Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós (részlet)

Posted on 2021. február 10. szerda Szerző:

0


„Manapság az ember intelligens és depressziós, vagy boldog és hülye” – írta Popper Péter. A bölcs pszichológus aranyköpése mögül ugyan kikandikál a keserű irónia, de úgy gondoltam, talán mégis érdemes legalább egy gondolatkísérlet erejéig komolyan venni ezt az észrevételt, mert sok ember közérzetét tükrözi. Manapság különösen.

Vajon miért gondolják az emberek, hogy a tudatlanság boldogság, miközben valamennyien szeretnénk boldogok és egyben okosak is lenni, és valami ilyesmit kívánunk a gyerekeinknek is. Úgy döntöttem, a tudomány segítségével, különböző kultúrák elképzeléseire és saját élettapasztalataimra támaszkodva végére járok, egyáltalán lehetséges-e ez? Erről a hiú kísérletről szól ez a könyv.

A feladatot megnehezíti, hogy Popper Péter idézetének egyik szava sem egyértelmű. Mert kit nevezhetünk intelligensnek és kit hülyének, mit jelent a boldogság, és jól használjuk-e a „depressziós” szót?

A 20. század háborúk, forradalmak, gazdasági válságok szaggatta évtizedei és embernyomorító ideológiái mellett a tudomány forradalmának évszázada is volt. Az atomfizika, a mesterséges intelligencia, a biokémia és az orvostudomány fejlődése átalakította az életünket, de a tudományos eredmények és következményeik megértéséig nem jutottunk el; a világot egyre bonyolultabbnak érzékeljük. Elbizonytalanodtunk. Aki a járványok, a klímakatasztrófa, a migrációs válság fenyegető árnyékában igyekszik átlátni a politika, az üzleti világ, a tudomány és a társadalom egymásba fonódó sűrű szövedékén, akit megvisel, hogy a szeme láttára foszlanak szét a hagyományos értékek, erkölcsi normák és gondolkodási modellek, az többnyire magába roskad. Alighanem őket nevezi Popper depressziós intelligensnek. Aki pedig fel sem fogja, mi történik körülötte, vagy szándékosan a homokba dugja a fejét, hogy megkímélje magát a nyomasztó valóságtól, gondolom, az lehet szerinte a boldog hülye.

Ha megpróbáljuk elemezni Popper Péter megállapítását, látjuk, a kijelentés minimum három állítást tartalmaz:

1. Manapság, aki intelligens, az depressziós.
2. Manapság, aki boldog, az hülye.
3. Manapság csupán ez a két lehetőségünk van.

Hol kezdjük? „A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. De az elsőben nem vagyok biztos” – mondta Albert Einstein, mintegy kijelölve a csökkent értelmi képesség meghatározó szerepét az emberi kultúrában. Úgy tűnik, az együgyűség megérdemli, hogy vele kezdjük a vizsgálatunkat. Előrebocsátva: attól, hogy ilyen fennhéjázva beszélünk az ostobákról, éppenséggel az is előfordulhat, hogy mi is közéjük tartozunk, csak még nem ismertük fel. „Ha a balga tudja, hogy buta, legalább ennyi esze van. De ha bölcsnek hiszi magát, akkor már igazán bolond” – figyelmeztet Buddha.

A hülye és a bolond látszólag szinonimák. Gyerekkoromban mégis azt tanították, hogy a hülye, akárcsak a marha, csúnya szó, és a szüleink ránk szóltak, ha veszekedés közben ilyeneket mondtunk egymásnak. De míg a marha például a hentesnél nem számított csúnya szónak, a hülyét a hentesnél se lehetett mondani, a mesékben pedig az udvari bolond kimondottan okos volt. A „bolond” jelzőt a szüleink is használták, sajnálkozó hangon mondták: „szegény bolond”.

A Pozsonyi úton gyerekkoromban még villamos csörömpölt, és megállt a Sziget utca sarkán is, ahol laktunk. De nem csak a tizenötös villamos járt arra, ott közlekedett egy középkorú férfi is, aki tizenötös villamosnak képzelte magát. Ő volt a „szegény bolond”, ahogy a szüleim emlegették. Azt se értettem, hogy ha én villamosost játszottam, rám azt mondták, milyen aranyos vagyok, engem senki nem sajnált. Akkor őt miért? Hiszen a felnőttek is annyi mindent játszanak: orvosost, boltost, házépítőst, papás-mamást, katonásdit. Elmosódott még számomra a határ a képzelet és a képzelődés között. Az ember, aki villamos volt, nem tűnt se szegénynek, se boldogtalannak, mert miután – ahogy a felnőttek mesélték – kirúgták a Beszkárttól, ahol villamosvezető volt, villamosként továbbra is hasznosnak érezhette magát. Kopott posztókabátban, lehajtott füles sapkában, két karját könyökben meghajlítva, kiszámíthatatlan menetrend szerint rótta a villamos útját, és én izgatottan lestem a gyerekszoba ablakából, mikor tűnik fel. Ha valódi, sárga kollégái utolérték, ő illedelmesen félreállt, majd folytatta az útját, leszegett fejjel, szelíd, kék szemével, kötelességtudóan meredve a sínekre. Minden megállóban megállt, magas, rekedtes hangján még a csengőt is utánozta. Persze senki nem szállt fel rá. Féltem tőle. Az ötvenes évek elején jártunk, a felnőttek is sok mindentől féltek, és mintha kicsit irigyelték volna az embert, aki boldog villamos volt, mert ha meglátták, azt mondták: „A hülyének szerencséje van!”.

