Ylva Østby, Hilde Østby: Titokzatos memória (részlet)

Első fejezet | Tengeri szörny

Avagy: A hippocampus felfedezése

(…) 1564-et írunk. Olaszországban, pontosabban Bolognában járunk, a világ első igazi egyetemén, a csodálatos kőépületek és boltíves oszlopsorok városában. Giulio Cesare Aranzi doktor éppen egy gyönyörű tárgy fölé hajol. Gyönyörűnek talán túlzás nevezni, hacsak nem érez az ember szenvedélyes lelkesedést e különleges szépség iránt. Ez a valami egy emberi agy. Igencsak elszürkült és megviselt állapotban lévő szerv lehet, amelyet az orvos egy közeli hullaházból kapott kölcsön. Körülötte, az előadóterem padsoraiból diákok kísérik feszült figyelemmel a munkáját, mintha Aranzi és az előtte kiterített holttest egy színdarab főszereplői volnának. A doktor az agy fölé hajolva vágja át a külső rétegeket, közben minden millimétert alaposan szemügyre vesz. Meg akarja érteni az agyat, hogy le tudja írni, milyen. Tudományos buzgalma arról árulkodik, hogy nem tiszteli az egyház hatalmát, amely ebben a korban szigorúan tiltotta az emberi test boncasztalon végzett tanulmányozását.

Az olasz orvos kutatási tárgya fölé görnyed. Mélyen belül, a halántéklebenybe ágyazódva egy különálló kis rész található összepöndörödve. Majdnem úgy néz ki, mint egy selyemhernyó. A selyemhernyók a reneszánsz idején rendkívül kelendő, népszerű árunak számítottak. A selyem egzotikus, drága holmi volt, amely Kínából a Selyemúton át került Velencébe, ahol az olasz felsőbb osztály lelte örömét benne. A doktor egyre elmélyültebben vizsgálódik. A kis, hurkaszerű dolgot először körülvágja, majd kihúzza a helyéről, elválasztva ezzel az agy többi részétől: ez a modern memória megszületésének, a mítoszok világától való elszakadásnak a pillanata. Azon a napon ezt persze még senki sem sejthette Bolognában, ahol az emberek a város híres oszlopfolyosóinak és vörös téglából épült tornyainak árnyékában a piacra igyekeztek, hogy az általuk termelt bort, szarvasgombát és tésztát eladhassák.

Aranzi doktor óvatosan forgatja azt a valamit, amelyet az imént bányászott elő az agyból, s amely most az asztalon fekszik előtte kiterítve. Megvan! Leginkább egy csikóhalra emlékeztet, nem? Úgy bizony, egy csikóhalra, a feje előregörbül, a farka vége pedig hátrakunkorodik. Aranzi ezért az agy e kis darabját hippocampusnak nevezte el. Latinul azt jelenti, hogy „tengeri lószörny”. Ugyanígy hívták azt a félig szörny, félig delfin formájú mitológiai állatot, amely a hiedelem szerint az ókori görög tengerek réme volt. Később ezt a nevet kapta a tűhalak családjába tartozó csikóhal is, amelynek ötvennégy faja él a különböző tengerekben, a trópusoktól egészen Angliáig.

Annak idején, valahol Bolognában, 450 évvel ezelőtt, a faggyúgyertyák által megvilágított boncasztalnál állva Aranzi doktor még nem sejtette, hogy mi lehet a szerepe az emberi agy e kis szeletének. Csupán elnevezte. Sok száz évvel később kezdtük csak sejteni a jelentőségét annak a szervnek, amelyet az olasz orvos akkor a kezében tartott. Ebből az olvasó már rájöhetett, hogy ez a szerv a memóriával függ össze, hiszen könyvünk is erről szól.

