Maria Leitner: Elisabeth, a Hitler-lány (részlet)

Első fejezet * Találkozás május elsején

Mintha vízben úszna. Heves karmozdulatokkal oszlatta a tömeget, azok meg szinte spriccelve sodródtak félre, így szabaddá vált előtte egy keskeny folyosó. Átsuhant rajta, aztán mögötte újra összezárt az emberáradat. Parttalan tengerhez hasonlított ez a tömeg. Mozgásképtelenségre kárhoztatva csupán fel-alá tudott hullámzani.

A lány egy kisebb magaslatra jutott. Innen új szemszögből figyelhette az eseményeket. Olyan volt, mintha az egész város, annak is a legjava ott lenne ezen a mezőn.

Az emberek feje fölött tömérdek tábla: „Az AEG dolgozói”, „Ullstein”, „Wittler kenyérgyár”, „Aschinger”, „Siemens és Schuckert”, „Wertheim áruház”, „Karlsruhei Ipari Művek”, „A Haza háza”, „Mélyépítő társaság”. Mint egy primitív színházban, a képeknél is élesebben idézik fel egy-egy szóval a helyszíneket: gépcsarnokok, üstök, izzó vas, ágyúk és repülőgépek, utak és árokásók, kenyérgyártó gépek vaskarmai, toronyházak és aknák.

És a lány ebben a táblaerdőben kereste a helyét. De jó lenne újra megtalálni! Annyi volt a horogkeresztes zászló, mintha lobogva az eget akarnák eltakarni. Feszült figyelem volt a lány szemében. Először összemosódtak előtte az arcok. Csak lassan kezdtek egyénivé válni, mint amikor megszokva a sötétet, lassan ráismerünk a környezetre.

És mennyire különbözők voltak az arcok, amelyek kirajzolódtak a tömeg éles kontúrja előtt! Széttörték a látszólagos egységet. Eltökélt, diadalmas, kétségbeesett, ragyogó, fáradt, gyűlölettel teli, felkavaró, elbutult, félős, büszke, bamba, mogorva, harcra kész arcok bukkantak fel.

A lány néha úgy érezte, hogy gyűlölet árad felé. Tudta, hogy ez a ruhájának szól. A díszruhájának, amire pedig olyan büszke volt.

A kék szoknyájának, a fehér blúzának, a fekete kendőjének, amit fonott bőrszíj tartott össze, és a barna mellényének.

Néhányszor meghallotta, ahogy valaki összeszorított fogakkal ezt sziszegi: ‒ Hitlerika!

Hadd mondják, gondolta a lány, csak mondják. Lesz ez még másként. Már most is sokkal jobb, mint régebben. Mindannyian, még a legádázabb ellenségek is meg fogják tapasztalni, hogy hamarosan kikerülnek a nyomorból. Fájdalmasan egyedül tévelygett az ember-labirintusban. Lassan sikerült kiverekednie magát a sűrű tömegből. Egyre kevesebben álltak körülötte. Néha már látta a ritka, beteg gyepet is. Mintha rozsda marta volna a szegény zöld füvet. Csoportokba verődve álltak az emberek a mezőn. Már hallani lehetett a portékáikat hangosan dicsérő árusokat is.

– Forró virslit tessék…! Savanyúcukorka a legjobb frissítő…! Óriás stangli, vegyenek óriás stanglit…! Limonádét tessék…!

Olyan volt, mint a vásárban.

– Itt jól elleszünk – jelentette ki egy idősebb úr, aki nagyobb társaság körében pihent a mezőn. – Erről a sarokról megfeledkeztek, itt nincs hangszóró. Nem kell meghallgatni a szövegeket, és mégis látunk valamit a tűzijátékból.

A lány gyűlölte ezt a férfit. Miért is jött ide, távol a bajtársaitól?

Talán már a Führer beszél, neki meg ezeket a népeket kell hallgatnia, akik hitetlenek, és mindig csak a rosszat akarják látni.

Olyan kétségbeesetten, sürgetően nézett, hogy megállásra késztette az egyik előtte elhaladó fiatal SA-katonát.

A fiatalember kinyújtotta felé a karját, és hangosan köszöntötte:
– Heil Hitler!
A lány is felemelte a karját, és tisztán csengő hangon megismételte a köszöntést.
A fiú leengedte a karját és megkérdezte:
– Keres valamit, kislány?
Elsőre nem válaszolt; a fiún felejtette a pillantását. Nem, most már nem keres semmit, illetve dehogynem: csak ezt az arcot kereste, ezt az alakot, ezeket a szemeket.

Így szeretnék kinézni, ha fiú lennék, gondolta a lány. Pont ilyen éles, előreugró állat szeretnék ilyen egyenes orral, és két arany nyilat az uniformisánál is barnább, mélybarna arcban.

– Hogy mit keresek? ‒ felelte. ‒ Hát persze, az Alderman áruházat!
Ezen mindketten nevettek.

– Micsoda butaság ‒ folytatta a lány ‒, elvesztettem a csapatomat, és most sehol sem látom őket. Már vagy egy órája kóválygok itt a tömegben… Hát nem csodálatos, ennyi ember!? De szívesebben állnék a kolléganőim között, hogy figyelhessem az arcukat, amikor a Führer beszél. És ön? Ön is elveszítette a társait?

– Hogy őszinte legyek, én egyszerűen leléptem. Ha látná azokat az irodistákat a Wallenberg bankházból, ugyanis ott dolgozom… A cégvezetőnk esernyőt is hozott. Most képzelje el, esernyővel a hasa előtt vonulgat már nyolc órája!