Gyakori vélekedés, hogy az ostobáknak könnyebb dolguk van az életben, hogy aki hülye, az boldog. Csakhogy ennek a nézetnek ellentmond a tapasztalat. Az állítás ugyanis azt feltételezné, hogy nem léteznek boldogtalan hülyék, holott naponta találkozunk zsörtölődő, gyűlölködő, ostoba emberekkel az életben és a neten. Fogadjuk el amolyan részkövetkeztetésként tehát, hogy nemcsak az intelligens lehet depressziós, hanem a hülye is. Márpedig, ha az intelligens, a hülye, a depressziós és a boldog párba állítható variációit vesszük – úgy is, mint: boldog hülye, boldog okos, depressziós okos, depressziós hülye –, akkor ez utóbbi kétségkívül a legpechesebb változat.

Abban tehát megegyezhetünk, hogy nem minden hülye boldog. De vajon valóban minden boldog hülye? És aki intelligens, nem lehet boldog? Popper Péter idézetéből legalábbis erre következtethetünk, ha kilúgozzuk belőle az iróniát.

De ki az okos? Az okost és az intelligenst is többnyire szinonimaként használják, mint a hülyét és a bolondot, és gyakori válasz, hogy intelligens az, akit az intelligenciatesztek annak mérnek. Az intelligenciatesztek azonban nem az abszolút értelemben vett szellemi képességet vizsgálják, ahogy azt sokan vélik, hanem hogy valakinek bizonyos problémamegoldó készségei hogyan viszonyulnak a többi ember hasonló adottságaihoz egy konkrét társadalomban, illetve korosztályban.

Az IQ-tesztekben 100 pontra kalibrálták az átlagot, a normális eloszlás meredeken emelkedő haranggörbéjének elején az alacsony, a vége felé pedig a kiemelkedően magas intelligenciahányadost találjuk. Az emberek döntő többségének intelligenciahányadosa a 85 és a 115 közötti tartományban van. A 70 pont alatti, illetve a 130 feletti pontszám az emberiség 2-2%-ára jellemző. 70 pont alatt értelmi fogyatékosságról beszélünk, a 130 pont felettieket pedig kiemelkedő képességűeknek nevezik. Európában léteznek nemzeti IQ-felmérések is, ezek szerint a magyar és a lengyel átlag 99 pont, az Egyesült Királyságé kereken 100, Ausztria, Németország, Olaszország, Hollandia, Svédország, Svájc, Belgium átlaga pedig 2-3 ponttal magasabb a miénknél.

Hogy aztán ki hogyan értékeli a saját képességeit, az is jellemző. A jóisten valószínűleg az észt osztotta el legigazságosabban az emberek között, mert panaszkodnak arra, hogy nincs elég pénzük, nem elég sikeresek, nem elég egészségesek, nem elég szerencsések, de hogy nem jutott nekik elegendő ész, arra nem szoktak panaszkodni. A kutatások szerint az emberek 94%-a magasabbra taksálja az értelmi képességét a valódi szintjénél. Teller Ede, a nagyszerű atomfizikus viszont, amikor egy interjúban megkérdezték tőle, hogy ő hogyan lett zseni, azt felelte: „én nem vagyok zseni, csak az emberiség 98 százaléka idióta, és ezért azt a 2 százalékot, aki normális, kikiáltják zseninek”.

A hagyományos IQ-tesztek három területre helyezik a hangsúlyt:

1. A nyelvi intelligenciára, ami azt jelenti, hogy valakinek milyen a beszéd- és vitakészsége, milyen a szövegértése és mennyire jó mesélő. Vannak, akik a humort is ide sorolják.
2. A logikai intelligenciára, ami a matematikai műveletek megoldásának készségét, a problémák tudományos elemzésének és az érvelések logikus felépítésének képességét mutatja.
3. A harmadik pedig a vizuális-térbeli intelligencia. Akinek magas, az ismeretlen helyeken is jól tájékozódik, könnyen felismeri a formákat és jó a vizuális memóriája.

