Mark Haddon: A Delfin (részlet)

Posted on 2021. február 13. szombat Szerző:

0


Van egy maroknyi ember, akiknek a rögeszméjük lett Maja halála. Ezt a rögeszmét az internet szítja és táplálja, amely Philippe szemében csak egy nagy gépezet a világ bolondjainak és dühöngőinek összetartására. Angelica hetente ötször álnéven egy helyi óvodába jár. Mihelyt a kislány elhagyja a házat, Philippe leúszik százötven hosszt zsibbasztásul. Elképzelhetetlen, hogy bárkivel is beszéljen a bánatáról. Nem akarja megosztani vagy elfelezni a terhet.

Ezen a szenvedésen ugyanúgy nem adhat túl, mint ahogy nem adhat túl Maja ruháin, zongoráján, díjain. Felesége egykori kedvencei (Simone Boccanegra, Trisztán és Izolda, Kátya Kabanova) szólnak a falba épített hangszórókból, és Philippe úgy tesz, mintha Maja a szomszéd szobában lenne. Néha látja Rudyt egy folyosó végén vagy a pálmák alatt a fénylő homályban. Nincs meglepve. Természetes, hogy a biológiát és a fizikát alapjaiban változtatta meg a csapás, amely összetörte az ő szívét.

Hosszú sétákat tesz a Downsban, ahol valaha Maja lovagolt. Clarendon Way, Ashley Down, Beacon Hill. A közönyös természet megnyugtatja hosszú, lassú ritmusaival, milliónyi zöld árnyalatával, a hosszú fűben motozó széllel és a magasban köröző héjákkal. Itt nem látja Rudyt. A fiú házi jelenés, azoknak a rezgéseknek a produktuma, amelyek az embereket visszhangozzák a téglában, az üvegben, az acélban és az aszfaltban.

Angelica totyog, aztán jár. Későn kezd beszélni, az első szava a „víz”, és Philippe fel sem fogja, hogy ez milyen szokatlan. A gyerek hallja, miket mond az apja a falakon lógó festményekről, és „absztraktnak” hívja az első rajzain gomolygó, Tombly-stílusú hurkok tengerét. Szeret minden gyümölcsöt, csak a narancsot nem, és utál minden zöldséget, csak a spenótot nem, így hát zöldségnek nevezi a narancsot és gyümölcsnek a spenótot, mert nem szereti, ha a kategóriák átfedik egymást. Évekig „barnulásnak” fogja nevezni a kategóriák kellemetlen átfedését, mert ez történik, ha engedjük, hogy a képeken a színes festékek összefolyjanak. Huszonkét plüssjátékának betűrendben ad neveket, egy André nevű nyúltól a Very Very nevű orangutánig. Szereti Barba Papá-t, Madeline-t, a Kedves Állatkert!-et és a Kukucs!-ot. Szereti A róka és a kislány-t, A hihetetlen család-ot és a Hüvelyk Matyi-t. A bébiháj leolvad róla. Magas a korához képest, és sovány, a bőre ugyanolyan sötét, mint amivel a boulogne-i kórházban meglepte az apját, de most még jobban kiemeli a fénylő, mahagónibarna haj. Philippe bármeddig el tudná nézni, de más felnőttek nyugtalanítónak találhatják a külsejét, rendkívüli szemének sötétségét: olyan sötét, hogy az ember úgy érzi, nem ránéz valakire, hanem belenéz. Philippe elmagyarázza Angelicának, hogy az anyja filmeken és televízióban szerepelt, hogy szerették olyan emberek is, akik sose találkoztak vele, aztán elrepült, és nem jött vissza. Ezek a dolgok összefolynak Angelica lelkében, és mindig úgy gondol majd Majára, mint egy tündérre, akit kölcsönvett az anyagi világ, mielőtt hazahívták.

Philippe-nek házai vannak Srí Lankán, Berlinben és Szkíathoszon. Ezek ki vannak adva, nem spórolásból, hanem azért, hogy a személyzet ne lustuljon el. A villa Antalya mellett viszont üres marad. Philippe a gondolatát se bírja elviselni, hogy valaki más lakhasson a helyen, amelyet mindig is ősi fészküknek tartottak. A birtok, mint hírlik, a telekkönyv első bejegyzése óta a famíliájuké. Ám a családi mitológia szerint ők ott voltak már akkor is, amikor Antakyát még Antiokheiának hívták, sőt Antiokheia alapításánál is ott voltak, túlélve minden későbbi lázadást, ostromot, hódítást és földrengést. A ház közepén van egy szűrt világítású terem, ahol a város korai napjaiból származó régészeti leleteket tartanak üveg alatt: tálakat, amforákat, hét római kockát, Domitianus két rendkívül ritka tetradrachmáját a városi pénzverdéből, és egy jókora darab mozaikpadlót, amelynek törvény szerint a Hatay Múzeumban lenne a helye. Igaz volna a mese? Talán csak az a fontos, hogy ez olyan család, amely mindig is büszkén vallotta magát a világarisztokrácia részének, konokul szekuláris, noha muszlim-keresztény-zsidó gyökerekkel rendelkező család, amelynek világpolgárisága nem ambíció, hanem puszta tény.