Hogy mi az összefüggés a tengerben élő csikóhal és az agyunkban található hippocampus működése között? Ahogy a hím csikóhal a testében kelteti az ikrákat, amíg az utódok biztonságban ki nem úsznak a tengerre, úgy kelteti agyunk csikóhala az emlékeinket. Óvja, féken tartja őket egészen addig, amíg elég nagyok és erősek nem lesznek, hogy egyedül is boldoguljanak. A hippocampus az emlékek keltetőgépe.

A hippocampus jelentőségére csak 1953-ban derült fény. Addig rengeteg feltételezés született arról, hogy hol fészkelhetnek az emlékek az agyban. Különösen népszerű volt az az elmélet, amely szerint agyunk üregeiben alakulnak ki a gondolatok. 1953-ra ezt az ötletet már rég elvetették, az uralkodó felfogás ekkor az volt, hogy az emlékek az agyban elszórva keletkeznek és raktározódnak el. Ám ekkor egy végzetes esemény végérvényesen megváltoztatta ezt az elképzelést. Egy férfi agya ugyan jóvátehetetlenül megsérült, de a tudomány nagyot lépett előre. Egy rosszul végződött operáció következtében ugyanis sikerült magyarázatot találni annak az apró agyi szervnek a jelentőségére, amelyet Aranzi doktor négyszáz évvel ezelőtt felfedezett.

William Beecher Scoville sebészorvos hosszú éveken át tervezte 27 éves páciense, Henry Molaison agyműtétét. Henry súlyos epilepsziában szenvedett. Rövidebb eszméletvesztései voltak, melyek csupán néhány másodpercig tartottak, de naponta többször előfordultak, és olykor óránként több alkalommal is megismétlődtek. Hetente legalább egyszer nagyobb görcsroham tört rá, amelyek során percekre eszméletét vesztette, keze-lába viszont rángott. Ha Henry Molaison ma élne, egész másképp kezelnék, és a számára tervezett agyműtétet is lemondták volna már az előkészítő vizsgálati eredmények alapján. Akkoriban azonban Henryn a felírt gyógyszer sem segített, sőt talán épp ellenkező hatást eredményezett, így állapota romlott, és egyre gyakrabban volt rohama.

Ám doktor Scoville ezzel nem volt tisztában. Hallomásból tudott egy kanadai sebészről, aki a hippocampus kioperálásával segített epilepsziában szenvedő betegein. Azt gondolta, hogy ha az agy mindkét oldalán eltávolítja a hippocampust, akkor kétszer olyan eredményes lesz a kezelés, mint ha csak az egyik oldalon operálná ki. Henry hallgatott orvosára. Elszántsága érthető volt, mivel a betegség elviselhetetlenné vált. Beleegyezett a kísérletbe, és ezáltal az emlékezetkutatás legfontosabb szereplője lett. A műtét után ugyanis magához tért, ám életének a műtét előtti két-három évéből semmire sem emlékezett. Sőt, csak annyit bírt megjegyezni, amire figyelme az adott pillanatban irányult. Az ápolóknak minden egyes alkalommal ki kellett kísérniük a mosdóba. Újra meg újra el kellett mondaniuk neki, hogy hol is van, mert azon nyomban elfelejtette, ahogy a gondolatai elkalandoztak.

Henry a következő ötven év során a pillanatnak élt. Nem emlékezett arra, hogy mit csinált egy fél órája, és hogy egy perccel korábban már elsütötte ugyanazt a viccet. Nem emlékezett arra, hogy mit ebédelt vagy hogy mennyi idős, csak amikor meglátta őszülő haját a tükörben. Nem tudta, milyen évszak van, ahhoz, hogy legalább tippelni tudjon, ki kellett néznie az ablakon. Mivel semmire sem emlékezett, a pénzügyeit, az étkezéseit sem tudta egyedül bonyolítani, és a háztartásban sem tudta ellátni azokat a feladatokat, amelyeket észben kellett tartani, így a szüleinél lakott. Többnyire életvidám és elégedett volt, csak olykor-olykor kavarta fel egy fontos esemény, például az apja halála.

