Kulcsár István: Gyilkosság a magyar követségen (részlet)

● 1 ●

A tanácsosnak reménytelenül nyoma veszett.
– A macska rúgja meg! – kommentálta a számára pillanatnyilag legkellemetlenebb eseményt Szűcs Bertalan nagykövet, amikor Kósa Henrik, a helyettese még tíz órára sem került elő. Márpedig a nagykövetnek ma, kedden 10 óra 30 perckor volt jelenése a Sztáraja ploscsagyon, vagyis az Öreg téren, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának Nemzetközi Osztályán, tehát már ugyancsak ideje lett volna elindulniuk.

Félreértések elkerülése végett: a nagykövet nem a macskát biztatta, hanem az Isten nevével kezdődő szavakat próbálta helyettesíteni ezzel az enyhébb kifejezéssel, miközben magában nem is rúgásra, hanem egy olyan cselekedetre gondolt, amelynek többnyire népszaporulat a következménye.

Amúgy nem kétséges: a ferencvárosi (franzstadti) lakatos-műhelyben, ahol Szűcs Berci szocializálódott, a bosszúságot a többi között ezzel a comme il faut-nak aligha minősíthető felszólítással fejezték ki. Igaz, Szűcs Bertalan azóta alaposan megváltozott. Legalábbis a beszédstílusa. Merthogy termetre nem lett magasabb, viszont eresztett egy kicsiny, de letagadhatatlan pocakot, kopasz fejbúbján pedig megcsillant a rásütő nap, és a fiatalon viselt kitaposott sarkú cipő helyett drága, csináltatott lábbelikben és méretre szabott öltönyökben járt.

Úgy, ahogyan egy ötvenedik évén alig túljutott rendkívüli és meghatalmazott nagykövethez illik. (Illetve mégsem egészen úgy, mert bár Szűcs öltönyei jól voltak szabva, rajta mégis úgy álltak, mint tehénen a férfi alsónemű.) Kósa Henrik tanácsosnak, az első beosztottnak (diplomáciai zsargonban így nevezik a misszióvezető helyettesét) már 10 perccel 10 előtt jelentkeznie kellett volna a nagykövetnél, de nem tette. Ami pedig nem volt rá jellemző. Kósa ideális diplomata alkat volt: jóképű, diszkrét, pókerarcú, és mindenek felett pontos, fegyelmezett. És mellékesen: anyanyelvén kívül hat nyelven – oroszul, angolul, németül, lengyelül, törökül és svédül – beszélt. Mindennek köszönhetően alig harminchét éves korában ő lehetett a második ember a magyar diplomácia számára legfontosabb külképviseleten, a moszkvai nagykövetségen.

Igaz, Kósa Henrik nemcsak az említett tulajdonságainak és képességeinek köszönhette karrierjének szárnyalását. Tudniillik a diplomata az említetteken kívül még egy fontos nyelv birtokában volt: értett a nők nyelvén. Magyarán, ha akarta, szinte bármelyik szoknyás egyént képes volt magába bolondítani. Az történt, hogy amikor a Külügyminisztérium 3. számú területi osztályán gépírónőként tevékenykedő csinibabának adott speciális nyelvórákat, a miniszterhelyettes úgy vélte: a Kósával való közös tulajdonlás (merthogy Margitka a miniszterhelyettest is kegyeiben részesítette) megszüntetésének legegyszerűbb módja az, ha a fickót mielőbb kihelyezik egy külképviseletre. És mivel abban a pillanatban csak a moszkvai nagykövetség első beosztotti posztja volt betöltetlen, hát oda került. És bár nőtlen jelölt esetében ritka gyakorlat a kihelyezés ilyen magas diplomáciai posztra, ez esetben a miniszterhelyettes akarata ezt felülírta.

Kósát meglepte a sebtében utána dobott I. osztályú tanácsosi cím meg a fontos beosztás, de nem titkoltan örült neki, igaz, csodálkozott is rajta. A moszkvai diplomata egyetem, az MGIMO elvégzése után került a Külügybe, ahol arra számított, hogy orosz, angol vagy német nyelvtudásának megfelelő beosztásba kerül. (Az egyetemen az angol volt az első, a német a második idegen nyelve). De nem. Előbb a minisztérium gazdasági osztályán intézte a külszolgálatosok illetményének utalását, majd két év múltán az ankarai nagykövetségen találta magát, ahol vajmi kevés hasznát vette kiváló orosz és tűrhető lengyel nyelvtudásának. (Az utóbbit akkor szedte össze, amikor ösztöndíjas egyetemista korában három évig lengyel diákokkal lakott egy kollégiumi szobában.) Sebaj, Ankarában, ahol a protokolláris és a kulturális ügyek gazdája volt, megtanult törökül is. Az ottani kihelyezés után odahaza az ázsiai ügyekkel foglalkozó főosztályon volt indiai és ceyloni referens, majd a gondos káderpolitikának köszönhetően a stockholmi nagykövetségre irányították. Onnan pedig csak néhány hónappal korábban került haza, és a következő kihelyezésig elvben még évekig kellett volna a Bem téren aszalódnia, ám egy szép nyári napon közölték vele, hogy készüljön, pontosabban ne készüljön, mert felkészülési idő nélkül, alig egy hónap múlva indul Moszkvába. A korábbi tapasztalatok után kifejezetten meglepte, hogy teszem azt, nem Algériába vagy Iránba, hanem a Szovjetunióba küldik, annak ellenére, hogy jól beszél oroszul és megfelelő hely- és emberismerettel rendelkezik.