Balanyi Bibiána, a Mensa HungarIQa egykori elnöke engem is rá akart beszélni egy tesztre, azt állította, olyan tapasztalata van ezen a téren, hogy biztos benne, nekem kiemelkedően magas az intelligenciahányadosom. Én viszont tudtam magamról, hogy a hasonló logikai tesztektől leblokkolok. Amikor meglátok egy olyan kérdést, hogy ha a négyzetben balra vonal, a másikon felül vonal, a harmadikon pedig átlós vonal, ha a rajzon az egyik nőnek két kontya van, a másiknak három feje, a harmadiknak pedig nincs füle, akkor mi jön utána? – akkor nekem égnek áll a hajam. Egyáltalán nem érdekel, mi jön utána! Ráadásul rosszul tájékozódom, folyton eltévedek, mert közben máson jár az eszem, és még egy gyerekágy összeszerelése is megoldhatatlan feladatnak tűnik. Különösen, ha a gyári furatok rossz helyen vannak. Márpedig nekem mindig úgy tűnik, hogy rossz helyen vannak! S noha a verbális részben talán jól teljesítenék, ez nem az a feladat, ahol abban bízhatnék, hogy majd kidumálom magam. Egy ilyen teszten csak veszíthetek, gondoltam, hiszen, ha kiderül, hogy az IQ-m kiveri a plafont, ahogy Bibiána feltételezte, akkor ő majd azt mondja: „na, ugye, megmondtam”. De ha nem? Akkor darabokra hullik az önbecsülésem. Így aztán inkább megelégedtem az ő hízelgő feltételezésével…

Az IQ-tesztek kétségkívül sok mindenre alkalmasak, hiszen okos emberek készítették és régóta használják, de ennek némileg ellentmond az érettségi találkozók gyakori élménye. Nyilván mások is tapasztalták, hogy sokan, akik az iskolában kitűnő bizonyítvánnyal dicsekedhettek, végül mégsem lettek olyan sikeresek az életben, mint ahogy az iskolai előmenetelük alapján számíthattunk rá. Mások meg, akik annak idején könnyes szemmel könyörögtek a tanároknak egy kettesért, hatalmas limuzinnal, drága öltönyben érkeznek az osztálytalálkozóra, és percekig sorolják a sikeres vállalkozásaikat. Hogy az ő IQ-juk mekkora volt, azt nem tudom, de kétségkívül tudhattak valamit, amit a közoktatás nem mért, csak az élet. Ha valakinek jó üzleti vagy műszaki érzeke van, aki képes könnyen megtanulni bonyolult mozgáskombinációkat, aki remekműveket komponál, aki komplett nagyzenekari partitúrákat fejből dirigál, aki ráérez mások rejtett érzelmeire, aki tudatosan és mélyen képes elemezni önmagát, aki érzékeny a természet legapróbb részleteire, az nem intelligens?

Howard Gardner szerint a kérdést nem úgy kell feltenni, hogy okosak vagyunk-e, hanem hogy miben és hogyan vagyunk okosak. A professzor az intelligencia fogalomkörét kiegészítette a zenei (muzikalitás, ritmusérzék), a testi-kinetikus (mozgás), az intraperszonális (a magunkra vonatkozó elmélyülés és önelemzés), az interperszonális (az emberi kapcsolatokra, az empátiára vonatkozó) képességekkel, ami később tovább bővült a naturalista (a természetet megfigyelő és értő), a spirituális és az egzisztenciális intelligenciával. Gardner ma már egyre elfogadottabb elmélete szerint az intelligencia valójában a különböző területek egyedi keveréke, miközben a klasszikus IQ-teória elfogadottsága sem csökkent.

Kepes András (Fotó: Falus Kriszta)

Amikor évtizedekkel ezelőtt egy felmérésben megkérdezték a munkaadókat, szerintük melyek a jó munkatárs legfontosabb képességei, akkor meglepetésre a felsorolt erények 67%-a nem a logikai készségekkel, nem is a szakmai gyakorlattal, hanem az érzelmekkel, az általános viselkedéssel volt kapcsolatos. Például, hogy képesek-e odafigyelni másokra, tudnak-e kommunikálni a kollégákkal, képesek-e rugalmasan alkalmazkodni a változásokhoz és túllépni a nehézségeken, magabiztosak-e, van-e elhivatottságuk és alázatuk a munkájuk iránt, tudnak-e együttműködni és konfliktusokat kezelni, derűsen szemlélik-e a világot? Ezeket a képességeket érzelmi intelligenciának, EQ-nak nevezik. Goleman sikerkönyve, noha tudományosan számos kritikát kapott, továbbra is népszerű az üzleti világban és a hétköznapi életben, ahol az önismeret, az önszabályozás, a motiváció és a társas készségek igénye sok területen megelőzi a szakmai és a logikai rátermettséget. Az IQ velünk született, és a kamaszkor után már alig változik, jó hír viszont, hogy az érzelmi intelligencia állítólag fejleszthető.

Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós
Libri Kiadó, Budapest, 2020