Angelica születésnapja egyben Maja halálának évfordulója. Philippe egyikről sem vesz tudomást. ám a harmadik születésnapon Paola, a házvezetőnő hagyományt teremt azzal, hogy elviszi a gyermeket a windsori Legolandbe, és Philippe-et túlságosan lefoglalják az emlékei, nem marad hely a rémképeknek, amelyekben a lánya leesik a hullámvasútról, vagy elrabolja egy idegen.

A Maja halála utáni negyedik karácsonyon Philippe megpróbálja jóvátenni önsiratását azzal, hogy zsúrt rendez Angelicának és néhány barátnőjének az óvodából. Előző éjszaka váratlanul lehűlt az idő, és mire a vendégek megérkeznek, hó ül a pálmákon és a pázsiton, kövér pelyhek hullnak a sötét, gyöngyházszín égből. Ha a visongás lehet mérce, a gyerekek jól érzik magukat, miközben lármás rajban rohannak szobáról szobára. Csak egy kislány marad ki a hemzsegésből, úgy járkál a szobában, akár egy macska, olyan útvonalat követve, amely senki másnak nem látható. Egy idő után felkapaszkodik a széles fehér kandallópárkányra, és elhelyezkedik, mint egy elnöklő kobold, amíg a mamája le nem szedi, hogy jöjjön zselét enni, és Philippe nem szabadulhat a gyanútól, hogy ennek a lánynak van valamilyen kapcsolata Rudyval, az ő küldöttje, helytartója.

Hervé nem érzi jól magát gyerektársaságban. Csak azért cselleng a periférián, mert egy ilyen összejövetel számos katasztrófával fenyegethet. Két apa bemutatkozás nélkül szól Philippe-hez, és ő megkésve jön rá, hogy már találkoztak helyi eseményeken évekkel ezelőtt, amikor Maja még élt. Egyes szülők nyilvánvalóan csak azért jöttek, hogy lássák a házat meg a kertet, és egész idő alatt úgy nézegetnek a gyerekek feje fölött meg az ablakokon kifelé, mintha fontolgatnák, hogy megveszik Antiochot. Az egyiket úgy kell kihúzni egy hálószobából. A gyerekek bundás virslit és ananászos-sonkás minipizzát esznek. Bűvös puncsot isznak, amiben jégkockákba fagyasztott gumimacik úsznak.

Vonatoznak, csön-csön-gyűrűznek, gumiznak. Nikki felfogadta Szafári Samet, aki hoz egy anakondát, egy leguánt, egy tarantulát, egy kövér, fekete ezerlábút meg tizenkét csótányt, és biztatja a gyerekeket, tegyék őket az arcukra, hadd rémüldözzenek a szülők. Az egyik apának majdnem egy órán át kell kint ülnie az autójában, amíg nem távoznak az állatok.

Az esemény egy népmese erős színeiben harsog, mintha valami elvarázsolt házban zajlana, amely napfordulókor bukkan elő a semmiből, és ahol a bekopogtató fáradt vándor bebocsátásra, lobogó tűzre, finom étkekre és édes borra talál. Angelica boldog, és Philippe el sem tud képzelni annál szebbet, mint hogy itt lehet, ezekkel az emberekkel: bánata elszállt, nyughatatlansága lecsillapodott. Hó, pálmák, muzsika. Ám ahogy az a népmesében szokás, eljön a perc, amikor a bőség átcsap csömörbe, és halványan kúszik az árnyék. Haragszik ezekre az emberekre, akik képesek boldoggá tenni a lányát úgy, ahogy ő nem. Retteg, hogy elragadják tőle Angelicát, nem ma, és talán nem szó szerint, de akkor is elragadják.

Szól Paolának, hogy a megbeszélt időpontban tüstént vessen véget a zsúrnak, ám ez egyike annak a kevés alkalomnak, amikor a házvezetőnő dacol vele. Ez Angelica napja, és a gyermek jól érzi magát. Hervé egy fontos telefonra hivatkozva eltávolítja Philippe-et, felhessegeti az emeleti dolgozószobába, amelynek ablakai a néptelen, fehér erdőre néznek a ház mögött, és ahol elég gyengén hallatszik a zajongás, hogy el lehessen fojtani Bartók Negyedik vonósnégyesével a Juilliard előadásában. Mielőtt Hervé távozna, kinéz az ablakon, és meglát egy mozdulatlan, rozsdaszín őzbakot a kavicsos ösvényt a fák vonalától elválasztó behavazott, keskeny pázsiton. Várja, hogy az állat megriadjon, megugorjon, és fehér farát villogtatva eltűnjön a lombok között, de az meg se moccan. A két ember figyeli egy percig, két percig, háromig. Philippe arra gondol, hogy az állat talán beteg. Olyan, mint egy jelkép, habár hogy mit jelképez, arról fogalma sincs. Talán ez a megoldhatatlanság rögzíti olyan tartósan a képet az agyában. Hervé arra gondol, hogy az állat talán azt hiszi, addig nem fedezik fel, amíg nem mozdul. Ha így áll a helyzet, akkor fél tőlük. Hervé elfordul, visszaindul a zsúrba, és mire kinéz a lépcsőforduló ablakán, az állat elment.

Mikor megy át Philippe érintése az ártatlanságból valami sötétebb dologba? Egyáltalán tudatában van, hogy átlépett egy határt? vagy már kezdettől ott volt a romlás abban, ahogyan fogta a lányát és játszott vele? Ha Philippe ad a dolognak nevet egyáltalán, akkor szeretetnek hívja. Olyan feltétlenül szereti Angelicát, ahogyan soha, senki nem lesz képes szeretni. Még annál is jobban szükségük van egymásra, mint amennyire Majának és neki volt. Angelica az ő testéből lett, Maja testéből lett. Hogyan lehetne köztük bármiféle határ? Az egyetlen nőt, akit szeretett, durván eltépték tőle, de megkapta cserébe ezt az ajándékot. Néha nem azzal a gondolattal csitítja el a lezuhant gép visszatérő lidércnyomását, hogy Angelica olyan, mint Maja, hanem hogy egyfajta sejtelmes módon Angelica igazából az anyja, mert azokban a rettenetes végső másodpercekben valami életszikra átpattant a haldokló testből az élőbe, hogy ebben a világban maradhasson. És ahogy Angelica egyre idősebb lesz, Philippe annál kevésbé viseli el a gondolatot, hogy osztozzon Maján egy másik férfival. A képektől, a hangoktól, az érzékletektől, amelyeket ez a lehetőség magával hoz, felfordul a gyomra. Márpedig a külvilág veszélyes, főleg egy fiatal nőnek, aki olyan ártatlan, mint az ő lánya. Ki más lenne képes megvédeni őt úgy, mint Philippe? Tartózkodni fog a közösüléstől, amíg Angelica nincs tizennégy. Philippe ezt jóságnak tekinti.

Fordította: Sóvágó Katalin

Mark Haddon: A Delfin
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020
360 oldal, teljes bolti ár 4299 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3009 Ft,
e-könyv változat 2999 Ft
ISBN 978 963 504 2319 (papír)
ISBN 978 963 504 3644 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Angelica, az újszülött kisbaba az egyetlen túlélője egy tragikus repülőgép-balesetnek. Mesésen gazdag apja a széltől is óvja, a világtól teljesen elzárva neveli fel a lányt, aki semmit nem tud a róla keringő pletykákról. Ám egy nap Darius, az ifjú műkereskedő mégis eljut a fényűző villába, és többet megért a lány és az apja közötti kapcsolatból, mint amennyit szabadna. Az életéért menekülve a Delfin nevű hajón szökik üldözője elől, aki meg akarja ölni őt…
S ezzel megkezdődik az őrült, vér-, könny- és sós víz áztatta kaland, amely az elbeszélés hullámain napjaink Franciaországa, az ókori Görögország és a shakespeare-i Anglia között hánykolódik; amely majd elsüllyed a gyász sziklazátonyain, ám mégis partot ér; amelyben kalózok fosztogatnak, pestisjárvány tombol, és egy hercegnő kezét elnyeri egy birkózóbajnok – és amelyben egy kegyetlen világban egy szétszóródott család tagjai próbálják megtalálni az otthon felé vezető utat.