Keresztény-fundamentalista disztópia | Christina Dalcher: Vox

Posted on 2021. január 15. péntek Szerző:

0


Antoni Rita |

Naivan azt gondoltam, hogy már viszonylag idejétmúlt sztereotípia az „asszonynak hallgass a neve”. Amíg a közelmúltban meg nem láttam, hogy a közmédia névtelen szerkesztője valamiért jópofa ötletnek gondolta „Ha már úgyis egyfolytában beszélnek” címmel tálalni a hírt, amely szerint Joe Biden kommunikációs csapata kizárólag nőkből fog állni. Így már némileg más érzésekkel kezdtem hozzá Christina Dalcher könyvének olvasásához.

A Vox* témája ígéretes: az Egyesült Államokban egy keresztény-fundamentalista kormány jut hatalomra, amely drasztikus lépéseket tesz a női jogok eltiprására. A nőknek otthon kell maradniuk háztartást vezetni, és napi száz szónál többet nem mondhatnak ki. Az engedélyezett beszédmennyiség túllépését egy csuklóra erősített kis eszköz akadályozza meg: ha tulajdonosa megszegi a szabályt, akkor egyre erősödő áramütéseket kell elszenvednie. Jelbeszéddel vagy írásos üzengetéssel sem szabad áthágni a korlátozást (ezt mindenütt kamerákkal ellenőrzik), sőt a nők még könyveket is alig olvashatnak (a Bibliának is csak egy számukra rövidített verzióját). A renitensekre (sokat beszélő nőkre, házasságtörőkre, házasság előtt szexelőkre és „áttérni” nem hajlandó LMBTQ-emberekre) nyilvános megszégyenítés és munkatábor vár. Az iskolában a lányok csak háztartástant tanulnak, és aki a legkevesebb szót mondja ki, jutalmat kap. A fiúk „modern keresztény filozófia” álnéven a szélsőségesen konzervatív nemiszerep-felfogásról kapnak iránymutatást.

Nem biztos, hogy az olvasó ezt a keretet teljes egészében fikciónak tudja tekinteni – lehet, túlságosan ismerős asszociációt hívnak elő belőle azok a retrospektív jelenetek, amikor csak néhány őrültnek tekintett feminista próbálja megakadályozni a közelgő katasztrófát, a Tiszta Mozgalom híveinek hatalomra jutását. Közben a többség csak próbálja meghúzni magát és egyébként sem hiszi, hogy nagyon eldurvulhatnak a dolgok. Így történik meg a tragédia, és a többség ezután is csak lapít és alkalmazkodik, némán figyelve a média bekebelezését, a hírcsatornák átideologizálását, az emberi jogok eltiprását és az oktatás lezüllesztését. Dübörög a gazdaság, csökken a munkanélküliség – harsogja a televíziós propaganda. A rendszernek nemcsak férfi támogatói vannak: az eltartott feleség szerepét élvező Tiszta Nők önként tartanak be minden szabályt, és a modern kor összes létező társadalmi problémáját a feminizmus nyakába varrják.

A főszereplő, dr. Jean McClellan a neurolingvisztika elismert szakértője – volt. Szakterülete a beszéd képességének elvesztésével járó agyi elváltozások kutatása. Főiskolai évei alatt feminista barátnője, Jackie Juarez sokat korholta a politika, közügyek terén mutatott passzivitásáért. Őt már azóta elnyelte egy munkatábor, Jeanne pedig élvezheti az ötvenes évekbeli amerikai háztartásbeli feleség unalmas életét, doktorival, a 21. században – amíg egyszer csak a hatalomnak szüksége nem lesz a szaktudására. Ekkor, annak fejében, hogy a lányát, Soniát felmentik a korlátozások, egyben az állami „oktatás” alól, visszatér a laboratóriumba. A regény cselekménye során kibontakozik, hogy pontosan milyen célra akarják őt és kollégáit felhasználni, ők pedig miként veszik fel, együtt az ellenállók kis csoportjával, a harcot, hogy megakadályozzanak egy még nagyobb tragédiát – spoiler nélkül ennyit mondhatok a cselekményről.

Különösen hátborzongató annak érzékeltetése, hogy a család férfitagjai mintha tulajdonképpen még élveznék is a helyzetet. Az idősebb fiút, Stevent egyre jobban magába szívja a Tiszta Mozgalom, aktív tagjává válik, és csak akkor kap észbe, amikor már majdnem minden elveszett. Értékelhető a jellemfejlődés ábrázolása az asszony, illetve a kormányzati dolgozó férj, Patrick esetében (aki orvosként az elnök tudományos tanácsadója, így igen közel van a tűzhöz) – bár a férfi sorsának alakulása végül banális fordulatot vesz. A szerelmi szál a regényben közhelyesnek, sőt feleslegesnek hat, ráadásul ábrázolása igen esetlenre sikerült. Az ezzel kapcsolatos jelenetek zavaróan nagy hangsúlyt kapnak, és elütnek a szöveg koncepciójától.

