Hétköznapi nácizmus | Maria Leitner: Elisabeth, a Hitler-lány

Posted on 2021. március 23. kedd Szerző:

0


Kleyer Éva |

Minden, ami a születésem előtti időkben történt, az történelem. Nemcsak én érzem így, a múlt bizonyára mindenkinek a mentális térképén elnagyolt, meglehetősen sötét árnyalatokkal fölrakott akvarellként jelenik meg. Ha néha mégis bekukucskálhatunk a mindennapok kulisszái mögé, kiderül, hogy az élet régen ugyanúgy zajlott, mint az általunk megélt időkben. Az emberek dolgoznak, esznek, isznak, vásárolnak, kirándulni járnak, olykor megbetegednek, de szeretnek és szenvednek is.
Ismerjük Leitner Máriát? Esetleg Maria Leitnert? Aligha és alig. Pedig az 1892-ben Varasdon (ma Varaždin, HR), kétnyelvű zsidó családban született író munkáiból erős szociális érzékenység olvasható ki. Tanúsítja ezt magyarul megjelent könyve, az Elisabeth, a Hitler-lány.

A könyv címét is adó kisregény a harmincas évek Németországának a hétköznapjait mutatja be. Több mint nyolcvan év után is mérhetetlenül sokat olvashattunk világháborúról, harcokról, a bombázásokról, a náci terrorról, de arányaiban ennek csak töredéke, amit az irodalom megörökített a mindennapokról. Az akkori kisember élete csak ritkán lett regénytéma. Pedig akkor is sütött a nap vagy esett az eső. De máig nehezen érthető, hogy lehetett az egyszerű kisemberekből álló széles tömegeket a nácizmus meggyőződéses hívévé változtatni. Mi volt az a bülbül-ének, ami megszédítette és elkápráztatta őket? Elisabeth története nem ad választ a tömegképződésre, de arra igen, hogy milyen keserű az ébredés.

Elisabeth áruházi eladó, elégedett az állásával, emellett büszke Hitler-lány, viseli a szervezet egyenruháját és szimbólumait. Repes a boldogságtól, amikor megismerkedik Erwinnel, egy csinos, hasonló gondolkodású fiatalemberrel, együtt járnak a tömegrendezvényekre és közös jövőt terveznek.

Ugyanakkor elborzadva tekint kolléganőjére, aki egyáltalán nem lelkesedik a náci mozgalom iránt. A büszke Hitler-lány még saját szüleit is kissé lenézi, hogy nem követik az új idők ideológiáját. Beszélgetéseik Erwinnel felfedik, hol gyökereznek nézeteik, világlátásuk: ők annak a generációnak tagjai, akik a „nagy háború” napjaiban születtek, háborús történeteken, hősi tetteken nőttek fel. A hatalom szinte beléjük szuggerálja a diadalmas holnap hamis illúzióját, és szorgalmasan hergeli az indulatokat az ellenségnek kijelölt vörösök és zsidók ellen. A vesztes ország népét így lehet beszédekkel meg a mindenhonnan áradó katonaindulókkal harcra, háborúra feltüzelni – nem először és sajnos nem is utoljára a történelemben.

A háborúra készülődés a lány számára kellemetlenségekkel is jár, alaki gyakorlatok, gázálarcban masírozás, együtt az áruház dolgozóival – és ehhez társul a rettegés saját elvbarátaitól: a beépített spicliktől. Elisabeth eddig sajátos információs burokban élt. Ezt csak akkor érzi meg, amikor önálló életre készül Erwinnel, és anyját faggatja a mindennapok költségeiről: mibe kerül a kenyér, mennyi a lakbér. A realitás talaján élő, tapasztalt, megkeseredett asszony megpróbálja kinyitni a szerelmes – és a propagandagépezet által befolyásolt – Hitler-leány szemét. Szavaiból kiderül, hogy a sokat megélt emberek szkeptikusan szemlélik a hatalom által kínált a madzagra kent mézet, nem hisznek el mindent, csak csöndben próbálnak valahogy túlélni. Pedig a neheze még előttük áll, de ezt csak a mai olvasó tudja.

Ezzel szemben a jólszituált családból származó Erwin édesanyjától mást hall. Neki nincsenek anyagi gondjai, és azt szajkózza: „Ne legyünk igazságtalanok a jelennel!” Elisabeth ekkor szembesül a közöttük lévő társadalmi különbséggel, amely alighanem el is fogja választani őket.

Aztán várandós lesz, de a hírre, hogy munkatáborba kell vonulnia, megszakíttatja terhességét. Az érzéketlen bánásmód, ahogy a kórházban futószalagon végzik az abortuszokat, a sorstársai által mutatott közöny, az ott hallott élethelyzetek gyengítik a hitét a rendszerben, de még nem rendül meg eléggé.

A fiatal lányokat (de a fiúkat is) azzal a maszlaggal küldik munkatáborba, hogy munkahelyet teremtsenek az idősebbeknek. Ez először valamifajta vidéki vakációnak tűnik, mert a kigördülő vonatot nagy csinnadrattával búcsúztatják. Ám a helyszínen a valóság sokkal ridegebb. Egy volt hadifogolytábor területén kapnak alaki és egyéb kiképzést, sok vacogást, kevés és gyenge minőségű ételt és egy szadista táborparancsnokot, Kuczinsky asszonyt.

A koncentrációs táborok körülményeiről már sokat olvashattunk, arról is, hogy nem csak zsidókat, kommunistákat hurcolták táborba meg a „rendszer ellenségeit” (vagy akiket annak neveztek ki), de itt találkoztam először azzal, hogy a saját ifjúságukat is. Márpedig Maria Leitner kortársuk volt, nagyon kritikus szemmel figyelte maga körül a világot. Sokszor utal nevekre, eseményekre, amit a mai olvasónak lábjegyzetek magyaráznak el. (Az eredetiben Helga és Wilfried Schwarz alapos munkája.) Sűrűn idézi a felharsanó indulók kórusok szövegét is, a feszes dallamot pedig hozzá tudjuk képzelni.

