Rika Ponnet: Csak veled (részlet)

Posted on 2021. április 25. vasárnap Szerző:

0


Bevezető

2018. február 14. Mint mindig, amikor közeleg a szerelmesek ünnepnapja, most is folyamatosan csörgött a telefonom. Újságírók kerestek, hogy szívesen megemlékeznének erről a napról, de nem győzték hangsúlyozni, hogy mindenképpen kerülni szeretnék a romantikus közhelyeket. Mert ugyebár a szerelem mégiscsak elég problematikus dolog. Az a rengeteg szingli! Meg az a rengeteg zátonyra futott kapcsolat! Biztos-e, hogy szerelemre teremtettünk? Nem beszélgethetnénk egyszer a házasságtörésekről is, vagy a szerelem nehéz pillanatairól? Nem lehet, hogy túl nagyok az elvárásaink? Vajon nem a romantika tehet-e mindenről? Létezik-e még sírig tartó szerelem? Íme, egy csokorravaló a nekem szegezett kérdésekből.

Ezen a bizonyos Valentin napon Lanzarotéban voltam, mert a családi nyaralásra elképzelni sem tudunk magunknak ideálisabb helyet, és itt az efféle ünnepek még mindig olyan visszafogottak, mint amilyenek a gyerekkoromban voltak. A helyi kis áruházban narancsot válogattam a gyerekeimmel, amikor a hangszóróból felhangzott egy Lionel Richie-dal; a Say you, say me visszarepített az 1980-as évekbe. A tánciskolába, ahol a kamaszok jó része életében először „lassúzott”, és próbálta előadni a legjobbik énjét. Egyszer csak odahúztam magamhoz a lányomat, és a krumplit, padlizsánt és paradicsomot árusító üzletben táncra perdültünk. A lányom először kicsit zavarban volt, de aztán átadta magát a dalnak és a táncnak. Amikor aznap este felhívott az egyik rádióadó, hogy beszélgessünk már arról, miért van az, hogy manapság annyi kapcsolat fut zátonyra, hirtelen düh és szomorúság fogott el. Tényleg ez a módja, hogy megünnepeljük ezt a napot? Erre az alkalomra valóban a szerelem kudarca a legjobb téma? Tulajdonképpen honnan vesszük, hogy minden bajnak a romantikus szerelem az oka?

Egy ideje már amúgy is irritál, ha a romantikus szerelmet bírálják vagy ócsárolják. Viszont melengette a szívemet, amikor azt láttam, hogy valaki megénekli, megírja vagy épp megéli a romantikus szerelem közhelyekből ismert szépségét. Akkor és ott lett egyértelmű számomra, hogy a romantikus szerelem többet érdemel, mint gúnyt és összevont szemöldököt, és tenni fogok azért, hogy változzon a megítélése. Nem azért, mert minden áldott nap Lionel Richie-t akarok hallgatni, hanem mert a romantikus szerelemben sűrítve jelenik meg a dolgok lényege, az a fontos hajtóerő, hogy szeretnénk látni és látszani, szeretni, azaz szeretetet adni és kapni. Ebben a megfogalmazásban ez bizonyára dagályosnak hangzik, és nyilván vannak olyanok, akiknek ettől égnek áll a hajuk, és már jönnek is az ellenérveikkel. Lehet, hogy Ön is közéjük tartozik. Amennyiben így van, javaslom, hogy tegye fel magának a következő kérdést: végső soron mi motiválja az embert? Ha belegondol, végül garantáltan arra a következtetésre jut, hogy nem más, mint a romantikus szerelem. Meggyőződésem, hogy az élet arról szól, és minden más csak a túlélésnek valamilyen formája.

Ez így némiképp naivan hangzik, olyan, mint egy hitvallás, amire mások azt mondhatják, hogy ők az idevonatkozó tapasztalataik alapján már nem hisznek ebben. Pedig állításom nem gyermeteg naivitáson vagy hiszékenységen alapul. Arra a szilárd meggyőződésre, hogy szerelmi életünkben a romantikus szerelmet illeti a fő szerep, azután jutottam, hogy végigjártam azt az odüsszeát, amely 2012-ben, az előző könyvem, a Maradj velem megírásával és megjelenésével kezdődött.