Amikor másfél évvel ezelőtt Moszkvába érkezett, a nagykövet barátságosan fogadta. Igaz, nem tegeződött össze vele. Az öregedő hivatalsegéden kívül, akit még srác korából, az Illatos útról ismert, Szűcs Bertalan senkivel sem volt pertuban, de támaszkodott rá, kikérte a véleményét és minden hivatalos tárgyalására magával vitte. Tolmácsolni. Most is ezért kérette 9 óra 50 percre, hogy együtt menjenek a szovjet pártközpontba. A nagykövet ugyanis nem beszélt oroszul. Pedig a háború utáni első követ, majd nagykövet Szekfű Gyula kivételével jól-rosszul, de valamennyi elődje beszélt Puskin nyelvén. Révész Géza például, akit a honvédelmi miniszterségből buktattak a moszkvai nagykövetség élére, korábban húsz éven át élt emigránsként a Szovjetunióban, és ezért kiváló volt a nyelvtudása. És hibásan bár, de valamennyire mégiscsak beszélt oroszul az a három, egymást váltó moszkvai nagykövet is, aki történetesen Békésből származott – Szobek András, Szkladán Ágoston és Boldoczki János, akinek szlovák volt az anyanyelve.

Fogadásokon, nem hivatalos csevejek alkalmával tulajdon felesége tolmácsolt a nagykövetnek. A Mirjamnak anyakönyvezett Mária asszony (orosz kapcsolataiknak: Marija Szidorovna) ugyanis aknaszlatinai származékként (egy ottani szatócs lányaként jött a világra) a jiddisen kívül még zsenge ifjúságában elsajátította a ruszint és a magyart, sőt ha muszáj volt, még románul is képes volt megszólalni. Persze az ő oro-sza afféle konyhaszintű orosz volt, de éppen elegendő akkor, ha szovjet vendégek feleségével vagy baráti nagykövetek hit-vesével kellett bájcsevegnie. Így azután például azt, hogy dinsztelni, meghívni, aranyos vagy pletykálni, tudta mondani oroszul, de azt, hogy ideológiai elhajlás vagy szocialista tábor, azt már nem. Ezért hivatalos tárgyalások során tolmácsolásra a férje nem vehette igénybe. Különben is, Mária asszony már csaknem egy éve odahaza, illetve Csehszlovákiában kúráltatta magát, tegyük hozzá: egyelőre eredménytelenül. Az asszony pedig csak egyre hízott, férje rosszmájú beosztottjai szerint már a követség nagy tárgyalójának dupla szárnyú ajtaján is alig fért be. Az orvosok minden erőfeszítése sem volt képes ellensúlyozni Szűcsné zabálását, amire akadt ugyan magyarázat (az auschwitzi fél éves éhezést kompenzálta ezzel), de attól nem fogyott le.

Amióta kikerült hitvese éber ellenőrzése alól, a nagykövet minden tekintetben a követségen dolgozó Nágyával pótolta őt. A küszöbön álló feladatra azonban nem vehette igénybe.

Mert bár a nála jó két évtizeddel fiatalabb hölgy tökéletesen bírta az orosz nyelvet, lévén az az anyanyelve, viszont annyira törve és csekély szókészlettel beszélt magyarul, hogy ugyancsak alkalmatlan volt hivatalos tolmácsnak. Nágyát egy, a moszkvai pártfőiskolán végzett, majd odahaza a miniszterelnökségen magas beosztásba került káder importálta hazánkba. A férj azonban egy napon váratlanul elhalálozott, az asszonykával pedig az elvtársak nem tudtak mit kezdeni.

Hazamennie gyakorlatilag nem volt hová, Magyarországon pedig nem tudott gyökeret ereszteni. Akkor találta ki valaki, hogy küldjék ki a moszkvai nagykövetségre: így a magyar állam gondoskodik róla, ugyanakkor otthon is lesz. A halk szavú, akaratgyönge fiatalasszonyt jobb híján a sajtóattasé mellé rendelték afféle második hátramozdítónak. Egy darabig a dossziékat rendezgette, azután egy napon, életében először a sarkára állt és kijelentette, hogy ebből neki elege van, nem csinálja tovább. A sajtóattasé méregbe gurult és alaposan eligazította, ám valószínűleg némileg gorombábban, semmint azt az őzike szelídségű és természetű asszonyka megérdemelte volna.

Az őzike azonnal panaszra ment a nagykövethez, aki iránt határozott bizalmat érzett. Talán nem is egészen alaptalanul, hiszen a főnök ekkoriban már egyszer-kétszer hétvégi kirándulásra is magával vitte, további reményeket keltve a nőben.

– Tudja maga, ki az az elvtársnő? – ripakodott rá a nagykövet a konfliktus alkalmából raportra rendelt sajtóattaséra, aki azonban, mint ekkor is kitűnt, nem csak lefelé tudott goromba lenni.

– A nagykövet elvtárs kurvája – volt a rövid, meggondolatlan válasz.

A sajtóattasé 24 órán belül Magyarországon találta magát.

Kulcsár István: Gyilkosság a magyar követségen
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2021
224 oldal, teljes bolti ár 3290 Ft