eső áztatta fűbe, de olykor közvetlenül a föld alatt kőbe ütköztek, és apa felüvöltött – a keze rezgett a hegy ellenállásától.

A rendőr kiszáll az autóból. Gyakorlott mozdulatokkal gyorsan lehalkítja a sajátos csicsergést hallató készüléket a vállán. Nagydarab férfi. A derekán lógó, ütött-kopott, fénytelen fekete holmik súlya lehúzza őt a földkéreg felé, ettől valahogy stabil hatást kelt.

Kék fény a magas fenyőkön.

Már-már vászonra kívánkozik ez a megvilágítás – a kéklő hegyek a tó fölött és a rendőrautó villogója.

A rendőr tesz néhány lépést a ház felé, majd megáll. Egyszeriben tanácstalanná válik, szemléli a jelenetet maga előtt. A három férfi egymás mellett ül a ház bejáratához vezető lépcsőn. Sírva ölelik egymást. Öltönyt és nyakkendőt viselnek. Mellettük a fűben egy urna áll. A rendőr szemkontaktust teremt az egyik férfival, aki erre feláll. A másik kettő ülve marad, továbbra is egymás karjában. Vizesek, és csúnyán meg vannak tépázva, a rendőr érti, miért hívtak mentőt.

– Benjamin vagyok. Én telefonáltam.

A rendőr a zsebébe nyúl, noteszt keres. Tudja, hogy ezt a történetet aligha lehet lejegyezni egy papírlapra, egy több évtizedes történet végére ért ide: három fivérről szól, akik egyszer elszakadtak innen, és most visszakényszerültek. Tudja, hogy itt minden összefügg mindennel, semmi nem áll meg önmagában, semmit nem lehet külön megmagyarázni. Nagy súllyal esik latba, ami éppen most zajlik, de az események zöme persze már régebben történt. Az, ami itt a kőlépcsőn játszódik – a három síró testvér, a feldagadt arcok és a sok vér –, csupán az utolsó fodrok a gyűrűző víztükrön, messze-messze a csobbanás helyétől.

2. FEJEZET | Az úszóverseny

Benjamin minden este ott állt a merítőhálójával és a vödrével a kis töltés fölötti parton, ahol a szülei ültek. Az anyja és az apja az esti napsütést követték, ha árnyékba kerültek, néhány méterrel arrébb tették az asztalt és a székeket, egész este így vonultak lassan együtt a nappal. Az asztal alatt ülő Molly kutya meglepetten nézett, amikor eltűnt a feje fölül a tető, majd csatlakozott ő is a társasághoz a vízparti vándorlásban. Benjamin szülei most elérkeztek a végállomáshoz, és nézték, ahogy a nap lassan eltűnik a tó túlpartján álló fák koronája mögött. Szorosan egymás mellett ültek, a válluk összeért, mert mindketten ki akartak látni a vízre. A magas fűbe fehér műanyag székek leszúrva, egy ferde kis faasztal – a söröspoharak megcsillannak az esti napfényben a gyakori emelgetés közben. Egy vágódeszka, rajta szalámicsonkkal, mortadellával és retekkel. Közöttük a fűben egy hűtőtáska, hogy hidegen tartsák a vodkát. Valahányszor apa kortyolt egyet, azt mondta: „Szevasz!”, majd megemelte a poharát a semmi felé, és ivott. Amikor apa a szalámit szelte, remegett az asztal, lötyögött a sör – anya egy pillanatra bosszús lett, és grimaszolva felemelte a poharat, míg apa végzett. Apa az ilyet észre sem vette, de Benjamin igen. Ő észlelt minden rezdülést, mindig egy kicsit távol állt meg, hogy a szüleinek nyugta lehessen, de ahhoz elég közel, hogy követni tudja a társalgást, és érzékelje a hangulatot. Hallgatta kedves motyogásukat, a tányérokat karistoló evőeszközöket, a sercegést, amikor valamelyikük cigarettára gyújtott, a neszek sorozatát, amiből tudta, hogy minden rendben van közöttük.