Az ember azért ír könyvet, hogy elolvassák, mégis meglepett a Maradj velem sikere. Negyvenezer eladott példány azért nem akármi. Álszerénység nélkül mondom, hogy a könyv elsősorban a kötődéselméletnek köszönheti a sikerét. Ez az elmélet John Bowlby brit pszichiáter, a múlt század egyik legnagyobb gondolkodójának szellemi gyermeke. Az általa megalkotott gondolkodási keret lényegében arról szól, hogyan élik meg az emberek egy számukra fontos másik (potenciális) elvesztését. Szakmai körökben már viszonylag ismertnek számított, de a szélesebb körben még nem, és különösen nem a szerelmi kapcsolatok vonatkozásában. A könyvem ezt a falat törte át.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen fontos hatással van életünkre és kapcsolatainkra a kötődés illetve a kötődésre irányuló késztetés. Az elmúlt években ezt gyakran megtapasztaltam, egyrészt a nekem küldött e-mailek és szociális médiaüzenetek révén, másrészt az előadásaim alkalmával. Ezek a reakciók nemegyszer hevesek, megindítóak és meghatóak voltak. Néha rendkívül fájdalmas tudatosulási folyamatokról szóltak, amelyek nemcsak elszomorították, de kétségbeesésbe is kergették az érintett személyt. Néha pedig már át is léptek egy bizonyos határt. Párszor ugyanis az is előfordult, hogy valaki előadás közben elhagyta a termet. Nem azért, mert nem tetszett neki, amit hallott, hanem mert az elhangzottak annyira felkavarták. Olyan is volt, aki óvatosan félig elolvasta, majd félbehagyta a könyvet. Nem akarta, és nem tudta továbbolvasni, mert nem érzett ehhez elég erőt magában. Még mindig elcsodálkozom azon, milyen hatással van Bowlby az emberekre. Illetve valahol mégsem csodálkozom, mert mind a magánéletem, mind a szakmai pályafutásom egy Bowlby előtti és utáni korszakra osztható, és az előttihez képest az utániban sokkal többet tudok magamról és a kapcsolatokról.

Gyönyörű, megindító köszönetnyilvánításokat kaptam. Ezek végre megoldott családi rejtélyekről, tisztázott kapcsolati magatartásokról, felismerésekről, kapcsolatok létrejöttéről vagy épp hiányáról, korábbiaktól eltérő döntésekről, valósághoz igazított elvárásokról szóltak. A reményteli történetek pedig megerősítettek abban a hitemben, hogy a felismerés ugyan még nem feltétlenül jelent változást vagy megoldást, de garantáltan felszabadító hatással van ránk.

A könyv hatásával persze leginkább a munkahelyemen találkoztam, ahol naponta beszélgetek páciensekkel, többnyire (új) szerelmet kereső szinglikkel. Az emberek a kötődési stílusok alapján elkezdték tipologizálni magukat és másokat. „Azt hiszem, hogy kicsit félénken kötődöm, a volt férjem viszont kerül minden kötődést, igazi nárcisztikus alkat.” Vagy: „Mindig olyan nőkbe lettem szerelmes, akik nem tudtak kötődni, jó lenne már egyszer valaki, akiről biztosan tudom, hogy képes a kötődésre.” Azt vettem észre, hogy a páciensek problémaként kezdtek viszonyulni a maguk és mások párkapcsolati magatartásához és választásaihoz. Orvosi címkéket ragasztgattak, és gyógymódokat kerestek rájuk.

