Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások (részlet)

Posted on 2021. március 9. kedd Szerző:

0


|| 1 ||

Egy bankrablás. Egy túszdráma. Pisztolylövés. Lépcsőház, tele rendőrökkel, akik épp lerohanni készülnek egy lakást. Könnyű volt idáig jutni, sokkal könnyebb, mint ahogy azt bárki gondolná. Nem volt szükség másra, mint egyetlen nagyon, de nagyon rossz ötletre.

Ez a történet sok mindenről szól, de leginkább idiótákról. Már most érdemes leszögezni, hogy nagyon egyszerű leidiótázni más embereket, kiváltképp akkor, ha sikerül elfelejteni, milyen embertelenül nehéz embernek lenni. Különösen, ha vannak az életünkben más emberek, akiknek a kedvéért próbálunk jók lenni.

Mert hihetetlen, hogy manapság mi mindent meg kell tennie az embernek! Legyen családja, munkája, tető a feje felett, fizessen adót, vegyen tiszta fehérneműt, jusson eszébe az átokverte wifi-jelszava. Néhányunknak sosem sikerül felülemelkedni a káoszon, az életünk csak folyik, miközben a Föld kétmillió kilométer per óra sebességgel száguld az űrben, mi pedig pánikba esve reszketünk a felszínén, akár az elhagyott zoknik. A szívünk szappanból van, s ha csak egy másodpercre is elengedjük magunkat, máris kicsúszik a kezünkből. Ellebeg, szerelmes lesz, összetörik, csak úgy ukkmukkfukk. Semmi esély arra, hogy mi irányítsuk. Megtanulunk tehát színlelni, folyamatosan, a munkában, a házasságban, a gyerekeinkkel és minden másban. Azt színleljük, hogy normálisak vagyunk, sőt képzettek, értjük a „törlesztési szint” és „inflációs ráta” kifejezéseket. És azt is, hogy hogyan működik a szex. Valójában nagyjából ugyanannyit tudunk a szexről, mint az USB-kábelekről, márpedig a kis dögökkel minimum négyszer kell próbálkozni, mielőtt sikerrel járnánk. (Rossz irány, rossz irány, rossz irány, MOST bement!) Úgy teszünk, mintha jó szülők lennénk, holott valójában csak ételt és ruhát adunk a gyerekeinknek, és leszidjuk őket, ha utcán talált rágót rágcsálnak. Voltak aranyhalaink, de elpusztultak, és mivel nem tudunk sokkal többet a gyerekekről, mint az aranyhalakról, ezért ennek a felelősségnek a tudata minden reggel megijeszt bennünket. Nincs tervünk, próbáljuk túlélni a napot, mert holnap következik egy új.

Néha fájdalmat érzünk, rémes fájdalmat, amelynek oka, hogy a bőrünk mintha nem a miénk lenne. Néha pánikba esünk, mert számlákat kell befizetni, felnőttként kell viselkedni, de fogalmunk sincs, hogyan – olyan kétségbeejtően könnyű kudarcot vallani a felnőttléttel.
Mert mindenki szeret valakit, és mindenki, aki szeret valakit, szokott kétségbeesve, éberen feküdni egész éjszaka, és azt számolgatni, hogyan engedhetjük meg magunknak, hogy továbbra is emberek legyünk. Ilyenkor vetemedünk olyasmire, ami utólag érthetetlennek tűnik, holott akkor az látszott az egyetlen kiútnak.

Egyetlen nagyon, de nagyon rossz ötlet. Ennyi kell csak.

Egy reggel például egy harminckilenc éves elindult otthonról pisztollyal a kezében, ami így utólag tényleg elképesztő ostobaságnak tűnik. Emiatt ez a történet egy túszdrámáról szól, holott nem is annak indult. Történetnek indult, de nem túszdrámának. Hanem bankrablásnak. De kissé balul sült el a dolog, mert a bankrablásoknak megvan ez a sajátossága. Ezért a harminckilenc éves bankrabló menekült, de nem volt menekülési terve, pedig a menekülési tervvel épp úgy áll a helyzet, ahogy a bankrabló anyukája mondta még gyerekkorában neki, amikor ő a konyhában felejtette a jégkockákat és a citromkarikákat, és vissza kellett mennie értük a konyhába: „Ha nincs a fejedben, legyen a lábadban!” (Itt azért említsük meg, hogy amikor a bankrabló anyukája elhunyt, nagyrészt ginből és tonikból állt, ezért robbanásveszély miatt nem merték elhamvasztani, de ettől még adhatott jó tanácsokat.) Tehát a bankrablás után, ami nem is lett bankrablás, megérkezett a rendőrség, erre aztán a bankrabló rohant, ahogy a lába bírta, át az utca túloldalára, és be az első útjába kerülő ajtón. Lehet, hogy erős az „idióta” jelzővel illetni a bankrablót pusztán ezért, de hát, nos… Lássuk be, nem volt a lehető legokosabb gondolat. Az ajtó egy lépcsőházba vezetett, és más kijárat nem lévén, a bankrabló kénytelen volt felfelé szaladni.

A dologhoz hozzátartozik, hogy a bankrabló egy teljesen átlagos harminckilenc éves kondíciójával rendelkezett. Nem az a nagyvárosi harminckilenc éves volt, aki úgy kezeli az életközepi krízist, hogy rém drága biciklisnadrágot és úszósapkát vásárol, mert a lelkében tátongó fekete lyuk Instagram-képeket nyel el. ó inkább az a harminckilenc éves volt, aki napi szinten fogyaszt sajtot és fehér lisztet, olyan mennyiségben, ami inkább definiálható segélykiáltásként, mint étrendként. Amikor felért a legfelső emeletre, minden izma görcsölt, és úgy szedte a levegőt, ahogy leginkább bizonyos társasági klubokban szokás, ahol is egy ajtón lévő lyukon kell bemondani a jelszót, mielőtt bemehetne az ember. Annak az esélye, hogy elkerülheti a rendőrséget, ekkor enyhén szólva a nullával volt egyenlő.

A bankrabló azonban megfordult, és észrevette, hogy az egyik lakásajtó nyitva áll. Ugyanis a lakás eladó volt, és ezen a napon épp meg lehetett tekinteni, így hát megtelt érdeklődőkkel. Ide botladozott be a bankrabló lihegve, izzadtan, kezében a pisztollyal – így esett a túszdráma.

Fredrik Backman

Azután pedig lett, ahogy lett: a rendőrség körülvette az épületet, megjelentek az újságírók, még a tévé is közvetített. Mindez pár óráig tartott. Azután a bankrabló feladta. Nem volt más választása. A nyolc túszul ejtett embert, azaz a hét érdeklődőt és az ingatlanost szabadon engedte. Pár perccel később a rendőrség lerohanta a lakást. De az üresen tátongott.
Senki sem tudta, hová lett a bankrabló.
Egyelőre elég ennyit tudni. Most pedig kezdődjék a történet.

Fordította: Bándi Eszter

Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások
Animus Centrál Kiadó, Budapest, 2020