Sarah Rose: Legendás lányok (részlet)

Első fejezet | Isten segedelmével

London

London középpontjában, Lord Nelson admirális magas oszlopon emelkedő szoboralakjának távolba meredő tekintetétől kísérve Mrs. Odette Sansom a Hadügyminisztérium felé tartott a kitűzött megbeszélésre. Miközben Trafalgar félszemű, félkarú hősét, a Pax Britannica – a világuralmi Nagy-Britannia – dicsőségét hirdető bronz emlékoszlopot verte a zuhogó eső, e napon, 1942. július 10-én számos véres konfliktus indult innen útjára.

A világ legborzalmasabb háborújának ezernegyvenharmadik napja volt.

A város jó része romokban hevert, a házsorok között mindenfelé foghíjak, akárcsak egy kisgyerek szájában, amikor épp kiestek a tejfogai. Odette a szűnni nem akaró eső ellen szemébe húzta a kalapját, és megszaporázta lépteit az admirális bronzoroszlánjai alatt, mintha csak azok szelleme segíthetne abban, hogy London visszatérjen a rendes kerékvágásba, és lakói újra képesek legyenek mosolyogni.

A megbeszélés során az őslondoniak szembesültek Odette gall lendületességével, igazi franciaságával. Megjelenését tekintve jóval csinosabb volt angol tárgyalópartnereinél: hatalmas dióbarna szem, friss arcszín, szív alakú arca fölött magasra ondolált, vállig érő sötét haj. Világos kabátját övvel fogta szorosra, színe harsányan elütött az eső áztatta sivár londoni összképtől, melyben az egyenruha dominált: katonáké, tengerészeké, repülőké. Mintha az egész világ szürkévé vált volna. Bár felnőtt életének java részét Angliában töltötte, Odette megőrizte franciás kisugárzását, s nem is akarta elveszíteni, gondolván, a fagyos britek egészen másképp viszonyulnak a szexhez és a nőkhöz. A színpadias megjelenés iránti olthatatlan vágytól vezérelve kissé illegette magát, amitől a khaki egyenruhások egészen odavoltak. Azt suttogták, még a mosolya is francia!

A Victoria Hotelt, az egykori elegáns nagyszállót most jobb napokra várva kisajátították, hogy helyet adjon a Hadügyminisztérium adminisztratív feladatainak ellátásához. Nem volt boy az előcsarnokban Odette fogadására, a ragyogó kandelábereket becsomagolva biztonságos helyre szállították, az egész épület kopár és praktikus berendezésű volt, akárcsak a többi hasonló. Nem ücsörögtek ernyedten cigarettázó dandyk a rózsaszín márvánnyal borított előcsarnokban, bár tele volt emberekkel, ám ezek tisztviselők voltak, meg frontról visszatért, civil ruhás tiszthelyettesek, akik a frontszolgálathoz már túl idősek voltak, ahhoz viszont túl hasznosak, hogy feláldozzák őket. Valakikkel még meg kellett vívni a háborút.

Odette írásos értesítés alapján kereste fel – immár másodszor – a Hadügyminisztériumot. A levél így szólt:

Tisztelt Asszonyom!

A birtokomba került információ szerint Ön olyan képzettséggel és információkkal rendelkezik, amelyek hasznosak lehetnek háborús céljaink eléréséhez.
Amennyiben időt tud szakítani egy megbeszélésre, szívesen látom a fenti címen július 11-én, pénteken, 11:00 órakor.
Tudatná velem, hogy el tud-e jönni?

Tisztelettel:
Selwyn Jepson, százados

Egy rosszul sikerült házasságban élő nő számára a kormányhivatal székhelyéről érkezett levél a háború harmadik évében önmagában számos lehetőséget kínált. A találkozó már eleve egy szabad délutánt biztosít számára – a Leicester Square-i moziban új filmet adnak, a Mrs. Minivert, arról, hogy az angol háziasszonyok hogyan vészelik át a háborút takarékoskodással, hogy a nők miképpen mozgatnak meg hegyeket, míg férjük a fronton van. Meg persze végig kell nézni a kirakatokat is, habár – akárcsak másutt is Európában – nem sok mindent lehetett vásárolni a férje zsoldjának megtakarításából. S meglehet, a levél még át is formálhatja kissé az életét, bár arról fogalma sem volt, mik lehetnek azok a „képzettségek és információk” a francianyelv-tudásán kívül, amelyekre a levél hivatkozott. A Hadügyminisztérium talán fordítókat keres. Vagy titkárnőket. Még nem túl idős a gyors- és gépíráshoz, vagy éppenséggel tudna leveleket is írni a Franciaországban fogságba került katonáknak. Ez nagyon értékes elfoglaltság lenne. Fogalma sem volt arról, miket fognak kérdezni tőle, a százados levele eléggé semmitmondó volt. Ha a Hadügyminisztérium valamiféle gyakorlati feladattal akarná ellátni, készen áll rá, hogy hasznossá váljon.