Benjamin a part mentén sétált a hálójával. A sötét vizet kémlelte, néha véletlenül pont a nap tükröződésébe nézett, és olyankor úgy megfájdult a szeme, mintha megvakulni készült volna. Egyensúlyozott a nagy köveken, nézte a tó fenekét, lát-e ebihalat, kereste ezeket a furcsa, fekete és lomha állatokat, kis úszó vesszőket. Néhányat kifogott a hálójával, és azonnal a piros vödör tömlöcébe vetette. Ez hagyomány volt. Ebihalakat gyűjtött, a szülei szolgáltatták hozzá a díszletet, és amikor lement a nap, és a szülei felálltak, hogy visszamenjenek a házba, ő visszaöntötte az ebihalakat a tóba, és velük együtt hazasétált. És másnap este kezdte az egészet elölről. Egyszer a vödörben felejtette az ebihalakat. Amikor másnap délután megtalálta őket, mind döglött volt, kimúltak a forró napon. Félve, nehogy az apja meglássa, a parti bozótba öntötte a vödrét, és bár tudta, hogy az apja fent pihen, a tanyán, Benjamin a tarkóján érezte perzselő tekintetét.
– Anya!
Benjamin felnézett a ház felé, és látta, hogy az öccse jön lefelé a lankán. Ilyen távolságból is látta rajta, hogy nyughatatlan. Itt azonban nem volt helye türelmetlenségnek. Ezen a nyáron különösen nem – amikor egy hete megérkeztek a tanyára, a szülei elhatározták, hogy a szabadság alatt egyszer sem fognak tévézni. Ünnepélyesen bejelentették a gyerekeknek. Különösen Pierre viselte nehezen, amikor az apjuk kihúzta a falból a tévét, és a villásdugót látványosan a készülék tetejére rakta, mint amikor egy nyilvános kivégzés után a testet elrettentésképpen lógni hagyják, hogy senki ne feledje, mit érdemel az a készülék, amely veszélyezteti a család döntését, miszerint a szabadban töltik a nyarat.

Pierre hozta a képregényeit, amelyeket lassan, motyogva vagy fennhangon olvasott magának hason fekve a fűben esténként. De egy idő után mindig rájuk unt, és olyankor lement a szüleihez. Benjamin tudta, hogy anya és apa reakciója kiszámíthatatlan. Néha be lehetett mászni anya ölébe, anya olyankor lassan vakargatta az ember hátát. Máskor azonban bosszúságot szült a gyerekek jelenléte, és a pillanat elillant.

– Unatkozom – mondta Pierre.
– Nem akarsz ebihalat gyűjteni Benjaminnal? – kérdezte anya.
– Nem – felelte. Beállt anya széke mögé; hunyorgott az alacsonyan álló nap felé.
– És Nilsszel? Valamit csak ki tudtok találni – mondta anya.
– Például? – kérdezte Pierre.

Csend. Anya és apa tehetetlenül ült, az alkoholtól elnehezülve a műanyag székbe süppedve. Nézték a tavat. Mintha törték volna a fejüket, mit mondjanak, milyen tevékenységet javasoljanak, de egyetlen szót sem szóltak.

– Szevasz – motyogta apa, és legurított egy felest, majd vigyorogva háromszor keményen összeverte a tenyerét. – Hát akkor! – kiáltotta. – Két perc múlva minden fiút itt szeretnék látni fürdőnadrágban!

Benjamin felnézett, néhány lépésnyit távolodott a víztől. A fűbe ejtette a hálót.
– Fiúk! – kiáltotta apa. – Gyülekező!
Nils a ház melletti két nyírfára akasztott függőágyban feküdt a walkmanjével, zenét hallgatott. Míg Benjamin figyelmesen hallgatta a család neszeit, Nils kizárta őket. Benjamin folyton közeledett a szülei felé, Nils inkább tartotta tőlük a távolságot. Félrevonult más szobába, ki akarta vonni magát. Amikor a fiúk esténként aludni készülődtek, néha hallották a szüleik veszekedését a vékony farost falakon át. Benjamin odafigyelt minden egyes szóra, kárfelmérést végzett. Néha felfoghatatlan gonoszságokat vágtak egymás fejéhez, olyan gorombaságokat mondtak, amelyektől helyrehozhatatlannak tűnt a kár. Benjamin órákon át ébren feküdt, és fejben újra lejátszotta a veszekedést. De Nils őszintén közömbösnek mutatkozott. „Diliház”, dünnyögte, amikor beindult a perpatvar, majd a másik oldalára fordult, és elaludt. Nem törődött vele. Nappal elvolt egyedül, nem csinált cirkuszt, leszámítva a hirtelen dühkitöréseket, amelyek fellángoltak, majd elillantak. „A rohadt életbe!”, hallatszott néha a függőágyból, majd Nils felpattant, eszelősen kalimpált a kezével, hogy elűzzön egy darazsat, ami túlságosan közel merészkedett. „Elmebeteg, szemét idióták!”, bömbölte, és néhányszor a levegőbe csapott. Utána helyreállt a nyugalom.
– Nils! – kiáltotta apa. – Gyülekező a strandon!
– Nem hall – mondta anya. – Zenét hallgat.
Apa hangosabban kiáltott. A függőágy felől nem érkezett reakció. Anya felsóhajtott, felállt, és látványosan meglóbálta a karját Nils szeme előtt. Nils kivette a fülhallgatót.
– Apa kéri, hogy gyertek le – szólt anya.
Gyülekező a strandon. Becses pillanat. Apa azzal a különleges pillantásával nézett, amit a fiúk úgy imádtak – bolondozás és játék ígérete csillogott benne –, és ugyanaz az ünnepélyesség hallatszott a hangjában, mint mindig, amikor versenyt készült bejelenteni – halálosan komoly volt, de a szája sarkában mosoly bujkált. Szertartásos volt, és szónokias, mintha nagyon sok forogna kockán.