Apja elvesztése miatti gyásza azonban másnapra szertefoszlott. Ám egy reggel arra ébredt, hogy valaki ellopta az apja fegyvergyűjteményét, amely korábban a falon lógott. Henry nagybátyja tudniillik megörökölte az értékes holmikat, de ebből ő csak annyit értett, hogy a fegyvergyűjtemény eltűnt, és hogy valami nincs rendjén. Arra már nem emlékezett, hogy az apja halála miatt kerültek le a fegyverek a falról. Azt hitte, hogy tolvaj járt a házban. Nem lehetett elmagyarázni neki, mi történt. Következő reggel, a fegyverek hűlt helyét látva megint azt hitte, betörés történt. Ez így ment nap mint nap, mígnem a nagybácsi inkább visszaadta a fegyvergyűjteményt. Henry később megszokta, hogy az apja nem jön haza. Valahogy tudomásul vette, hogy meghalt.

Scoville doktor kísérleti műtétjének következményeit ekkor még senki sem sejtette. Habár azelőtt is hajtott végre hasonló beavatkozást tíz-egynéhány betegen, az emlékezetkiesés egyértelmű jeleit egyiküknél sem lehetett felfedezni. Henry Molaison előtt ugyanis kizárólag komoly skizofréniában szenvedő, téveszmés vagy pszichotikus állapotban lévő pácienseken próbálkozott. Ezek az emberek a műtétet megelőzően is furcsán viselkedtek, így az orvos a műtét utáni emlékezetkiesést pszichotikus állapotuk számlájára írta. A skizofrénián amúgy a beavatkozás nem segített. Akkoriban a lobotómia igen népszerű volt, Scoville pedig úgy döntött, hogy továbbfejleszti a hagyományos eljárást, amelynek során a homloklebenyt vágták el az agytól, és eltávolítja a hippocampust is. Hogy mindezt miért tette, az egy másik könyv lapjaira tartozik. Bennünket a Henry Molaisonon végrehajtott híres műtét következményei érdekelnek. Scoville-t mélyen megrázták ezek a következmények. Egy kanadai pszichológussal, Brenda Milnerrel közösen írt tudományos cikkében elismerte, hogy súlyos hibát követett el. Brenda Milner arra keresett magyarázatot, hogy mitől sérült meg a fiatalember emlékezőképessége. Henry révén végül a memória működését tárta fel.

Mire világított rá Henry Molaison esete? Elég volt beszélgetni vele egy kicsit, máris kiderült néhány alapvető dolog arról, hogy miként működik a memória: Henry ugyanis sokáig tudta követni a beszélgetés gondolatmenetét, ám abban a pillanatban, hogy valami az eszébe jutott vagy elterelte a figyelmét, elvesztette a fonalat. Ez azt jelenti, hogy a rövid távú memóriája normálisan működött. Emlékezetünk ezen része felel azért, hogy adott időben és helyen észben tudjunk tartani valamit. Élményeink, mielőtt maradandó emlékekké válnak, a rövid távú memóriában tárolódnak. Ha például feltárcsázunk egy frissen kikeresett telefonszámot, a számokra csak rövid ideig emlékszünk. Hasonló módon értjük meg a nekünk szánt utasításokat vagy tanulunk új szavakat. Ebben a memóriarészben csak néhány másodpercig maradnak meg a dolgok, illetve annyi ideig, ameddig kifejezetten gondolunk rájuk. A fejünkben ilyen módon átsikló emlékek egy részét a hosszú távú memória emeli ki és raktározza el hosszabb időre. Henry csak rövid távú memóriával rendelkezett, ez viszont rendkívüli módon működött. Egyszer egy kutató meg akarta vizsgálni, hogy rossz emlékezete ellenére képes-e érzékelni az idő múlását. Megmondta Henrynek, hogy kimegy a szobából, és amikor visszajön, megkérdezi tőle, hogy közben milyen hosszú idő telt el. Henry nyilván nem gondolta, hogy meg tudja oldani ezt a feladatot, úgyhogy cselhez folyamodott: a falon lévő órára pillantott (anélkül, hogy a kutató észrevette volna), és észben tartotta, hogy mennyit mutat, egészen addig, amíg a kutató vissza nem jött. Közben folyamatosan ismételte magában az óraállást. Amikor a kutató ismét a szobába lépett, megint az órára pillantott, és ki tudta számolni, mennyi idő telt el. Egész idő alatt arra összpontosította a figyelmét, hogy az órával kapcsolatos kísérletben vesz részt, viszont a kutatónak még a nevére sem emlékezett.