Odette a nyirkos levegőjű Somerset vidéken élt, harmincéves korára már volt három pici lánya, Lily, Françoise és Marianne, akikről egyedülálló anyaként neki kellett gondoskodnia, minthogy a férjét, Royt behívták harcolni Hitler ellen. Roy annak az angol katonának a fia volt, akit családjával Odette-ékkel együtt szállásoltak el a nagy háború idején. És ő nagyon fiatalon ment hozzá, tizenkilenc évesen – túlságosan fiatalon, szinte gyerekként, elhamarkodta a dolgot, hiszen még csacska és kamasz volt. Olyan pánikba esett a menyegzőjén, hogy elmenekült a nászéjszakán a férje elől. Rávette az anyját és az anyósát, hogy vigyék el este moziba.

A nagy háború rányomta a bélyegét Odette egész fiatalságára. Még csak négyéves volt, amikor apja elesett a verduni csatában. Egyike volt a háromszázezer főnyi fájdalmas, megszégyenített áldozatnak. A két világháború közötti korszak gyermekei Flandria és a Somme-vidék vérző sebeinek világában nőttek fel. Franciaország romokban hevert a német brutalitás nyomán, míg Németország a kárpótlás fizetésébe rokkant bele. Az apátlan Odette nagyszülei házában nőtt fel, vasárnaponkénti unalmas templomjárással özvegy anyja oldalán. A háború sok más lányhoz hasonlóan őt is megváltoztatta: egyszerre volt kedves és kemény, sebezhető és vad.

Felnőttként férjezetten, mégis egyedülálló anyaként a villámháború miatt fel kellett hagynia a nyüzsgő városi léttel a biztonságosabb magányos vidéki életért. 1940-ben és 1941-ben London éjszakáit bombázások és fényszórók borították fényárba, az égbolt nappali fényben tündökölt a világítórakétáktól és a robbanások fényétől. Ha Londonban maradt volna, még csecsemőkorú gyermekére is gázálarcot kellett volna adnia, ő maga pedig kénytelen lett volna megtanulni, hogyan különböztesse meg az ejtőernyővel ledobott rakéta hangját a légelhárító ágyúétól – ehhez nem elég az angol- és a francianyelv-tudás. Somerset vidéke biztonságosabb lakóhelynek bizonyult a kislányai számára.

Odette napjai ekkoriban a vidéki élet szokásos rituáléja szerint zajlottak: sorban állás a pékségben, az élelmiszerjegyek minél gazdaságosabb beosztása, a meglevő ruhadarabok javítgatása, mivel ruhaanyagot egyáltalán nem lehetett kapni. A propagandisztikus plakátok a takarékosság erényét hirdették: Igazi hazafi vagyok, nem számít a jegyrendszer! Az üzenet világos volt: nézd át a ruhatáradat, láss hozzá, foltozz, javíts! Odette azelőtt divatosan öltözködött – varrónő volt, értett a szabáshoz, és mindig tudott valami kis extrát adni a fazonhoz, de mostanra már nem maradt anyag, amiből bármit is varrhatott volna, hogy csinosan nézzen ki vidéki száműzetésében. „Egyszerű ruhadarabok a negyedik háborús évre” – hirdették a női hetilapok. Az egyszerű, minden díszítés nélküli kosztümkabátokat és a jó ízlést nem sértő szoknyákat üdvözölték. Odette nagyon vágyódott London mozgalmassága után, hiányzott neki a társasági élet, a feléje irányuló figyelem. A vidéki anyai lét, a szinte szerzetesi életforma nem elégítette ki. Az energikus asszony számára ez teljesen kilátástalan helyzet volt.