– A szabályok egyszerűek – mondta a három fiú fölé tornyosulva, akik ott álltak cingár lábukkal az úszónadrágjukban. – A jelre beugrotok a vízbe, úszva megkerülitek odakint a bóját, majd kiúsztok a partra. Aki először visszaér, az nyer.

A fiúk felsorakoztak.
– Mindenki megértette? – kérdezte apa. – Most kiderül, ki a leggyorsabb fivér.
Benjamin rácsapott pipaszár combjára, ahogy sportolóktól látta fontos megmérettetések előtt a tévében.
– Várjatok – mondta apa, és levette a karóráját. – Mérem az időt.
Apa túl nagy hüvelykujjával nyomkodni kezdte a digitális óra pici gombjait, és amikor nem tudta működésre bírni, azt motyogta maga elé, hogy: „A rossebbe!” Felnézett.
– Foglaljátok el a helyeteket!
Benjamin és Pierre egy kicsit lökdösődött, próbálva előnyösebb startpozíciót felvenni.
– Na, elég legyen – mondta apa. – Ez tilos.
– Vagy akkor inkább hagyjuk a sunyiba – mondta anya, aki továbbra is az asztalnál ült, éppen megtöltötte a poharát.
A három fiú hét-, kilenc- és tizenhárom éves volt, és a focimeccseik vagy a kártyapartik könnyen olyan csúnya veszekedéssel értek véget, hogy Benjamin úgy érezte, valami tönkrement közöttük. A tét tovább emelkedett, amikor az apjuk egymással versenyeztette őket, amikor ilyen egyértelműen ki akarta deríteni, hogy a fiúk közül ki a legjobb valamiben.
– Vigyázz… kész… rajt!
Benjamin rohant a tó felé, nyomában a két testvérével. Be a vízbe. Hallotta a kiáltásokat a háta mögött, anya és apa buzdította őket a partról.
– Bravó!
– Ez az!
Egy-két gyors tempó után az éles kövek eltűntek alóla. Az öbölben júniusi hideg, valamivel kijjebb a még hidegebb víz fura, hol felbukkanó, hol eltűnő áramlatai – mintha a tó valami élőlény lenne, ami próbára akarná őt tenni a hideg különböző fokozataival. A fehér polisztirolbója mozdulatlanul lebegett előttük a tó sima tükrén. A fiúk vitték ki néhány órával azelőtt, amikor hálót vetettek az apjukkal. De Benjamin nem emlékezett, hogy ilyen messzire rakták. Csendben úsztak mindhárman, hogy beosszák az erejüket. Három fej a fekete vízben – a kiáltások a partról egyre távolabbról hallatszottak. Egy idő után eltűnt a nap a túlparti fák mögött. Félhomály lett, olyan volt, mintha egyszeriben már egy másik tóban úsztak volna. Benjamin most már idegennek látta a vizet. Hirtelen tudatosult benne, mi minden történik alatta, hogy állatok vannak odalent, amik talán nem örülnek nekik. Eszébe jutott az összes alkalom, amikor a testvéreivel a csónakban ült, míg az apjuk a halakat szedegette a hálóból, és a hajófenékbe dobálta őket. A fiúk közelebb hajolva nézték a csukák apró, tűhegyes fogait, a sügérek tüskés uszonyait. Egyik-másik hal dobálta magát, a fiúk ilyenkor összerezzenve felvisítottak, és az apjuk, akit megijesztett a hirtelen hang, idegesen rájuk kiáltott. Amikor lenyugodott, behúzta a hálót. „Nem félhettek a halaktól”, mondta halkan. Benjamin arra gondolt, hogy ezek a lények most pont mellette vagy pont alatta úsznak a sötét víz takarásában. A fehér bója, ami egyszeriben rózsaszínnek látszott az alkonyi fényben, még mindig messze volt.

Néhány perc úszás után a mezőny széthúzódott: Nils jócskán megelőzte Benjamint, aki pedig lehagyta Pierre-t. De amikor hirtelen beállt a sötétség, és a hideg a combjukba mart, a fivérek megint közelebb kerültek egymáshoz. Hamarosan egymás közelében úsztak. Talán nem is gondoltak rá, és soha nem ismerték volna be, de nem akarták elhagyni egymást itt, a vízben.

A fejük lejjebb ereszkedett, a vízfelszín felé. A karmozdulataik kurtábbak lettek. Az elején a víz tajtékzott a fiúk tempózásától, de most hallgatott a tó. Amikor elérték a bóját, Benjamin megfordult, és a telek felé pillantott. A ház a távolban akár egy piros legókocka. Csak most ébredt rá, milyen hosszú még a visszaút.

Fordította: Papolczy Péter

Alex Schulman: A túlélők
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2021
256 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft