Rutger Bregman: EmberIség (részlet)

Másik arcod

(…) Egyik este New Yorkban Julio Diaz, egy fiatal bronxi szociális munkás metróval utazott haza a munkából. Mint szinte mindennap, egy megállóval hamarabb leszállt, hogy vegyen magának valami harapnivalót a kedvenc éttermében.

De ez az este nem olyan volt, mint a több. Miközben a kihalt metróállomásról az étterem felé indult, egy alak ugrott elő a sötétből. Egy tinédzser volt, kezében kést szorongatva. „Egyből odaadtam neki a tárcámat” – mondta Julio később egy újságírónak. A srác a sikeres rablótámadás után éppen készült elinalni, amikor Julio valami váratlan dolgot tett.

Rákiáltott: „Várj egy percet! Ha egész éjjel embereket fogsz kirabolni, elvihetnéd a kabátomat, hogy meg ne fázz!”

A fiú hitetlenkedve fordult Julióhoz. „Miért csinálja ezt?”

„Ha hajlandó vagy kockáztatni a szabadságodat néhány dollárért, akkor úgy gondolom, nagy szükséged van a pénzre. Úgy értem, éppen vacsoráért indultam, és ha tényleg szeretnél velem tartani, akkor csak rajta.”

A fiú igent mondott, és néhány perc múlva Julio és védence már az étterem egyik asztalánál ült. A pincérek melegen üdvözölték. Az üzletvezető megállt váltani vele pár szót. Még a mosogatók is köszöntek neki.

„Mindenkit ismer. Maga itt a tulaj?” – kérdezte a srác meglepődve.
„Nem, csak sokat járok ide” – válaszolta Julio.
„De még a mosogatóhoz is kedvesen szól.”
„Neked nem azt tanították, hogy mindenkihez kedvesnek kell lenni?”
„De igen, de nem hiszem, hogy az emberek tényleg betartják.”

Amikor Julio és kirablója befejezték a vacsorát, a pincér hozta a számlát, de Juliónak már nem volt meg a tárcája. „Figyelj, most neked kell rendezned aszámlát, mert nálad van a pénzem, így nem tudok fizetni. De ha visszaadod a tárcámat, szívesen meghívlak” – mondta a srácnak. A fiú visszaadta a tárcáját, Julio kifizette a számlát, és adott a srácnak 20 dollárt azzal a feltétellel, ha a tinédzser átadja neki a kését. Amikor egy újságíró később megkérdezte Juliót, hogy miért hívta meg a támadóját vacsorára, habozás nélkül így válaszolt: „Gondolom, tisztában van vele, hogy ha tisztességesen bánunk az emberekkel, akkor azt remélhetjük, hogy ők is tisztességesen fognak bánni velünk. Ilyen egyszerűen megy ez ebben a bonyolult világban.”

Amikor egy barátomnak meséltem Julio nagylelkű tettéről, elég hevesen reagált: „Bocsáss meg, de hánynom kell.”

Igaz, hogy kicsit csöpögős a sztori. Azokra a történetekre emlékeztet, amelyeket gyerekkoromban a templomban hallottam. Mint a hegyi beszéd, Máté evangéliumának 5. fejezetében: Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! S ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira!

Szép terv, Jézus. Meg is tehetnénk – ha mind szentek lennénk. A probléma az, hogy emberek vagyunk. És a való világban a legnagyobb naivitásra vall, ha valaki a másik arcát is odafordítja, nem igaz? Nem olyan régen jöttem rá, hogy Jézus igazából egy egészen racionális elvet hirdetett. A modern pszichológusok nem-komplementer viselkedésnek

nevezik. Ahogyan korábban olvashattuk, mi, emberek hajlamosak vagyunk egymást tükrözni. Ha valaki kedvesen szól hozzánk, igyekszünk mielőbb viszonozni. Ha beszólnak, akkor viszont késztetést érzünk, hogy visszavágjunk. A korábbi fejezetekben láthattuk, hogy milyen erőteljesek lehetnek mind a pozitív, mind a negatív visszacsatolások az iskolákban, a vállalatoknál és a demokráciákban.

Ha kedvesen bánnak velünk, akkor könnyű jót cselekedni. Könnyű, de nem elég. Hogy újból Jézust idézzük: „Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek?” Kérdés, hogy továbbmehetünk-e egy lépéssel. Mi lenne, ha nemcsak a gyerekeinkről, a munkatársainkról és a szomszédjainkról feltételeznénk a legjobbakat, hanem az ellenségeinkről is? Ez jelentősen nehezebb, és ellenkezhet azzal, amit ösztönösen tennénk. Gondoljunk Mahátma Gandhira és Martin Luther King Jr.-ra, a 20. század talán két legnagyobb hősére! Ők profi szinten művelték a nem-komplementer viselkedést, de ők rendkívüli személyiségek voltak.

És mi a helyzet velünk, többiekkel? Mi is képesek vagyunk odatartani a másik arcunkat? És nagyban is működhet ez az elv? Mondjuk, börtönökben, rendőrségeken, terrorista támadások után vagy háborús időkben?

Rutger Bregman: EmberIség *
Mégis jobbak lennénk, mint hittük?
Fordította: Darnyik Judit
HVG Kiadó, Budapest, 2020