Ladányi János: Lassú elszakadás (részlet)

9. Pincérkedésünk története

Eleinte csak ritkán jártam a Szentendrei-szigeten és a Duna nagy ágában szemben elhelyezkedő üdülőhelyekre. Inkább csak elsiklottunk az egyre jobban kiépülő terület mellett, amikor valamelyik nagyobb túra vagy szigetkerülés alkalmával erre eveztünk.

A nagy fordulat akkor következett be, amikor – úgymond a második szemeszter utáni vizsgaidőszakra készülve – kirándulás közben legalább tízen beültünk a Vörös Meteor bejáratánál levő igen remek, Duna-parti étteremként is szolgáló kocsmába. Az étel pompás, a sör kivételesen friss és hideg volt, úgyhogy igen nyitottan fogadtuk az éttermet bérlő gebines üzleti ajánlatát, mely szerint van neki egy közeli, éppen üres turistaháza nyolc-tíz kis szobával, ahol akár ingyen is lakhatnánk, cserébe azért, hogy hétvégeken és amikor a forgalom megkívánja, annyian pincérkedünk az étteremben, ahány segítségre csak szükség van. Az alkuba később még az is belefoglaltatott, hogy az egész társaság annyi csapolt sört ihat ingyen, amennyit csak akar.

Az volt ám az igazán remek élet! Rendszeresen kijártunk tanulni, de meglehetősen meleg lévén nem nagyon forszíroztuk a dolgot. A turistaház viszont mindig üres volt, az egész csak a mi rendelkezésünkre állt – állítólag valahogy elveszítette a Turistaházakat Kezelő Vállalat. Gyönyörű, hatalmas kert óriási fákkal – azóta kivágták majdnem az összes fát és az épületre is csak bajosan lehet ráismerni –, a kertben megbúvó ház közepén egy nagyobbacska társalgó, benne csodálatos festett parasztbútorok, innen nyíltak a picinyke szobák, emeletes vaságyakkal és vaslábakon álló lavórtartóval. Rendesen mosakodni pedig a Dunában lehetett.

A gebines úr – ahogy akkoriban mondták – nagy spíler volt. Élettársa, egy deklasszálódott grófnő nem kevésbé. Rendszerint előre tudták, hogy mikor várható az ilyen-olyan szervtől érkező ellenőrzés, és a prevenció, úgy tudom, mindössze egyetlen kivétellel, jól is működött. Akkor viszont homokszem csúszhatott a gépezetbe. Váratlanul megérkezett egy magányos – már ez is érthetetlen volt, mert mindig párosan jártak –, hallgatag úriember, tüstént rendelt egy „fél vodkát”, majd valami ketyerével nekilátott alkoholszintet mérni. És itt következett a grófnő. „Mi az isten f…-át csinál maga itt?” – indította a társalgást. Mire szerencsétlen, csendes népi, vagy milyen ellenőrünk valami olyant kezdett hebegni, hogy ő most a vodkájával van elfoglalva. „Hogy beszél maga, itt hölgyek is vannak, az isten b… meg magát!” – üvöltötte a grófnő, majd megragadta a még teli poharat és mérhetetlen felháborodásában a földhöz csapta – amitől persze a bizonyíték is megsemmisült. Én Újpesten, egy kocsma fölött nőttem fel, de ilyent addig még sosem láttam. Rögtön megértettük a konszolidált kádárizmus „vendéglátóiparának” a lényegét.

A konyhában, rettenetes melegben, két, vendéglátóiparban megőszült idős hölgy dolgozott, akik mindent tudtak erről a szakmáról. Étlap is volt, rendelni is lehetett. Kikötni akkor már a Rómaitól egészen Horányig nem lehetett, mert a „vízőrök”, akiknek még csőre töltött puskáik is voltak, nem engedélyezték a kikötést a főváros vízellátását biztosító vízügyi területeknél. A kiszáradás és az éhhalál határán levő síró gyerekek, felbőszült családapák és vörösre sült anyukák rendeltek is valami finomat, esetleg, isten bocsá’ valami frissen sültet. Mire én besiettem az apró konyhaablakhoz, hőgutával dacolva behajoltam, és átadtam a rendelést. A konyhából, ahol addigra már olyan meleg volt, hogy kiakadt a hőmérő, az a válasz érkezett, hogy mit gondolok én, ilyen melegben ők nem fognak frissen sültet készíteni. „De hát, ha egyszer a vendégek ezt rendelték” – próbálkoztam. „Egyenek sertéspörköltöt vagy brassóit!” – jött a felháborodott válasz. (Ez utóbbi két étel egyébként a konyhán felhalmozódott mócsingmennyiség szakszerű felhasználására is alkalmas volt). Újra kisiettem a placcra, vittem magammal a pörköltet és a brassóit is – már amennyit egyszerre vinni tudtam. „Nem ezt rendeltük” – hangzott a bátortalan válasz. „Uram, ezek most itt vannak, esetleg még egy jó csípős bablevest is tudok szerezni, vagy megrendelhetem újra azt a rántott májat, de ki tudja, hogy mikorra készül el” – mondtam a „szocialista realizmus” elszánt képviselőjeként fellépve, ami rendszerint hatott. Utána rohantunk a Dunában gyorsan megfürödni. A pincérkabátom alatt mindig fürdőruhát hordtam. Öt perc dunai fürdőzés legalább egy órára lehűtötte az embert.