Gálvölgyi Judit fordítása igen pontos, sőt követi az angol nyelvű eredeti „újbeszéljét” – de ettől válik időnként idegenszerűvé. Fennakadtam a straight kifejezés magyarításán: a szövegben „normális szexuális identitású” vagy „normális nemi identitású” szerepel a „heteroszexuális” helyett. Egy feminista, Jackie, szerintem nem mondana olyat, hogy „normális szexuális identitású”, márpedig a szövegben ő is használja a straight kifejezést. Ez a megfogalmazás többször is előfordul, és félrevisz, például ott, ahol Jackie azt fejtegeti, hogy a fundamentalista jobboldal előretörése a fehér, heteroszexuális férfiak haragjával magyarázható. Akik közül a privilégiumaikhoz ragaszkodók úgy érzik, „mintha kiherélték volna” őket: „egy rakás hatalomvágyó kisfiú, akik unják, hogy azt prédikálják nekik, legyenek érzékenyebbek.”

Az alapgondolat tehát összességében izgalmas, de kibontani sokkal jobban lehetett volna. (Nem lepett meg, hogy a szerző egy novelláját bővítette regénnyé.) Szórakoztató olvasmánynak megfelel, de annál többre ne számítsunk tőle.

Vagy mégis? Olvasását azzal a konklúzióval fejeztem be, hogy egyszeri kikapcsolódásnak érdekes, ám felejthető, és A szolgálólány meséjével fel nem érő alkotás. Aztán mégis sokáig velem maradt. Nem is annyira a kissé elnagyolt, túl sokszor sztereotip szereplők, hanem éppen a koncepció miatt.

Velem maradt az a kellemetlen felismerés, hogy mindig lesznek olyan ügyintézők, akik készek bevonni a nők és lánygyermekek útlevelét.
Akik hajlandók felhelyezni a szószámláló karperecet a nők és lánygyermekek csuklójára.
Mindig lesznek gyártók, akik a gátlástalan kapitalizmus szellemében az elnyomásban is meglátják a profitszerzési lehetőségeket, és legyártják (kiszolgálva még „a nők választhatnak” posztfeminista illúziót is) különböző színekben a nők elhallgattatásának eszközeit.
Mindig lesznek technikusok, akik felszerelik a megfigyelő kamerákat.
Mindig lesznek rendőrök, akik hajlandók elvinni olyanokat, akikből csak az aktuális ideológiai önkény kreált bűnözőket.
Mindig lesznek pedagógusok, akik készségesen leadják a diktatúra ízlése és érdeke szerint átalakított tananyagot.
Mindig lesznek férfiak és fiúgyerekek, akik (vagy nyíltan egyetértve, vagy sajnálkozva, de a cselekvés alól kibúvókat keresve) tétlenül tűrik a feleségek, a lányaik, a lánytestvéreik jogfosztását. Esetleg csak az utolsó pillanatban kapnak észbe.

Holott, ha nem hagyják magukat elcsábítani a „férfi maradjon férfi, a nő maradjon nő, mindenki tudja, hol a helye” faék egyszerűségű eszméjétől, már korábban, a nagyobb károkozás előtt meg lehetett volna mindezt akadályozni.

* Christina Dalcher műve csak e-könyvként jelent meg, a kiadó 2021 őszére tervezi a nyomtatott változat közreadását, Uram és parancsolóm címmel.

Christina Dalcher

Christina Dalcher: Vox (e-könyv)
Fordította: Gálvölgyi Judit
Művelt Nép Kiadó, Budapest, 2019
350 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft,
ISBN 978 615 576 0822

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Egy napon a kormány rendeletet hoz: a nőknek ezentúl napi száz szó engedélyezett. Dr. Jean McClellan ezt nem fogadja el – itt nem történhet meg. Amerikában nem. Ővele nem. Pedig ez csak a kezdet.
Hamarosan a nőknek nem lehet többé állásuk. A lányokat nem tanítják írni, olvasni. A nőneműeknek nincs többé hangjuk. Korábban az átlagember napi tizenhatezer szót mondott ki naponta, de most a nők csak százzal rendelkeznek, hogy hallassák a hangjukat.
Ám ez nem a vég. Önmagáért, a lányáért és minden elnémított nőért, Jean vissza akarja követelni a hangját.