Észrevettem, hogy a kötődéselmélet ilyetén alkalmazása nem igazán gyümölcsöző, sőt talán meg is mérgezi a napjainkra jellemző ismerkedés légkörét, amelyben amúgy is a tartózkodás, a kritikusan magasra tett léc és a gyakori elutasítás játsszák a főszerepet. Ennek hangot is adtam. Kifejtettem, mennyire szükségtelen, hogy magunkat és a partnerünket beskatulyázzuk, hogy így ragadjuk meg és definiáljuk a dolgokat, ugyanakkor viszont elengedhetetlen, hogy megértsük, mi történik egy kapcsolatban, hogy kötődési magatartásunkkal hogyan ösztönözzük, segítsük, vagy egyéb módon befolyásoljuk egymást. Felhívtam a szinglik figyelmét arra, hogy nem az a megoldás, ha garantáltan kötődő partnert keresnek maguknak, mert megvan az esélye annak – nem is kicsi –, hogy a végén túl unalmasnak találják az illetőt. Elmondtam, hogy nem az a párkapcsolatra alkalmas partner, aki megfelel egy sor feltételnek, hanem az, akivel szívesen találkozunk, akit szívesen megérintünk, akihez tudunk kapcsolódni. A kulcs mindig a ráhangolódás és a kommunikáció, az, hogy legyen bennünk hajlandóság arra, hogy olvassuk a másik kötődési útmutatóját, és hagyjuk, hogy ő is olvassa a miénket, amelyet persze nekünk sem árt ismerni. Meg akartam értetni velük, hogy a partnerválasztás nem a tartalomról (életkor, testmagasság, lakóhely, diploma, kedvenc ételek, zeneművek vagy úti célok), hanem a testi tapasztalatról, a beleérző és belegondoló képességről és a szerelem előhírnökének számító kölcsönös és szenvedélyes vonzódásról szól. De legalább ennyire fontos a szerelemre való állandó nyitottság is. Ugyanis amikor partnert választunk, soha nem a szív és az ész között választunk, hanem egy olyan különleges tudatállapotban vagyunk, amely magában egyesíti mindkettőt.

A Csak veled ezekből a tapasztalatokból született. Abból a végkövetkeztetésből és meggyőződésből, hogy a napjainkra jellemző ismerkedés- és kapcsolatkultúra túlságosan eltávolít attól, ami igazán emberré tesz bennünket, az intim kötődés és a szeretet képességétől. Ez a mostani kultúra gátol, elszigetel és elidegenít bennünket az életünk vezérfonalaként szolgáló legmélyebb vágyaktól, mert félelmet kelt bennünk. Túlságosan félünk a szerelemtől, a saját természetünktől, a fájdalomtól, a veszteségtől, noha még meg sem ismertük, meg sem tapasztaltuk. Szenvedésünket így épp az okozza, hogy félünk a szerelemtől és a szerelem súlyosabb aspektusaitól. E szenvedéstől pedig úgy akarunk megszabadulni, hogy mindent átracionalizálunk, követelménylistákat gyártunk, életidegen algoritmusokkal választatjuk ki magunknak a partnert, mindent elrelativizálunk, és alkalmazkodunk vagy egyszerűen csak beletörődünk a „megváltoztathatatlanba”. Rendre efféle manipulációkkal próbálunk megfeledkezni a legmélyebb megvalósulatlan vágyainkról.

A Csak veledben közérthető, gyakorlati példák sokaságával próbálom megvilágítani, melyek a legmélyebb vágyaink, és tudat alatt hogyan határozzák meg szerelmi életünket. Ezek a legszembetűnőbb és a legerőteljesebb formában mindig akkor jelennek meg a felszínen, amikor szerelmesek leszünk, amikor beengedjük az életünkbe, és megtapasztaljuk a romantikus szerelmet. Tekintsük ez utóbbit egy olyan tükörnek, amely feltárja a felszín alatt zajló folyamatokat!

Rika Ponnet

Ez a legfőbb oka annak, hogy most, amikor mindent elönt a racionalizálás árja, minden létező eszközzel a romantikus szerelem védelmére kelek, kiállok a tapasztalás, a beleérzés és belegondolás mellett. A romantikus szerelemből megtanulhatjuk, kik vagyunk, azzá tesz bennünket, akik valójában vagyunk, megmutatja nekünk a másik felé vezető utat, és hogy együtt, de akár egyedül is mi minden válhat belőlünk.

Ha a Csak veled hozzájárul ahhoz, hogy a romantikus szerelmet nagyobb nyitottsággal, nagyobb odaadással és több hittel kezelve ismét beengedjük az életünkbe, és hagyjuk, hogy ott fő szerephez jusson, elégedett szerző leszek. Aki pedig elég bátor ahhoz, hogy ne álljon ellen a romantikus szerelemnek, teljesebb, gazdagabb és szeretettel telibb életet él majd.

Fordította: Bérczes Tibor

Rika Ponnet: Csak veled – A romantikus szerelem visszatér
Corvina Kiadó, Budapest, 2021
268 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft