Christina Dalcher: Vox (részlet)

EGY

Ha bárki azt mondta volna, hogy egy hét alatt meg tudom dönteni az elnököt, a Tiszta Mozgalmat és azt a hozzá nem értő, szarházi kis Morgan LeBront, nem hittem volna neki. De nem vitatkoztam volna. Egy szót sem szóltam volna.

Szófukar asszony lettem.

Ma este vacsoránál, mielőtt kiejtettem volna mai utolsó szótagjaimat, Patrick kinyújtja a kezét, és megérinti a bal csuklómon lévő, ezüstös szerkentyűt. Könnyű az érintése, mintha osztozna a fájdalomban, vagy talán emlékeztetni akarna, hogy maradjak csöndben, amíg a számláló vissza nem áll éjfélkor. Erre a varázslatra az alatt kerül sor, amikor alszom, és tiszta lappal fogom kezdeni a keddet. Sonia lányom számlálójával ugyanez fog történni.

A fiaim nem viselnek számlálót.
Vacsora közben szokás szerint az iskoláról fecsegnek.
Sonia is iskolás, bár sosem fecsérel szót a napjai felidézésére. A vacsoránál, miközben esszük az egyszerű pörköltszerűséget, amelyet emlékezetből főztem, Patrick kérdezgeti, hogy halad a háztartástanban, testnevelésben és az újonnan bevezetett „egyszerű háztartási könyvelés” elnevezésű tantárgyban. Engedelmeskedik-e a tanároknak? Patrick pontosan tudja, milyen jellegű kérdéseket tehet fel: eldöntendőket, amelyekre bólintással vagy fejrázással lehet válaszolni.

Nézem és hallgatom őket, körmeim belemélyednek a tenyerembe. Amikor kell, Sonia bólint, fintorog, amikor az ikrek, akik nem ismerik az igen/nem kérdések és véges válaszok jelentőségét, faggatják a nővérüket, hogy mondja el, milyenek a tanárok, a tanórák, mely tantárgyakat szereti a legjobban. Megannyi kiegészítendő kérdés. Nem vagyok hajlandó azt hinni, hogy értik, csapdába akarják csalni Soniát, szavakat próbálnak kicsalogatni belőle. Pedig tizenegy évesen már tudniuk kell. És látták, mi történik, ha a kelleténél több szót használunk.

Sonia ajka remeg, amint az egyikről a másikra néz, nyelvecskéje is reszket a fogsora és telt alsó ajka peremén, mert ez a testrész önálló, hullámzik. Steven, a legnagyobb fiam Sonia ajkára teszi a mutatóujját.

Elmondhatnám, amire az ikrek kíváncsiak: az osztály előtt mindig férfiak állnak. Egyirányú a rendszer. Tanár beszél. Tanulók figyelnek. Tizennégy szavamba kerülne.
Öt maradt.
– Milyen Sonia szókincse? – fordul felém Patrick. Átfogalmazza. – Bővül?
Megvonom a vállam. Hatévesen Soniának tízezer lexémából álló hadsereg fölött kellene uralkodnia, egyedi katonák felett, amelyek összegyűlnek, és engedelmeskednek kis, még rugalmas agya parancsainak. Kellene, ha nem csupán az egyszerű számtan maradt volna meg. Elvégre elvárják, hogy a lányom egyszer majd vásároljon és háztartást vezessen, odaadó és kötelességtudó feleség legyen. Ehhez pedig matek kell, nem helyesírás. Sem irodalom. Sem hang.

– Te vagy a kognitív nyelvész – mondja Patrick, miközben leszedi az üres tányérokat, és erre biztatja Stevent is.
– Voltam.
– Vagy.

Gyakorlottságom ellenére, a plusz szavak kibuggyannak, mielőtt leállíthatnám magam: Nem. Nem vagyok.

Patrick nézi, hogy a számláló hárommal továbbugrik. Mindhármat vészjósló dobbanásként érzem a pulzusomon.
– Elég, Jean – mondja Patrick.

A fiúk aggodalmasan néznek össze, mert tudják, mi történik, ha számláló még hárommal továbbmegy. Egy, nulla, nulla. Ekkor mondom ki utolsó hétfői szavamat. A lányomnak. Alig hangzik el az elsuttogott „Jóccakát”, amikor Patrick esengve néz a szemembe.