Henry szerette a fejtörőket. Szívesen fejtett keresztrejtvényt, mindig volt nála rejtvényújság. Brenda Milner is könnyen rá tudta venni, hogy vegyen részt a kísérletekben. Egyszer mutatott neki egy táblát, amely egy labirintust ábrázolt. Henry feladata az volt, hogy találja meg a labirintusból kivezető utat. 226 próbálkozás után sem volt képes rá. Mivel azonban nem emlékezett egyetlen korábbi próbálkozására sem, frissen futott neki újra meg újra a feladatnak.

Brenda Milner egyszer azt a feladatot adta neki, hogy rajzoljon csillagot, de a kezét és a ceruzát tükörben láthatta csak. Ez azért nehéz feladat, mert amikor a kezünk tükörképét látjuk, a csillag sarkához érve általában az ellenkező irányba mozdítjuk a ceruzát. Egy kis gyakorlással persze változik a helyzet, mivel megtanuljuk, hogy mit kell csinálni. Viszont szemben azzal, amikor például egy múltbeli eseményre vagy egy labirintusból kivezető útra kell emlékeznünk, itt nem tudatosítjuk a feladat elvégzésének módját. Akár a kerékpározás: nem kell emlékeznünk arra, hogy hogyan irányítsuk a lábunkat vagy hogyan mozgassuk a testünket, hogy ne veszítsük el az egyensúlyunkat. A testünk megtanulja – azaz az agyunk tanulja meg, csak éppen máshol raktározza el ezt a tudást. Henry is egyre ügyesebben hajtotta végre a tükörben rajzolási feladatot, éppúgy, mint az ép hippocampusszal rendelkező emberek. Idővel csaknem tökéletes lett papírján a csillag rajza. Ez az eredmény Henryt azért lepte meg, mert korábbi próbálkozásaira nem emlékezett.

– Hát ez könnyebb volt, mint gondoltam – mondta meglepetten.

Brenda Milner is meglepődött, mert fontos felfedezést tett a hosszú távú memória működéséről. Ez a memória több, egymástól elkülönülő rétegből áll. Azon műveletekhez, amelyekhez nem kell tudatosan emlékeket felidéznünk, a hippocampus sem szükséges. Ellenkező esetben Henry nem lett volna képes megoldani a feladatot.

Brenda Milnertől később a tanítványa vette át a memóriakutatást. Suzanne Corkin negyven éven keresztül foglalkozott Henryvel, egészen élete végéig, sőt bizonyos értelemben még az után is. Bár sokszor találkozott Henryvel, és számára olyan volt, mintha régi barátok volnának, Henry egyetlen viszontlátáskor sem ismerte fel a kutatót. Ha Corkin mégis ragaszkodott hozzá, hogy Henry próbáljon rá visszaemlékezni, azt felelte, rémlik, hogy már találkoztak. Többnyire arra tippelt, hogy egy régi osztálytársa. Talán udvariasságból felelt így, de az is lehet, hogy mégis megragadt valami a fejében, ami miatt Corkin ismerősnek tűnt.

Miközben Henry percről percre élte békés életét az anyai házban, egyre szélesebb körben emlegették az emlékezetkutatás élő példájaként. Valóságos sztár lett belőle. Szerencsére a kutatók nem szolgáltatták ki adatait a nyilvánosságnak, így sem túlbuzgó tudósok, sem firkászok nem háborgatták. Neve kezdőbetűi alapján H. M. néven vált ismertté, az emlékezetkutatásban mind a mai napig így hivatkoznak rá. Henry révén a tudomány számára világossá vált, hogy rendelkezünk egyrészről rövid távú memóriával, amely Henrynél is megfelelően működött, másrészről hosszú távú memóriával, amelynek Henry esetében csak egy bizonyos része működött, méghozzá az, amely a nem tudatosuló magatartásért felel. Henry emlékezetének az a fele hiányzott tehát, amelynek segítségével élményeinket egyfajta emlékkönyvben tárolva hordozzuk magunkkal. Ezeket az élményeket epizodikus eseményeknek hívjuk.

Henrynek köszönhetően kialakult az a szemlélet, miszerint emlékezetünkben egyfelől vannak már eltárolt emlékek, másfelől vannak olyan új emlékek, amelyek még tárolásra várnak. Henry ugyanis emlékezett a műtétnél néhány évvel korábban történt eseményekre. Tudta, hogy kicsoda és hogy honnan jön. Gyermekkorából és fiatalkorából rengeteg emléke maradt, ám a műtét előtti körülbelül három év eseményei kitörlődtek az agyából. Ennek alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a csikóhal nem az emlékek tárhelye, legalábbis nem mindegyiké. Döbbenetes volna, ha minden élményünk elférne ebben az agy mélyén lapuló aprócska, törékeny szervben. Ám emlékeink máshol is raktározódnak, így a csikóhal feladata az, hogy addig rögzítse az eseményeket, míg megérnek és az agykéregben megragadnak. Logikailag ebből az következik, hogy körülbelül három év szükséges ahhoz, hogy emlékeink rögzüljenek, mivel Henry emlékezetéből a balul sikerült műtét előtti három év eseményei hullottak ki.

Henry a tudományért az életét, jobban mondva élete emlékeit áldozta. Sorra alávetette magát mindenféle vizsgálatnak annak érdekében, hogy a kutatók rájöhessenek, miként működik az emlékezet. Bár Henry szinte alig emlékezett a beavatkozás előtti eseményekre, mégis felfogta, hogy valami rosszul alakult, és ennek egy műtéthez volt köze. Emiatt többször megmondta a vele foglalkozó kutatóknak, hogy segíteni szeretne, nehogy mással is megessen ugyanez. „Különös egy dolog, az ember, amíg él, tanul – mondta Henry, majd így folytatta –: Én élek, maguk pedig tanulnak.”

Számunkra magától értetődő, hogy hagyatkozhatunk az emlékezetünkre, mivel agyunk jobbára ép és egészséges. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nem szükséges egy üzenetet feljegyezni, úgysem felejtjük el. Vagy azt, hogy életünk minden pillanata emlékként örökre megmarad. Nem igaz? Mi lenne, ha emlékezetünk merevlemez módjára tárolná az életünkről készült filmfelvételeket, amelyeket bármikor lejátszhatnánk?

Az emlékezet azonban nem így működik. Ha a boltba megyünk vagy egy ebédlőasztal köré ülünk a barátainkkal, a családunkkal, honnan tudjuk, hogy majd épp az, amit ott és akkor megélünk, megmarad-e emlékezetünkben? Hogy jó lesz-e később valamire vagy sem? Vannak olyan pillanatok, amiket persze jobban megjegyzünk, mint például egy születésnapot, egy esküvőt, az első csókot, az első gólt. De mi lesz a sorsa a számtalan többi pillanatnak? Kitakarítjuk őket a fejünkből, és csak bizonyos dolgoknak hagyunk helyet későbbre. Ez a mi szerencsénk. Hiszen ha életünk minden pillanatára emlékeznünk kellene, akkor egyebet sem tennénk, mint a múltba révedve üldögélnénk. Mikor jutna időnk élni?

Hilde Østby, Ylva Østby:
Titokzatos memória
* A felejtés és emlékezés könyve
Fordította: Domsa Zsófia
Park Könyvkiadó, Budapest, 2020
300 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft