Inger-Maria Mahlke: A szigetek (részlet)

Posted on 2021. május 11. kedd Szerző:

0


Julio, el portero

Julio Baute először a tévét, aztán a ventilátort kapcsolja be, botját a portásfülke egész hátsó falát beborító polcnak támasztja, a széket olyan helyre húzza, ahonnan anélkül tudja nézni a Tour de France-t, hogy el kellene fordítania a fejét, és a ventilátor okozta huzattól megmerevedne a nyaka. Sapkáját a szék támlájára akasztja, és leül, mielőtt megnézné a monitoron, hogy odakint már megint karba font kézzel állnak-e, és türelmetlenül az órájukra pillogva bebocsátásra várnak-e. Szieszta van, az időpontok ki vannak írva egy táblára a csengő mellett.

Sík szakasz, alig két és fél perc előnyük van a szökevényeknek, a két franciának, egy hollandnak, és a negyedik sem spanyol.

A boly közelebb jön, lassanként befogja őket, 47 kilométerrel a cél előtt, ebből sprintbefutó lesz. Julio Baute leveszi a hangot. Holnap kezdődnek végre a hegyi szakaszok, ő amúgy is a Vueltát szereti a legjobban.

Odakint két nő áll, egyikük konyhai kisegítő, most már elkésett a délutáni műszakból, a másik hozzátartozó. Julio Baute megnyomja a berregőt, később, estére majd egy új lakót is várnak.

A lakó férfi lesz, erről Julio Baute szentül meg van győződve, de téved, mint azt másnap reggel kénytelen lesz megállapítani. Nőknek már tulajdonképpen nincs szabad hely az asilóban, az idősotthonban. Ők tovább élnek, és kevesebb ellenállást tanúsítanak.

Sor Mari Carmen reggel kinyitotta a látogatótermet, az egyik önkéntes a keskeny dohányzóasztalról kivitte a melegben és sötétben elhervadt régi papagájvirágot. A víz poshadt narancsszínű, az üveghez ragadt szárak láthatóan nyálkásak. A szaga még mindig ott terjeng a folyosón, amikor kitárul a bejárati ajtó, a huzat benyomja a portásfülkébe. Julio Baute még hallja, ahogy a belépők a háta mögött azt mondják, „köszönöm”, de nem fordul meg. A három szökevénynek még két perc, hét másodperc előnye van, 39 kilométerre a céltól.

Mellette az asztalon egy négyszögletes, majdnem negyven centi hosszú, fehér telefonkészülék. Baloldalt a kagyló, felül két gomb, amelyekből csak egyet használ, az barnára kopott az ujjától: az üzenetrögzítő. Megnyomja a gombot, nincs új üzenet. Alatta öt sorban hosszúkás világító diódák, mindegyik mellett átlátszó műanyag alatt egy kartontábla, a többségükön felirat sincs, és amelyiken van, azoknak a felénél nem stimmel a mellék.

Julio, el portero a telefonközpont. A csomópont. A zsilip a világba. Nélküle se be az asilóba, se ki onnan, hozzá futnak be a telefonálók, akik nem tudják a melléket, vagy nem tudnak elérni valakit.

Egy perc negyven, harminckilenc, az egyik szökevény megpróbál kitörni, a holland, a többiek rögtön utolérik.

A telefon mellett a hangosbemondó mikrofonja. Julio, a portás kétszer megismétel minden közleményt. „Sor Cipriana, kérem, fáradjon a női ebédlőbe. Sor Cipriana, kérem, fáradjon a női ebédlőbe.” Lassan és érthetően, a látogatók jót derülnek rajta. „Mint a repülőtéren”, hallja, amikor elhaladnak mellette. 95 éves, a hallása még jó. A térde nem, de az más lapra tartozik.

Julio Baute a csökkenő számokat figyeli a képernyő jobb szélén, egy perc húsz másodperc, még 32 kilométer, hallja a folyosón a tálalókocsikat, ahogy begurítják őket a tévészobákba. A monitoron senki, nyáron nyugalom van.

A legtöbb munkája december közepétől karácsonyon és szilveszteren át háromkirályok napjáig van, január elejéig. Esténként muzsikusok csengetnek be, a bejárat előtti lépcsőn kicsomagolják a hangszereiket, a tokokat berakják a portásfülkébe, hogy aztán jótékonykodásképpen lezavarjanak egy, két, három dalt az otthon lakóinak. Délutánonként családok jönnek gyerekekkel, hogy megnézzék a fizioterápia melletti teremben felállított jászolt. A beszállítók az itteni üzletek adományait hozzák, a főszezonban kell a hely a raktárakban. Julio Baute régen ugyanezt csinálta, a női szárnyban a válság óta használaton kívül lévő fodrászszalon néhány hajsütővasa még a Marrero Electrodomésticosból származik.

A pékségek aprósüteményeket küldenek, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek zsákszámra krumplit, hagymát, gofiót, ládaszám paradicsomot, avokádót, papaját. A jótékonysági szervezetek válogatás nélkül tárgyi adományokkal tömött szatyrokat, a helyi vállalkozók saját termékeikből küldenek mintát, száz flakon testápoló krém, kétezer csomag mézes-mandulás turrón, három kartondoboz rózsaszínű plüss unikornis. És mindez az ő ajtaján jön át, halmokban áll a rámpa mellett a lépcsőfokokon, míg csak nem jön valaki a konyhából, vagy egy apáca néhány önkéntessel, hogy bevigyen mindent. Háromkirályok napján a szokásosnál több hozzátartozó, rossz lelkiismerettel, szatyraikban és zsákjaikban gyerekkori emlékekkel. Bőségesen vannak új önkéntesek, szilveszter, új kezdet, értelmes feladatot keresnek.

Ana már több mint egy hete nem járt itt, jut Julio Baute eszébe. Tegnapelőtt megállt egy lány a bejárat előtt, hasonlított Rosára, de biztos nem ő volt. Csak egy pillanatig látta a monitoron, és torzított a kép.

– Kávét? – kérdi az ajtóból Carmen, az egyik ápolónő. Julio, el portero bólint. Az ápolónő félig megtölt egy világospiros műanyag poharat a világosbarna folyadékkal, az asztalra teszi, és mellé helyez két rúdcukrot.

– Ki nyer? – Carmen a tévére mutat. A kamera a szökevényeket mutatja, még 42 másodpercük van.
– Ezek közül egyik sem – feleli Julio. Az ápolónő elneveti magát.

Amikor csöngetnek, Julio egy pillantást vet a monitorra, ezzel egy időben megnyomja a nyitógombot, az egyik önkéntes. Tulajdonképpen minden és mindenki előtt ki kell nyitnia, nincs más utasítás. Ő tulajdonképpen csak azért ül itt, hogy senki ne tudjon kimenni. A kávétól hirtelen mindenki felélénkül, kihúzza magát a foteljében és a mellette ülővel diskurál. A hangszőnyeg kicsúszik a folyosókra, egészen az ő fülkéjéig. Amint kiitták, és a műanyag poharak újra színes tornyokba rendezve összegyűlnek a zsúrkocsikon, a bejárati ajtóval szemben, a patióra, a belső udvarra néző ablakban megjelennek az első lakók. Olyan távol tartják magukat a portásfülkétől, amennyire csak lehetséges, és lesben állnak.

Arra várnak, hogy Julio, el portero nem figyel oda, és kislisszolhatnak. De ő tudja, ki mehet ki egyedül sétálni, és ki nem, ez is az ő feladata: megőrizni az áttekintést.

A képernyőn látható nő nevetve belöki az ajtót. Két hölgy, a bottal járó Demetria és a papagájos Trini már a patio ablakában könyököl. – Hola chicas – hallja Julio az önkéntes hangját, meg hogy milyen csinosak ma mindketten. A hölgyek kuncognak, de Julio biztos benne, hogy a szemüket le sem veszik a becsukódó ajtó egyre szűkülő nyílásáról. Augusto ma késésben van, lesben állásban ő a legkitartóbb valamennyiük közt. Demetria a szélütése óta már csak dünnyögni tud.

A boly még mindig nem érte utol a szökevényeket, megint lelassult. Julio Baute fel akarja tekerni a hangot, de rossz gombhoz nyúl, a kép eltűnik, Menü, ez áll a képernyőn. Megnyomja a Kilépés t. A Menü egyszerű. De az új távirányítón vannak olyan gombok, amelyek végeláthatatlan utazásra küldik őt a felvillanó ikonok és opciók dzsungelében, és mire sikerül visszajutnia a műsorához, amelyet meg akart nézni, az többnyire már véget ér.

A régi tévékészüléket, egy képcsöves Blaupunktot Julio Baute még otthonról hozta. Hatszor javította, míg már fehér keresztcsíkok villództak a képernyő alján, fel-alá vándorolva. A jelvevő fej, már nem kapott hozzá pótalkatrészt.

Az új tévé lapos, keskenyebb, mint a tenyere. A portásfülke hirtelen kétszer akkora lett, tréfálkozott Juana nővér a háromkirályok napjának reggelén, amikor az új tévé megjelent az ablak alatti asztalkán. Az adomány egy elektronikai szaküzlethálózattól jött, amelynek nevét Julio Baute még sosem hallotta. Az apácák izgatott félkört képeztek körülötte, árgus szemekkel figyelve arca minden rezdülését. Julio természetesen örült, amennyire csak tudott, de nem elég túláradóan, ezzel egész idő alatt tisztában volt, de amikor a végén külön-külön mindegyiküknek megszorongatta mindkét kezét, s az örömük miatt érzett meghatottságtól könnyek gyűltek a szemébe, mindenki elégedett volt.

Julio Baute megpróbálta kinyitni az újat, noha a burkolat szélén lévő matricán az áll, hogy ha az megsérül, elvész a garancia.

A csavarok nagyon kicsik, 5×16 milliméteresek, keresztcsavarok, jól meg vannak húzva. A csavarhúzója megcsúszott, többször is, az antracitszínű műanyagból pici forgácsokat faragott le, karcolásokat hagyott hátra. Idővel Julio feladta. Azóta a tévé képernyője mögött egy kérdés vár rá: hogy vajon még képes lenne-e, vajon tudná-e, melyik alkatrésznek mi a funkciója, felismerné-e, értené-e. Hogy a drótok és tekercsek továbbra is maguktól összeállnak-e kapcsolási rajzzá. A boltját még azelőtt eladta, hogy a gépek elkezdtek volna furcsákká válni, mielőtt belerágták volna magukat a számítógépek.

Egy időben a rendfőnök asszony arról beszélt, hogy kicseréli a telefonkészüléket. A válság óta már nem került szóba. Megkönnyebbülésére, éjszaka, elalvás előtt megpróbálta elképzelni, milyen lenne más férfiakkal üldögélni a tévészobában, néha kimenni, elszívni egy cigarettát, napjában háromszor enni, délután kávé, az egyik ápolónővel táncolni, amikor a zenészek játszanak. Egy óvatlan pillanatban talán megfogni a nő fenekét.

Augusto dünnyög, felemeli a botját, a fizioterápia felől jön, a helye közvetlenül az ajtó előtt van, amelyet nem tud kinyitni – arra csak Julio, el portero képes –, a keze a kilincsen. Reggelenként és a csendes pihenő után Augusto egy darabig mindig nyomkodja, rángatja, aztán megnyugszik, és ha valaki kintről be akar jönni, lassan kell kinyitnia az ajtót, meg kell várnia, amíg Augusto apró lépésekkel hátrébb megy.

Tényleg sprintbefutó lesz, befogták a szökevényeket. Egy-egy versenyző még megpróbál kitörni, de csak néhány méteren sikerül, aztán újra elnyeli a boly. Egymás hegyén-hátán, a sprinter-csapatok segítői elöl keskeny palacknyakat képezve gyorsítanak, kígyóznak, amikor egyszerre több támadó kilő, eltorzult arcok a tarka sisakok alatt, amelyek minden lyukat azonnal bezárnak. És ez így megy majd tovább, amíg be nem kanyarodnak valamelyik francia kisváros keskeny utcáiba, ekkor egy kis időre hektikussá válik, amikor a segítők előre pozicionálják a sprintereiket, és villámgyors fejetlenséggel már vége is.

A sprintbefutók ifjúsága korai magömléseire emlékeztetik. De holnap jönnek csak a Pireneusok, aztán az Alpok. Julio, el portero az órára néz, az új lakó lassan elkésik, félóra múlva kezdődik a rosario, a rózsafüzér, az időpontok ki vannak írva egy táblára a csengő mellett. Ő ugyan nem fog itt ülni és várni, ezt már ismeri.

Néha cirkuszolnak, nem hajlandók eljönni a lakásukból: csak lábbal előre, önként nem megyek!

Mit csináljak?, sírnak később a rokonok a telefonban, mégsem kényszeríthetem, mit csináljak.

Vannak, akik alighogy beköltöznek, kicsomagolják a bőröndjüket, az apácák filctollal ráírják a számukat a címkére, a mosási útmutatóra, a gombsáv belső oldalára vagy a gallér alá, és máris elkezdenek sorvadni. Étkezésről étkezésre egyre vékonyabbak, a lágy domborulatok lelapulnak, újabbak türemkednek ki, de már nem lágyan ívelten, hanem éles kontúrokkal. A válluk a térdükhöz közelít, amelyet már nem tudnak kinyújtani, szöget alkot, melyben a fokok száma egyre csökken. Eleinte hetente, később naponta, egészen a kerekesszékig. Egy darabig stagnál, de az ülve eltöltött órák pusztítanak, az izomrostok egyre rövidülnek, egyre jobban közelítenek a 90 fokhoz, sőt alá is mennek, és akkor költözés föl, az első emeletre. Az ágyhoz kötöttekhez, az imát mormoló haldoklók, katéterek és vizeletgyűjtő palackok, a világos anyaggal bevont spanyolfalak közé, melyek mögött piros lámpák égnek az éjjeliszekrényeken, amikor a láb újra kiegyenesedik.

Vannak olyanok, akik berendezkednek. A hölgyeknek bajuszuk van, az urak arcán és állán fehéres borosta, közötte ráncos bőrszigetek terülnek el. Julio tizennyolc éve él az asilóban, kitűnően érzi magát. Azóta, hogy tizennyolc éve végérvényesen megmerevedett a térde, meniszkuszszakadás, amikor a cipője orra beakadt a szupermarket előtti lépcsőbe. Minden reggel elment a szupermarketba, minden reggel átemelte a cipője orrát a küszöbön, egy fél centiméterrel, nem többel. A reflexei működnek, a keze a teste elé lendült, felfogta a zuhanást. Csak a jobb térdkalácsa és a sípcsontja közötti bemélyedés csapódott neki a padlóba beágyazott fémsínnek. Annyira fájt, hogy taxit kellett hívnia a két háztömbnyi távolságra lévő lakásáig.

A sofőrnek a liftbe is be kellett segítenie, odafent Julio leült a földre. A karjával és az ép lábával tolta előre magát a lakása ajtajáig, a lábtörlőre, az emelet többi lakásának kémlelőnyílására szegezve a tekintetét. Egyik sem sötétedett el, Julio megkönnyebbült.

Miért nem hívtál segítséget?, hányta a szemére később Ana.

A térde másnap reggelre megdagadt, éjszaka jeges tömlőkkel hűtötte, csak pirkadatkor sikerült elszenderednie. Miután sikerült egy kávét főznie, hívta a mentőket. A kanapén várta meg, tudta, hogy ez az utolsó kávé, amelyet otthon iszik.

Ana azt szerette volna, ha hozzájuk költözik. Eulalia a gondját viselheti, mondta. Ha túl megterhelő neki, felveszünk még valakit. Egyedül az ő, Julio Baute döntése volt, hogy az asilóba költözik. Az egyházat megveti, de az apácákat kedveli.

Változatlan, mondja az orvos minden negyedéves kontrollnál, az értékek változatlanok.

Inger-Maria Mahlke (Quelle/dpa)

Elalvás előtt Julio még mindig végigveszi a listáját: néha kényszeríti magát, többnyire nem jut túl az ötödszörön, addigra megint minden elernyed anélkül, hogy történt volna valami. Az ötödször Luisa, az alkalmazottja, Gil felesége.

Inger-Maria Mahlke: A szigetek
Fordította: Fodor Zsuzsa
Geopen Kiadó, Budapest, 2021
432 oldal, teljes bolti ár 4190 Ft