Selwyn Jepson százados az asztala mögött ült a Hadügyminisztérium 055a szobájában – az egykori Victoria Hotel 238-as szobájának hálófülkéjében –, amely alig volt nagyobb egy takarítószeres kamránál. A helyiség voltaképp nem is volt berendezve: mindössze egy sima asztal és két közönséges szék volt benne. A puritán berendezés szándékos volt: a százados döntött úgy, hogy az interjú céljára fenntartott hely ne legyen se hivatali jellegű, se komfortos. Végtére is nem csevegni szeretett volna a látogatókkal, de nem is kívánta elbarikádozni magát egy hatalmas íróasztal mögé. Nem akarta, hogy bármi is a teljes bizalom útjába álljon: különállás, státusz, rang. Épp ezért – bár hivatalos minőségben vezette az interjúkat – nem viselt egyenruhát.

Jepson százados belepillantott az asztalon fekvő dossziéba. Mrs. Sansommal kapcsolatban nem bukkantak semmiféle ellenséges megnyilvánulásra. Őfelsége kormánya az ő esetében nem talált semmi említésre méltót. „Nincs ellene szóló észrevétel.” Más szóval: az erkölcsi bizonyítványa tiszta. A Scotland Yard és az MI5 biztonsági szolgálata szerint nyilvánvalóan alkalmas jelölt arra, hogy részt vegyen az interjún. A százados normái szerint mindez még nem volt elég meggyőző érv. Ha mégis lenne valami, neki kell kiderítenie.

Utónevei: Odette Marie Celine
Állampolgársága: brit
Születéskori állampolgársága: francia

Házasságkötése folytán Odette a házastársi törvény értelmében angol lett, azaz férje hajlékába és jogi védelme alá került, azaz férje részévé vált, mint ahogy a kar a test része.

Odette-ről annak kapcsán nyitottak ügyiratot, hogy hajlandóságot mutatott a háborús cselekedetek támogatására. 1942 márciusában az esti hírekben a BBC sürgős felhívást tett közzé: a haditengerészetnek szüksége lenne minél több fényképre a francia tengerpartszakaszokról. A 18:00 és 21:00 órás hírekben – a Royal Albert Hallban tartott Proms koncertek és a norvég nyelvű híradás között – részletesen elmagyarázták: a legegyszerűbb, emlékül készített kép is segítheti a háborús akciókat. A mindennapinak tartott emlékkönyvek is hozzájárulhatnak az európai események megfordításához, és ami Európában történik, az kihatással van az egész világra. A hirdetmény egyike volt a hazafias cselekedetekre buzdító sorozatos felhívásoknak. Másnap a brit állampolgárok tizenháromezer borítékot adtak postára tízmillió üdülési emléket tanúsító felvétellel.

Odette is hallotta a felhívást. A kormánynak adományozta családi fotóit, meg a fiatalon maga készítette pillanatfelvételeket a szülővárosa, Amiens környéki széles tengerpartról, ahol napernyők alatt piknikeztek, homokvárat építettek. Más fényképeken tengerparti büfék, kicsike vendéglők látszottak, megint másik a bátyját ábrázolta, aztán az anyját, a nagyszüleit, s volt, amelyik az apját, akit ő már nem is igen ismerhetett – régmúlt nyarak gondos és rendszerezett emlékképei.

A legkisebb részlet is rendkívül fontos volt a világ legnagyobb kiterjedésű háborújában. Egy szigorúan titkos oxfordi részleg azon fáradozott, hogy összerakja a francia tengerpart legrészletesebb térképét. Bár rendelkezésre álltak a partvidék Michelin-térképei meg számos útikönyv a kikötővárosokról, a kikötésre alkalmas partszakaszok vízmélységi adataival, az Admiralitásnak sokkal részletesebb és precízebb információkra volt szüksége. Az invázió előkészítéséhez a tengerészetnek ismernie kellett a parti hullámok magasságát, a hajóorr magasságát a partot érés tervezett helyszínén. Az Inter Services Topographical Department, röviden ISTD (a Titkosszolgálatok Topográfiai Részlege), tökéletesen pontos térképet akart készíteni a teljes francia és hollandiai tengerpartszakaszról. A tengerészetnek egzakt ismeretekre volt szüksége a kikötők elhelyezkedéséről, a parti dűnék dőlésszögéről, a kanyargós utakról, a csörgedező folyókról, mindazokról a természeti jelenségekről, amelyek befolyásolhatják a vízhozamot, a kikötésre alkalmas vagy éppenséggel alkalmatlan helyszíneket. Sem egy rohamcsapat tagjainak aprólékos leírásai, sem a légi felvételek nem elégségesek egy ilyen jellegű térkép összeállításához; részletekbe menő ismereteket csak a britek háború előtti nyaralásain készített fényképek összeillesztésével lehetett nyerni. Az oxfordi Bodleian Könyvtár kutatói a fényképalbumok sokaságában elmerülve fotókat készítettek a fényképekről, majd visszajuttatták az albumokat jogos tulajdonosaikhoz, akiknek nem hozták tudomásukra, hogy a képek közül melyeket használták fel, s milyen célból. Az ISTD fotómozaikot állított össze, montázst készített a családi emlékekből, és a panorámát hatalmas topográfiai összképpé komponálta. Ez képezte a szövetségesek tervezett európai partraszállásának terepét. Anglia hadban állt, s a következő hadszíntér Franciaország lesz.

Odette felvételei mindazonáltal nem voltak alkalmasak katonai célokra, de gyerekkori próbálkozásainak eredményei el sem jutottak a Haditengerészeti Könyvtárba. Ugyanis miután a felhívást meghallotta, tévedésből nem az Admiralitásnak, hanem a Hadügyminisztériumnak címezte a küldeményét. Mivel nem született angol volt, nem ismerte fel a két hivatalos szerv közötti különbséget. A családi képeket nem a megfelelő helyre postázta.

A katonai adminisztráció malmai azonban a szokásos menetben őröltek: a postabontó alkalmazottja segítséget kérve a központi iktatóba továbbította a küldeményt. Mivel ott sem tudták, mit is kezdjenek vele, Jepson századosnak továbbították.

Amikor Odette belépett az irodahelyiségbe, a százados udvariasan felemelkedett. Az ablakokat súlyos légvédelmi függönyök takarták, amitől a kis szoba még szűkebbnek hatott, a réseken behatoló fény erős volt, és vakító.

A sötét öltönyt viselő Jepson százados negyvenöt éves csúfondáros képű férfiú volt, hangja egyenetlen, akár egy mutáló kamaszé. Békeidőben újságíró volt, és tűrhető detektívregényeket is írt, a háború alatt cinikus attitűdöt vett fel, és szigorúan ragaszkodott a magáról kialakított búvalbélelt képhez. Sötétbarna szemével, simára fésült barna hajával és gyanakvó tekintetével egy örökösen szorulásban szenvedő férfi képzetét keltette.

A százados a trónörökösök és arisztokraták számára biztosított elegáns St. Paul Középiskolában felszedett akcentussal, a szavakat a fogai közt szűrve tette fel a szokásos első kérdést, mellyel az interjúalanyokat fogadni szokta: mi a véleménye Odette-nek a németekről.

A heves válasz a Hitler iránti gyűlöletről tanúskodott.

A nő irtózattal számolt be arról, mi történt a családjával Franciaországban: az anyját kitelepítették otthonából, a bátyja súlyosan megsebesült a villámháborúban, és a megszállt Párizsban gyógyulgat a Val-de-Grâce Katonai Kórházban. A hazáját meggyalázták. Meglehet, érez némi szánalmat a német nép iránt, de a katonai megszállókkal szemben csak haragot és gyűlöletet táplál.

A százados tisztában volt vele, hogy az örökletes francia németellenes érzület csupán másodlagos ahhoz képest, amit a gallok az angolokkal szemben éreznek. A háború mostani szakaszában, amint azt levele is sejtetni engedte, az volt a feladata, hogy kiválassza a kicsinyke, de szóba jöhető halmazból, a szűk jelentkezői körből azokat, akik átlagos, normális, hétköznapi brit állampolgárok, ugyanakkor folyékonyan beszélnek franciául, akik képesek francia módon viselkedni, s minden módon és formában franciának bizonyulnak.

– Ön nem tudhatja, hogy fogunk hozzá az ilyen ügyekhez – szólalt meg aztán a százados, Odette dossziéjával az asztalán. – Vizsgálódtunk önnel kapcsolatban itt is, Franciaországban is, és elégedettek vagyunk azzal, amit találtunk.

A drámai viselkedés és a heves reagálás ugyanolyan természetes volt Odette számára, mint az anyanyelv. Tartózkodó testtartása egy szempillantás alatt azonnal megváltozott, és kihívóan haragos sértettséggel kérdezte:

– Tessék? Miről beszél? Miért vizsgálódtak utánam? – Odette a születése folytán eleve gyanúsnak számított a háborús Angliában. A békafalókat olyan gyorsan körbevették 1940-ben, hogy a francia hadsereg összeomlott a német páncélosok támadásától, a Maginot-vonal nulla, egy vicc, Vichy hajóraja épp most futamodott meg a szövetségesek támadásától Észak-Afrikánál, francia fegyvergyárak bocsátják a nácik rendelkezésére azokat a fegyvereket, amelyekkel brit katonákat gyilkolnak meg Egyiptomban. Odette hazája iránti hűsége kritikus mozzanat is lehet az Európáért folytatandó harcban. A századosnak az volt a célja, hogy titkos ügynököket toborozzon a nácik által megszállt területen fedésben végzendő feladatokra, ám az Odette-hez hasonló nők csak a házasságkötésük folytán váltak angollá, a britek külföldi származású menyasszonyai ez idő tájt többnyire ellenséges idegeneknek számítottak. Odette olyan hevesen utasította vissza az inszinuációt, hogy az már-már a hastingsi csatát idézte.4 Szinte dühbe gurulva vallotta meg Anglia iránti hűségét: angol szellemben neveli három kislányát, hűséges felesége a királyért és hazáért harcoló brit katonának. Normális, békés életet él, nincs semmi titkolnivalója, nem folytat illegális tevékenységet. Ugyanolyan tisztességes angol nő, mint az, aki Blightyban született.5

– Mit képzel rólam, ki vagyok?

Ez volt a pillanat, amikor a százados meghozta a döntését: kész arra, hogy feláldozza Odette életét.

Anélkül, hogy részletezte volna a feladatot, amelyre a toborzást végzi, s hogy megnevezte volna, kik a felettesei, Jepson százados lehetőséget kínált Odette-nek, hogy Franciaországba menjen őfelsége kormánya szolgálatában évi háromszáz fontos juttatásért. Kérdés, vállalja-e az önkéntes feladatot.

– Várjon egy kicsit… – A százados kis szünetet tartott. – Milyenek az otthoni körülményei? – tette fel aztán a következő kérdést.

Odette életének legapróbb részletei is szerepeltek a nyitott dossziéban, ám a százados nem akart egy Angliában hagyott kisgyermekei után epekedő anyát átküldeni. Annak az esélye ugyanis, hogy élve tér majd vissza, nem volt nagyobb a talán-talánnál.

A századosnak úgy tűnt, Odette nem aggódik a lányai miatt.

– Velük nem lesz semmi gond – válaszolta a kérdésre.

Odette-et más foglalkoztatta, gondolatai egymást kergették a fejében. Mi lehet az anyanyelvemen folytatandó talányos tevékenység? Úgy tűnik, arra szánnak, hogy vállaljam az áldozat szerepét, miközben mások egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe. Mi történik a lányokkal, ha Hitler Franciaország után Angliát is elfoglalja? Talán nem leszek alkalmas arra, amire akarják, talán nem leszek kellőképp megfelelő a szolgálatra.

De végül rászánta magát, hogy megpróbálja, ha másért nem, hát Lily, Françoise és Marianne kedvéért. Anélkül, hogy a legcsekélyebb fogalma is lett volna arról, pontosan miről van szó, így felelt:

– Rendben, vállalom a kiképzést.

A százados felállt, és elkísérte Odette-et a két lépésre levő ajtóig, ahol kezet fogtak. Magában megállapította: erős egyéniség, meglehet, nem fogadja szívesen, ha parancsot kell teljesítenie, túlságosan heves. Viszont megfelel valamennyi kritériumnak: folyékonyan beszél franciául, de brit állampolgár. A szövetségeseknek szükségük van – egetverően nagy szükségük van – olyan nőkre, amilyen Odette.

Visszaült az asztalhoz, magához húzta a dossziét, és rövid megjegyzést írt a margóra – észrevételét a legfrissebb rekrutáltjára vonatkozóan:

Isten mentse meg azt a németet, akinek a közelébe kerül. De talán inkább minket segítsen Isten az egész út során.

Sarah Rose: Legendás lányok – Kémnők titkos története a II. világháborúból
Fordította: Striker Judit
Partvonal Kiadó, Budapest, 2019