Az igazi nagy balhé azonban az volt, amikor valami egyházi vagy mozgalmi ünnephez csatlakozó háromnapos ünnepen a „gebines gebinesei” voltunk. Ez már nem a Szigeten, a Meteorban, hanem a pesti oldalon, a gödi Fészekben történt. Rengeteg emberre lehetett számítani, rengetegen is voltak. A Fészekhez eleve kapcsolódott valamelyes munkásmozgalmi romantika, ami az „én időmben” már leginkább csak abban nyilvánult meg, hogy az üdülővendégek között – legalábbis ahogy mi a dolgokat megfejteni véltük – sok kisbelügyes és kisfunkci volt. Az egész úgy kezdődött, hogy nem érkezett meg időben a Pepsi Cola – az ételeket, italokat a túlpartról, a Meteorból ladikkal szállították át – mire mi elkezdtünk málnaszörpöt mérni. Tapasztalatlanok lévén, nálunk tisztességes adagokat lehetett kapni, ami rövidesen nagy sorban állást eredményezett, továbbá azt, hogy a rendelkezésre álló egy vagy két demizson málnaszörpnek való gyorsan elfogyott. Sebaj, valaki elszaladt, és felvásárolta a környék üzleteiben található összes málnaszörpöt, és ha már úgyis arra járt, bőven bevásárolt töpörtyűs pogácsából is. A hatás frenetikus volt: a sor csak növekedett, mert gyerek és felnőtt megegyezett abban, hogy ilyen jó málnaszörpöt még a nagymama sem tud csinálni.

Igen ám, de megérkezett a füles, hogy rövidesen magának a vállalat vezérigazgatójának a látogatása is várható. Pusi barátunk, aki botcsinálta pultosként dolgozott, már mindenkiben vezérigazgatót látott, különböző alakokat invitált meg néhány korsó sörre, aztán amikor megérkezett, na nem az igazi Trebitsch, hanem az igazi nagyfőnök, rámordult, amiért az be akart menni a pult mögé. A tévedés egyébként némileg érthető volt, hiszen a nagyfőnök csöppet sem vezérigazgatósan volt öltözve: folyton lecsúszni akaró kempingnadrág, necchálós atlétatrikó, semmi nyakkendő. Valamikor állítólag nehézsúlyú bokszoló volt, majd Rákosi egyik testőre lett, onnan került a vállalat élére – mint ez sok más vendéglátóipari főemberré avanzsált derék belügyessel történt. Emberünk némi vendéglős tapasztalattal is bírhatott, mert először a sör csapolását vette szemügyre.

„Kislány – mondta a magas, szőke, feltűnően szép Elvirának –, maga tönkreteszi a barátait!” Gyorsan újabb szénsavas palackot hozatott, amitől a korsó sörben hirtelen sokkal több lett a hab, és megmutatta, hogyan lehet egy ugyanakkora söröshordóból kétszer annyi sört kimérni, mint az addig történt. Az időközben megérkezett Pepsi Colát – milyen nagy szám volt az akkoriban! – rögtön letakartatta valami ponyvával, mondván, hogy minek az, amikor a málnaszörpöt olyan nagyon szeretik a népek.

A baj csak az volt, hogy a mi kis büfénk olyan épületben – mit épületben, egy nyitott fészerben – volt, amit egész éjjel őrizni kellett. Meg is beszéltük, hogy éjszaka, kétfős csoportokban, egymást kétóránként váltva, szigorúan őrködni fogunk. Abban az időben a Dunakanyarban legkésőbb este tízkor minden alkoholivásra alkalmas hely bezárt. Futótűzként terjedt a hír, hogy mi egész éjjel ott vagyunk, és ha már úgyis ott vagyunk, ki is szolgáljuk azokat, akik nagyon szomjasak.

Csak annyira emlékszem, hogy egyre többen jöttek. Különösen egy, az ünnepélyen forgató TV-stáb emberei tettek ki magukért. Aztán lefeküdtünk, de előtte még felkeltettük Piroskáékat, akik a következő őrök voltak. Reggel aztán megbeszéltük az éjjel történteket. A legszomjasabb delikvensek addigra már megint sorban álltak. „Mi négy liter vodkát adtunk el, de a tízliteres demizsont felöntöttük tiszta vízzel” – mondtam. „Mi majdnem három litert, de mi is feltöltöttük” – mondta a következő. Nem folytatom; szegény vodkarajongók egy idő után már annyira részegek voltak, hogy észre sem vették, hogy jóformán csak vizet – vagy ami ennél is rosszabb, felvizezett Raki Rushit, az albán szeszipar remekét – isznak. Gondolom, hogy ezzel a vizezéses üggyel mégsem fogunk bekerülni az antialkoholista mozgalom aranykönyvébe.

Hát, számunkra így teltek a napok 1969 nyarán, vizsgaidőszakban, a Duna mellett.

Ladányi János: Lassú elszakadás
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2021
128 oldal, teljes bolti ár 2800 Ft