– Látnia kellene a mi áruházunk illatszerosztályának vezetőnőjét, irtó magas sarkú cipőben, nem győz panaszkodni. Hogy mi tulajdonképpen katonák vagyunk, meg hasonlókat mond. A tanoncok és az eladónők közül páran elájultak a rossz táplálkozás miatt. De ez hamarosan megváltozik. És amúgy milyenek az ön kollégái?

– Nem is akarom hallani a szövegüket; tudja, hogyan beszélnek ezek az öregek!
– El tudom képzelni.
– Mind azt mondják: ezt ismerjük. Mindent ismernek, mindent átéltek már. Ismerik a lelkesedést, ismerik a zászlókat, ismerik a háborút. És nem lehet megmagyarázni nekik, hogy ezt a lelkesedést, ezt a zászlót nem ismerik, és hogy a mi háborúnk nem olyan lesz, mint az övék.
– De hát mi nem fogunk háborúzni!
– Úgy értem, ha rákényszerítenek bennünket. Látja, milyen jól megértjük mi egymást! Maga nem olyan, mint ezek az örökké elégedetlenkedők.

– Képzelje, nálunk is vannak ilyenek. Például tegnap, amikor kinyitottam egy cipősdobozt, tudja, a cipőosztályon dolgozom, egy röpcédulát találtam benne.
– Persze rögtön feljelentést tett, ugye?
– Nem, nem tehettem, mert attól tartottam, hogy a részlegünkből az egyik lány volt: Tilly, Gilda vagy Anna. Amikor hallom, hogy egy ismeretlen kommunistával ez vagy az történt, olyankor örülök. Újabb kártékony embert ártalmatlanítottak. Viszont, ha ismerem az illetőt, az egészen más, nem gondolja?

– Nem tudom, hogy helyesen cselekedett-e. Mi volt azon a röpcédulán?
– Annyira pontosan nem olvastam el, vörös májusra szóló felhívás volt.
– Nincs többé vörös május, mindenki számára egyetlen, egységes német május van.

– Igen, az a baj, hogy nagyon sokan nem akarják megérteni: most már egységet alkotunk. De csak itt állunk, és egy szót se hallottunk a Führer beszédéből.

– Nehogy a tűzijátékot is elmulasszuk! Vizsgáljuk meg a terepet stratégiai szempontból, ahogy a Sturmbannführerünk szokta mondani. Találjuk meg azt a legmegfelelőbb pontot, ahonnan mindent áttekinthetünk. Adja a kezét, különben elveszítjük egymást. Akkor pedig nagyon egyedül érezném magam.
– Egyedül, ilyen sok ember között?
– Ha elveszítenénk egymást, magányos lennék. És ön?
– Rendben, itt a kezem.
– Menjünk arra a teraszra.
– Nézze, milyen szép, mint színes csillagok a karácsonyfán.
– Most valami nagyon szép jön, a Niagara-vízesés.
– Ó, milyen pompás ez a végtelen fényzuhatag, teleszórja az egész mennyboltot.
– Eljönne velem a Niagara-vízeséshez?
– Most ne beszéljen, mert nem tudok odafigyelni a tűzijátékra.
– Most valami őrülten jó dolog következik: tűzharc a nyugati fronton!
– Jaj, ne, ez szörnyű, beszakad a dobhártyám! És csak nem akar befejeződni. Ilyen az ágyúdörgés?
– Simuljon hozzám egészen, akkor majd nem fél. Egy nőnek nem való a tűzharc, még ha Hitler-lány is az illető. Viszont a férfinak örömet szerez az ilyesmi. És mit mond majd akkor, ha az igazi harc jön? Ez csak gyerekjáték. Jó, ha az emberek lassan hozzászoknak!
– Féltene engem, ha komolyra fordulna? Amikor a tűz már nem tűzijáték?
– Ezt nem is kell mondania.
– No, induljunk, befejeződött.
Mint amikor a víz elönti a partot, úgy áradt szét a tömeg a mezőn. Ezer folyamot képezve szivárogtak el a város fényei felé. Hangok töltötték meg a teret, de ez csupán a víz értelmetlen zúgása és morajlása volt. Csak néha lehetett kivenni egy-egy mondatot:
– Micsoda embertömeg! A tűzijáték tényleg nagyszerű volt… Sok szöveg, kevés értelem… Nagy felhajtás!
A lány és a fiú újra kézen fogva sétált.
– Hallotta ezt? – csattant fel felháborodottan a fiú. – Mindenütt leskelődik az ellenség, jó lesz éberebbnek lenni!

– Igen, én is így gondolom.
– Milyen jó, hogy maga Hitler-lány, különben meg sem szólítottam volna.
– Én pedig valószínűleg nem is válaszoltam volna, ha maga nem SA-katona lenne.
– Újra találkoznunk kell. Vasárnap délután az állatkertben, a szarvasoknál… mondja, hogy igen!
– Igen.
– Hiszen még be sem mutatkoztam! Ha megengedi, Erwin Dobbien a nevem.
– Ó, milyen hivatalos! Én pedig Elisabeth Weber vagyok.
– Elisabeth!
– Erwin!

Fordította: Gáti István

Maria Leitner: Elisabeth, a Hitler-lány.
Regény és riportok 1934–1939
Fordította: Gáti István
K.u.K Kiadó, Budapest, 2020