H. Móra Éva |
Egy személyes dologgal kezdem: diákkoromban is nagyon szerettem a monográfiákat. Kicsoda-micsoda, honnan jött ez az ember, akinek a művét olvasom? Talán a kódoltan bennünk lévő pletykaéhség volt ez, csak épp nem a celebekre (akkor még nem is léteztek, legalábbis ilyen néven nem), hanem az írókra-költőkre irányítva? Nem tudom. Az biztos, hogy jólesően emlékszem iskoláskorom Így élt…-sorozatára, különösen a sok képre, amelyek felvillantották az alkotók magánéletét is.
Nos, ha fotókat – érthető okokból – nem is találunk Magyar Miklós költő-monográfiájában, a vágyott bepillantás megvan. S míg a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben ugyancsak megszépítették nagyjaink életrajzát, nehogy rossz példát kapjon az ifjúság, esetünkben erről szó sem lehet. Az a 31-32 év, amely Villon életéből többé-kevésbé ismert vagy rekonstruálható, sűrű, kalandos – és mondjuk ki: vétkekkel, bűncselekményekkel terhelt. Versein kívül életének dokumentumai is többnyire periratok, jogi feljegyzések.
Szinte hihetetlen, hogy nemcsak a késő középkor, hanem az egész francia költészet egyik legnagyobb alakjáról még nem született magyar nyelvű monográfia. A szerző a francia irodalom specialistájaként fölényes biztonsággal veti egybe a legújabb kutatási eredményeket, szinte sorról sorra vezeti végig az életművön az olvasót.
De ki lehet az olvasója ennek a könyvnek? Nyilván azok is, akiket mélységükben érdekelnek a filológiai pontosságú föltevések, érvek, cáfolatok. De bátran a kezébe veheti az is, aki a korra kíváncsi, a 15. század francia társadalmára, amely hagyta ezt a fölszentelt papot, ezt a magasan kvalifikált költőt elzülleni. Hátborzongató világ tárul fel ebből a szemszögből, a lecsúszott ember szemszögéből. Nem túlzás a cím: verekedés, szervezett rablás, lopás, sőt gyilkosság is száradt Villon lelkén, de valahogy mindig kegyelmet kapott. Végül azonban – csak feltételezhető, hogy miért – valóban halálra ítélték, s biztos lehetett abban, hogy a kötél a nyakára kerül. Tudjuk: nem így lett. Legalábbis 1463-ban még megúszta a bitófát, csupán száműzték Párizsból. Hogy azután mi történt vele, nem tudni.
Elborzasztó és szívbemarkoló – ez a kettős érzés kísért végig a kötetet olvasva. Micsoda romlott kor lehetett az, amelyikben a temetőkben zenéltek, zsonglőrködtek, mulatságokat tartottak, s a prostituáltak a sírokon fogadták klienseiket? Ahol a szigorító intézkedések után „csupán” a fehérnemű- és divatcikk-árusítást engedélyezték a temetőkben, s az írók maguk is ott árulták műveiket? Micsoda idők lehettek, amelyekben a felakasztott bűnözők ott lógtak elrettentésül az akasztófákon mindaddig, amíg az oszlás, az időjárás s a madarak meg nem tették a magukét? A lecsúszott ember, a börtönlakó ezt látta, ettől rettegett.
És ugyanakkor szívbemarkoló, hogy François Villon ebben az erkölcsi fertőben (s itt a saját erkölcsei is értendők) milyen csodálatos költői hangot képes megütni. Magyar Miklós minden apró részletre felhívja figyelmünket: bevezet, elképzelteti velünk azt a lelkivilágot, amely Villon tollát vezette. Fő művei, a Kis és Nagy Testamentum legtöbbje gunyoros „végrendelet”: ellenségeit, rosszakaróit vagy épp hajdanvolt szeretőit sorolja fel, mindegyiküknek rájuk szabott, nekik való hagyatékot szánva. A fordításokon keresztül (és persze a fordítók zsenialitásának köszönhetően) is feltűnő az a páratlanul friss hang, a hibátlan (szigorúan zárt versformákban írt) szerkezet, az utánozhatatlanul eredeti nézőpont, a mindent a visszájára fordító költői alapállás, amely sokak fölé emelte ezt a ritka tehetségű költőt. Igazán megkapóak azonban a valóban az akasztófa árnyékában írt versei, őszinte halálfélelemmel és bűnbánattal telve. Az Akasztottak balladája egyenesen a kivégzetteket szólaltatja meg, az ő nézőpontjukból szólítja meg az ittmaradottakat, imára kérve őket. Mert igen, ez a rossz életű, bűnt bűnre halmozó Villon mélységesen vallásos is, talán a legjobb szó erre az istenfélő. Döbbenetesen őszintének találjuk sorait, és hitelükben egy percig sem kételkedünk.
De mindehhez persze avatott vezetőre van szükség, Magyar Miklósra, aki minden titokról fellebbenti a fátylat. Személyes ismerőseinkké válnak ezek a hajdanvolt hercegek, egyházi személyek, alvilági alakok, ledér nők – mindenki, aki Villon zaklatott életének szereplője volt.
Érdekes olvasmány, bizony, a nagyközönség számára is.
Magyar Miklós: Az akasztófa árnyékában.
François Villon
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020
196 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2624 Ft,
ISBN 978 963 5041589
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Az akasztófa árnyékában hiánypótló kötet. Villon verseinek Magyarországon ugyanis számtalan kiadása van, önálló monográfia azonban mindeddig nem jelent meg a költőről. A mű a legújabb kutatási eredményekre: levéltárakból előkerült okiratokra, bírósági végzésekre, kegyelmi levelekre támaszkodva göngyölíti fel Villon élettörténetét és elemzi verseit.
A legfrissebb szakirodalom alapján rekonstruál. A középkor történelmi, társadalmi környezetébe helyezve igyekszik teljes képet adni élet és mű lehetséges kapcsolódásairól. Kételyeket is megfogalmaz, hiszen annyi ebben a dokumentumhalmazban az ismeretlen elem, hogy Villon életének még a kronológiáját is nehéz megnyugtatóan összeállítani.
A kutatók számára jól használható, az irodalomkedvelők érdeklődésére is számot tartó kismonográfia korabeli illusztrációkkal idézi meg az első „elátkozott költő” világát, életterét és költészetét.
bikassy
2021. március 22. hétfő
Üdv mindenkinek. Csak most bukkantam e hasznos blogra. (Apró bosszúság: “Szerző: olvassbele” – így szerepel minden írás fölött. Pedig nem. A szerző például itt H. Móra Éva. Máshol meg más. Jó lenne, ha ilyen mégoly apró bosszantások sem érnék az olvasót.)
A rövid cikk mindenesetre jó, és kedvet csinál. Érdekes, hogy nincs még magyar nyelvű Villon-monográfia. Annyira furcsa tény, hogy utánajárok.
Egykori professzorom, Süpek Ottó több komoly tanulmányt szentelt Villonnak, egész biztosan értékes és fontos monográfia szerzője lehetett volna. “Szerző: Süpek Ottó” – hivatkozhatnánk rá… Üdv a Villon-olvasóknak.
KedvelésKedvelés