A munkaszolgálatba hajtott fiatalok között mindenféle típus és pártállás megtalálható, a hithű Elisabeth-től az egykori munkatárs Gildáig, aki titkos ellenálló volt, de kerültek ide szinte még gyerekek is, akiket a rendszer és Kuczinsky asszony a hitleri ideológia fegyverével készül kemény katonává és hős anyává nevelni.

Te semmi vagy, a nemzeted minden!” harsog mindenfelől a jelmondat. A kiszolgáltatottság és a szenvedés hamarosan lázadást szít, amit hamar elfojtanak. Elpusztul azonban a lányokról készült aprólékos beszámoló (a káderdosszié), amit a táborparancsnok olyan céllal gyűjtöget foglyairól, hogy kiválogassák az „ocsút a búzából”, vagyis a szaporodásra nem méltó egyedeket a tömegből. Ocsúvá tehet a szegénység, az alacsony társadalmi helyzet, a nem megfelelő szellemi képességek. Ez rajzolja meg igazán a náci ideológia tökéletes keresztmetszetét: az agymosás, az ideológiai nevelés receptjét. És ami ennél rémületesebb, azt a kiválasztási módszert, amellyel „az árja germán fajt” akarják megtisztítani, hogy szaporításra csak a legnemesebb, legtisztább példányokat lehessen küldeni.

Rémületes a múltba nyíló ablakon át látható kép. „A bolondoknak felvágják a hasát, és kivágnak belőlük mindent, hogy ne lehessen gyerekük. A javítóintézetben minden gyerek vagy gyengeelméjű, vagy aszociális… az ostoba intézetvezető úr mindig extra buta kérdéseket tett fel, hogy ostoba válaszokat kapjon.”

Az egykor magát kiválónak tekintő, öntudatos Hitler-lány keserűen ébred rá, milyen az: kitaszíttatni a csapatból, elveszíteni az éltető ideológiát, amelyről lehull a csillogó lepel. Meg kell élnie, hogy fess vőlegénye tovább menetel az úton, amelyről őt lelökték. És közben szól a menetdal:

És ha egy reggelen
Kitör a küzdelem,
És harcra ébrednek
Mind a németek,
Letesszük a lapátot,
És fegyvert fogunk.
Mi ipari katonák vagyunk.

A könyv második fele Maria Leitner cikkeiből szemezget. Termelési riportok ezek Németország rideg valóságáról. Leitnert kora Günter Walraffjának tartják, vagyis annak a riporternek, aki a munkások közé beépülve ismerte meg körülményeiket, aztán megírta róla az igazat. Ír az ipari óriások – a Hoechst-művek, az IG Farben – természetet és emberi életeket romboló tevékenységéről, a kiszolgáltatott, megalázó helyzetben tartott munkások nyomoráról. Bemutatja a híres Siemens-várost, ahol nemcsak kizsákmányolják a munkásokat, de állandó megfigyelés alatt is tartják őket. Bár úgy tűnik, a cég fejlett szociális ellátást kínál, de az csak a felsőbb szintű alkalmazottaknak jár. És milyen áron? Előírják, hol költhetik el jövedelmüket, megszabják magánéletük legapróbb részleteit is, kit és hogyan szerethetnek, szabadidejükben is töltsék a holnap harcaira készülve. És persze udvarias fogalmazásba csomagolt uszítás mindenütt: „Zsidók kíméljenek bennünket!”

Leitner riportban számol be a hadianyaggyárban bekövetkezett, sok áldozatot követelő robbanásról. Erről nem volt szabad beszélni, mindenkit letartóztattak, akinek nem volt engedélye ott tartózkodni, sokakat koncentrációs táborba zártak. A harmincas években ez az egyik gyáróriás, amelyik az országot a közelgő háborúra készíti fel. Tizenkétezer munkása pihenőnap nélkül gyártja a muníciót.

* * *

A kötet közreadása igen fontos tett, mert ugyan ki lapozgatna ma hét-nyolc évtizedes újságokban, hogy megismerkedjen a német valóságnak azzal a szeletével, amit Maria Leitner (Az Est egykori tudósítója) leírt, megmutatott. Már az indítás hangütése is egy sematikus regényé. Azóta sokat változott az írói, újságírói stílus. Talán ennek tulajdonítható, hogy Gáti István fordításán átüt a korabeli német nyelvű megfogalmazás darabossága. Valamivel még szigorúbb szerkesztői munka gördülékenyebbé tette volna Maria Leitner szövegét.

Maria Leitner

Maria Leitner: Elisabeth, a Hitler-lány.
Regény és riportok 1934–1939

Fordította: Gáti István
K.u.K Kiadó, Budapest, 2020
256 oldal, teljes bolti ár 3500 Ft,
kedvezményes ár a bookline.hu-n 2100 Ft,
ISBN 978 615 618 8007

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Maria Leitner a náci Németország hétköznapjait mutatja be. Olyan riporteri tapasztalatokra épít, melyeket akkor és ott gyűjtött. Ír az IG Farben méregkonyhájáról, a Solingenben kovácsolt fegyverekről, valamint a mostanság sokat emlegetett Martin Niemöller lelkészről („Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.”).
A rövid szövegekben, akárcsak a kötet gerincét adó regényben is, hiteles és hatásos képet rajzol a nemzetiszocializmus mindennapi életéről.
A regényt először egy párizsi napilap 1937-ben közölte folytatásokban.