Felnyalábolom Soniát, beviszem az ágyba. Immár nehezebb, túlságosan nagy hozzá, hogy ölbe kapjam, szükségem van mindkét karomra.

Sonia rám mosolyog, amikor betakarom. Szokás szerint nincs esti mese, se Dóra, a felfedező, se Micimackó, se Nyúl Péter kalandjai. Ijesztő, hogy úgy nő fel, hogy ezt normálisnak találja.

Eldúdolok neki egy rigókról és bakkecskékről szóló dalt, amelynek szövege néma képekben jelenik meg a gondolataimban.

Patrick az ajtóból néz. Egykor széles, erős válla lefelé hajló V formát öltött; a homloka csupa ránc. Mindene mintha lefelé mutatna.

KETTŐ

A hálószobámban, ahogy minden este, láthatatlan szavak takarójába burkolódzom, úgy teszek, mintha olvasnék, szemem Shakespeare elképzelt sorain táncol. Ugyanakkor úgy érzem, az igazi szöveg Dante volna a maga eredeti, életteli olasz nyelvén. Dante nyelve olyan kicsit változott csak az évszázadok során, de ma este azon kapom magam, hogy egy elfelejtett lexikont nézegetek. Kíváncsi lennék, mit tennének az olasz nők, ha hazai erőfeszítéseink nemzetközivé válnának.

Talán még többet beszélnének a kezükkel.

De csekély annak az esélye, hogy betegségünk átterjedjen a tengeren túlra. Mielőtt a televízió szövetségi monopóliummá vált, mielőtt számlálók kerültek a csuklónkra, láttam hírműsorokat. Az al-Dzsazíra, a BBC, a három olasz RAI és mások néha talkshow-kat sugároztak. Patrickkel és Stevennel néztük őket néha a kicsik lefektetése után.

– Muszáj? – nyögte Steven. A megszokott foteljába süppedt, az egyik kezében egy tál pattogatott kukorica, a másikban a telefonja.
Felerősítettem a hangot.
– Nem. Nem muszáj. De nézhetjük. – Ki tudhatta, még meddig. Patrick már a kábeljog hajszálon függő kivételeiről beszélt. – Ez nem jár mindenkinek, Steven. – Amit nem mondtam ki: Élvezd, amíg lehet.
Csakhogy nemigen akadt élveznivaló.
Minden műsor egyforma volt. Mind nevettek rajtunk. Az al-Dzsazíra „az új szélsőségeseknek” nevezett minket. Mosolyogtam volna, ha nem láttam volna az igazságot. Nagy-Britannia politikai fejesei csóválták a fejüket, mintha azt mondanák: Jaj, azok a buta jenkik. Már megint mit művelnek? Az olaszszakértők, akiket alulöltözött és túlsminkelt bombázók konferáltak be, kiabáltak, mutogattak ránk, és nevettek rajtunk.

Kinevettek minket. Azt mondták, tartsunk egy kis szünetet, mielőtt fejkendőt és hosszú, formátlan ruhát kezdünk viselni. Az egyik olasz csatornán egy obszcén tréfában két puritánnak öltözött férfit láttunk homoszexuális aktus közben. Valóban ilyennek látják az Egyesült Államokat?

Nem tudom. Sonia születése előtt jártam ott utoljára, és esélyem sincs visszamenni.
Az útlevelünk már a szavaink előtt odalett.
Tisztázom: néhányunk útlevele.
Erre igencsak hétköznapi körülmények között jöttem rá. Decemberben észrevettem, hogy Steven és az ikrek útlevele lejárt, online kértem három igénylőlapot. Soniának, akinek sosem volt más irata, mint a születési anyakönyvi kivonata és az oltási könyvecskéje, másféle űrlap kellett.

A fiúk útlevéligénylése egyszerű volt, ugyanaz, mint Patrické meg az enyém mindig is. Amikor az új igénylőlap linkjére kattintottam, olyan oldalra vitt, ahol addig nem látott kérdés szerepelt: Férfi vagy nő az igénylő?

Soniára pillantottam, aki színes kockákkal játszott alkalmi irodám szőnyegén, és beikszeltem a nő rubrikát.
– Piros! – kiáltotta a képernyőre pillantva Sonia.
– Igen, kincsem – mondtam. – Piros. Nagyon jó. Vagy?
– Skarlátvörös!
– Még jobb.
Kérdezés nélkül folytatta.
– Bíborvörös! Meggypiros!
– Ügyes vagy, kicsim. Csak így tovább – mondtam, megsimogattam a fejét, és még egy doboznyi kockát öntöttem a földre. – Próbálkozz a kékekkel is.

Visszapillantva a képernyőre, láttam, hogy Soniának igaza volt. A monitor piros volt. Vöröslött, mint az istenverte vér.

Kérjük, lépjen kapcsolatba velünk a következő számon. Küldhet e-mailt is az applications.state.gov címre. Köszönjük!

Tucatszor próbálkoztam a számmal, mielőtt e-mailt küldtem, és tucatnyi napig vártam a válaszra. A válaszfélére. Másfél héttel később e-mailben arra szólítottak fel, hogy keressem fel a helyi útlevélirodát.

– Segíthetek, asszonyom? – kérdezte a tisztviselő, amikor megmutattam neki Sonia születési anyakönyvi kivonatát.
– Segíthet, ha útlevelet állít ki. – Bedugtam a papírokat a plexi alatt.
A tisztviselő, aki volt vagy tizenkilenc éves, felmarkolta őket, és azt mondta, várjak.
– Jaj – sietett vissza az ablakhoz –, egy percre szükségem lesz az útlevelére. Csak lemásolom.
Sonia útlevelére néhány hétig várnunk kell, mondták. Amit nem mondtak, hogy az én útlevelemet érvénytelenítették.

Ezt sokkal később tudtam meg. És Sonia sosem kapott útlevelet.

Eleinte csupán néhányan jutottak ki. Egyesek átmentek a határon Kanadába; mások csónakon jutottak el Kubába, Mexikóba és a környező szigetekre. A hatóságok kisvártatva ellenőrző pontokat állítottak fel, és falat építtettek, amely elválasztotta Dél-Kaliforniát, Új-Mexikót és Texast magától Mexikótól, így a kiáramlás meglehetősen gyorsan megszűnt.

– Nem engedhetjük, hogy állampolgáraink, családjaink, anyáink és apáink elmeneküljenek – jelentette ki egyik korai beszédében az elnök.

Mégis azt hiszem, Patrick meg én elszökhettünk volna. De négy gyerekkel, akiknek egyike még nem tudta, hogy nem szabad ugrándoznia a gyerekülésben, és azt csiripelni a határőröknek, hogy „Kanada” – elképzelhetetlen volt.

Szóval nincs jókedvem ma este, miután végiggondoltam, milyen könnyen tartanak minket fogva önnön országunkban, miután Patrick a karjába vett, és kért, próbáljak ne rágódni azon, ami volt.

Volt.
Elmesélem, mi volt: sokáig fennmaradtunk, és beszélgettünk. Ágyban heverésztünk a hétvégi reggeleken, elhalasztottuk a ház körüli teendőket, vasárnapi újságot olvastunk. Voltak koktélpartik, vacsorák és grillezések, amikor jó volt az idő. Kártyáztunk, eleinte csapd le csacsit, amikor pedig a fiúk megtanultak már számolni, römit és bridzset.

Ami engem illet, voltak barátnőim. „Libazsúroknak” hívta Patrick, amikor a lányokkal töltöttem az estét, de tudom, hogy nem sértő szándékkal. De hát a pasik így szokták nevezni. Mindenesetre ezzel nyugtatom magam.

Voltak könyvklubok és kávéházi csevegések; politizáltunk, előbb kocsmákban, aztán pincékben – olyannak számított ez nálunk, mint Teheránban a Lolitát olvasni. Patricknek sosem volt kifogása a hetenkénti elmeneküléseim ellen, bár néha viccelődött rajtuk, amikor még lehetett viccelni. Mi voltunk, Patrick szavaival élve a hangok, amelyeket nem lehet elhallgattatni.

Nos, ennyit Patrick tévedhetetlenségéről.

Fordította: Gálvölgyi Judit

Christina Dalcher: Vox (e-könyv)
Művelt Nép Kiadó, Budapest, 2019